Kárándi Mónika, enteriőr Ojiri Gallery, London, 2024
Fotók: James Bryant
 
 
•Hogyan lett festőművész?

Elég hamar megfogalmazódott bennem, hogy képzőművészeti pályára akarok lépni. A debreceni Medgyessy Ferenc Gimnáziumban érettségiztem, majd Egerben tanultam egy évet a főiskolán, végül 2009-ben felvettek a Képzőművészeti Egyetemre. Radák Eszter osztályába kerültem, aki újhullámosabb, szabadabb, frissebb gondolkodású mesterként sok feladatot adott. Az igazán inspiráló az volt, hogy egy osztályban keveredtek az évfolyamok, így egymástól is nagyon sokat tanulhattunk.

you are in the water, i'm standing on the shore, 2024 
 
 
•Londoni kiállítása kapcsán beszélgetünk, adódik a kérdés, mennyire általános a külföldre vágyakozás az egyetemen?

Mesterünk sokat beszélt a pálya nehézségeiről, és ösztönzött bennünket arra, hogy kifelé is tekintsünk. Az egyetemen viszonylag merev útvonal rajzolódik ki: ha a diák tehetségesnek tűnik, és szerencséje is van, akkor a diplomázás környékén felfigyel rá egy galéria, s elkezdődhet a közös munka. Ha ez nem következik be, akkor az idő és az esélyek egyre fogynak, könnyebben sodorhatják el az embert a hétköznapi élet velejárói a pályáról. Körülbelül öt évvel a diplomám megszerzése után Tarr Hajni beajánlott Deák Erikának, aki meghívott egy csoportos kiállításon való részvételre. A tárlat után alig egy évvel pedig megkeresett egy londoni galéria, lenne-e kedvem kiállítani náluk, persze hogy azonnal igent mondtam. Ekkor sajnos vagy nem sajnos, de döntéshelyzetbe kerültem, ami azt eredményezte, hogy megszakadt a közös munkám Deák Erikával.

 
 
•Mi volt a fő probléma, ami nem engedte, hogy párhuzamosan fusson a két szál?

Úgy tűnt, leginkább az, hogy a munkáim ára a kereskedelmi szférában máshonnan indul Londonban, mint itthon. Egy ideig mindkét irányban próbálkoztam a közös munkával, de nem jártam sikerrel. Másrészt a legfontosabb az volt – ami segített meghozni ezt a döntést –, hogy Londonban első pillanattól kezdve óriási bizalmat szavaztak nekem, kezdettől támogató hátteret nyújtottak, mindig egyenlő partnerként kezeltek, és azonnal egyéni kiállítással indítottunk. Novemberben írt a tulajdonos, decemberben lebeszéltük, hogy van egy kész kiállítási anyagom – nyolc nagy méretű munkám készen állt –, és 2022 februárjában, már a Covid után megnyílt nála a kiállításom. Nagyon boldog voltam, sok pozitív visszajelzést kaptam, külföldi kurátorok keresték meg a galériát további együttműködés céljából, ezek után pedig bekerültem több nemzetközi – eleinte csoportos – kiállításra.

disturb the sound of silence, 2023 
 
 
•Azt érzékelem, mindez nagyon gyorsan történt. Volt kitől tanácsot kérni közben? Például az árazásról, a szerződéskötésről, a gyakorlati ügyekről?

Árazásban mindent a galériásra bíztam, ő megmondta, mit gondol, neki volt erre rálátása. Bencze Pétertől tudtam egyébként segítséget kérni akár szerződési, akár gyakorlati ügyekben. Az egyetemen sajnos nem készítettek fel ilyesmire, ez lehet, hogy ma már máshogy működik, a folyamatok azóta jócskán felgyorsultak.

 
 
•Mit lehet tudni az Ojiri Galériáról?

A galéria főleg fiatal művészekkel dolgozik együtt. Leginkább festészettel, szobrászattal, kerámiákkal vagy ezekkel határos médiumokkal alkotó művészekkel foglalkozik, főként figurálissal. Elég széles gyűjtői, támogatói, vásárlói kör követi. A galériás is fiatalos lendülettel munkálkodik, más galériákkal, különböző kontinenseken, működik együtt.

we'll walk on water, run through fire, 2024 
 
 
•Milyen visszajelzéseket adott Önnek akár a galeristája, akár a gyűjtők az aktuális londoni kiállításán, mi érdekli őket a művészetében?

Ez eléggé összetett kérdés. A megnyitón a személyes tapasztalatom az volt, hogy legtöbben azokról az ambivalens érzéseikről meséltek, amelyek a festmények nézése, értelmezése közben elfogták őket. Ennek kimondottan örültem, ugyanis éppen az volt a célom, hogy kettős érzeteket váltsak ki a munkáimmal a nézőkből, ahogy sokszor belőlem is egy-egy történés ezt váltja ki. A galeristám pedig szintén látja a változásom ívét, folyamatos kapcsolatban vagyunk, mindig megerősít, hogy jó úton járok, így történt ez most is. 

 
 
•Mire utal a Just a Matter of Time/Csak idő kérdése cím?

Az idő absztrakt voltára. A mostani kiállítási anyagomban az ábrázolt figurák az időtlenség szimbólumaiként tűnnek fel. Összekapcsolódásaikban vagy egymással való harcukban a kitartás és a túlélés különböző változatait mutatják. A címmel a Welwitschia mirabilis növény életidejével – ami akár több ezer év lehet – szeretném felhatalmazni a figuráimat, hogy legyen elég idejük megélni sorsukat, a szeretet és gyűlölet közötti döntéseik minden következményével együtt. Ha arra gondolunk, hogy rossz döntéseink az időhiány következményei, így felmenthetjük magunkat e kérdés terhe alól.

living at a slower pace with you, 2024 
 
 
•Beszélgetésünk elején is egyféle sürgetettségre utalt, és arra, milyen kevés az idő a művészpályán való megmaradásra. Mintha valami folyton hajszolna mindannyiunkat, pedig a művészethez, sőt az élethez is szükség lenne lelassulásra, befogadó időre. Mit gondol erről?

Abszurdnak érzem, hogy az ember fiatal képzőművésznek számít tizenéves korától egészen az ötvenes éveiig. Ez mintha felhatalmazná az egész szakmát és a galerista rendszert, hogy folyamatosan kezdőként, fiatalként kezelje a művészt, akinek állandóan igyekeznie, bizonyítania kell. De mi van, ha – miközben leéljük már legalább a fél életünket valami olyanért hozunk folyamatosan áldozatokat, vagy hagyunk ki miatta fontos dolgokat, ami egy idő után sérüléseket fog okozni? Szükség van a lassításra, ugyanis az állandó rohanás felemészti a percepciót, az érzékelést, a befogadást.

 
 
•Ezek fontos kérdések. Hogy érezte magát a megnyitón? Mert a socialmedia-felületein szereplő anyagai szerint nem okoz Önnek gondot a londoni közegben helytállni. Így van a valóságban is?

Az angol nem az anyanyelvem, emiatt olykor szorongok, de szerencsére mindenki nagyon közvetlen volt, így elég hamar sikerült feloldódnom nekem is. A galériásommal sem először találkoztam személyesen, és ilyen helyzetben az ő személyisége és támogatása is sokat jelent.

 
 
•Nálunk az eladások többnyire a megnyitó estéjén történnek. Hogy van ez a londoni galériánál?

Nem tudom, hogy ez itthon tényleg így van-e, mindenesetre ott az eladás nem függ össze ennyire a megnyitóval, gyakori az esemény előtti, alatti és utáni eladás is, és itthon Bencze Péter és a Longtermhandstand kapcsán is hasonlót tapasztaltam.

 
 
•Hogyan alakult ki az Önre jellemző metafizikus, disztópikus hangulatú festészeti stílus? Hatott a londoni környezet is?

Korábban kezdtem ezt a fajta festészetet csinálni, mint hogy megkerestek volna Londonból, akkor ugye már egy komplett kiállítási anyagot tudtam kiküldeni, és ezek mellett is jó pár kiállításon szerepeltek itthon ilyen munkáim.

Az, hogy elkezdtem dolgozni a galériával, nem sok technikai vagy tematikus elmozdulást okozott, de arra persze törekszem, hogy folyamatos előrehaladásban legyek, ne ragadjak meg egy bizonyos ponton. Ennek köszönhető például a kezdeti növényi formák antropomorfizálódása. Valóban felismerhető markáns változás a munkáimban, de az 2020 elejére tehető, az első kiállításom Londonban pedig 2022-ben volt.

 
 
•Akkor úgy kérdezem: mi változott, amióta a londoni galériával dolgozik?

Többtényezős a dolog. Az első egy-két év kemény volt, nagy figyelmet kaptam, sok kiállításon vettem részt, kivételes lehetőségek jöttek egymás után. De a legfontosabbnak mégis az bizonyult, hogy lehetővé vált számomra a művészetet főhivatásként vinni, nem kellett a megélhetés miatt egyéb munkát vállalnom. Megtapasztaltam, milyen az, amikor csak a műtermi munkára koncentrálhatok, és minden egyes nap órákat festhetek, nem kell megosztanom a figyelmemet annyira, mint előtte. Vagy mennyivel hatékonyabb vagyok attól, hogy tudok venni alapozott vásznat, jobb minőségű festékeket, eszközöket. Nagyon sokat számított!

Bátrabban kezdtem használni az anyagokat, elkezdtem nagyobb méretben dolgozni. Sokkal több festményem készült el, mint korábban, így a változások folyamatai is felgyorsultak. A növények elkezdtek emberszerűbbekké és nagyobbakká válni. Az együttműködések miatt lehetőségem volt nagyobb, izgalmas terekben is kiállítani, emellett pedig másfél-két évre előre megvan a közös programunk, tervek jegyében, csapatként haladunk előre.

 
 
 
•Mi lehet a következő lépés? Mi a cél? Mire vágyik még?

Szeretném, ha egy-egy munkám bekerülne múzeumi gyűjteménybe, továbbra is szeretnék csoportos kiállításokon szerepelni szerte a világban, és az itthoni közegben is aktív szerepet vállalni.

 

•Nem jutott eszébe kiköltözni?

Nem mondhatnám. Szerencsére jól működik a közös munka ilyen távolságból is.

 

•Furcsa, már említett, Welwitschia mirabilis nevű növényt látunk a képein…

A Namib-sivatagban él, nagyon ősi. Egy-egy példány kétezer évig is elélhet, és nincs közeli rokona a növényi rendszertanban. Persze a festményeimen erősen torzítva láthatók.

 
 
•Hogy talált rá?

Az interneten. Munka közben szimbólumokat kreálok, főleg a növényvilágból, s ezeket felruházom emberi érzésekkel és gondolatokkal. Párhuzamot vonok a növényvilág és az emberi kapcsolatok, viszonyok és érzések között.

we both say the same things, 2024
 
 
•Kutatások támasztják alá, hogy a növényeknek is vannak érzéseik...

Én a festményeken hozom őket helyzetbe, az érzés a nézőben fogalmazódik meg. De ha belegondolok abba, milyen régóta jelen vannak, mennyi mindent megéltek már kétezer év alatt, akkor furcsa, hogy hozzájuk képest mennyivel rövidebb az életem és a tapasztalatszerzési lehetőségem. Pedig ők izolált környezetben élnek a sivatagban, és jól alkalmazkodnak. Ennek a növénynek két folyamatosan növekedő levele van, amelyek egy ponton elkezdenek széthasadni, egyre jobban nyúlni, és a végük elszárad. Igazából velünk ugyanez történik, növünk, növünk egy ideig, de belénk van táplálva ennek a végessége. A növény különböző formái ki tudják fejezni az engem foglalkoztató kérdéseket ugyanúgy, mint az emberek közti viszonyrendszereket.

Két különböző növény kell, akik létrehozzák a következő újat. A teremtéshez szükség van egy sor együttállásra – szélre, bogarakra –, ahogy nálunk is kell segítség, hogy a kapcsolódások létrejöjjenek.

Annyiféle tulajdonságot visel, amelyek különböző élethelyzetekre rímelnek, hogy úgy érzem, kimeríthetetlen témát nyújt számomra.•