Vajon félt attól, hogy csalódni fog egy olyan témában, amelyet már William Turner, James Whistler és Auguste Renoir is alaposan feldolgozott? Miután több napot töltött városnézéssel, Monet beleszeretett a hidak városába, és sietve elkezdte megfesteni a látványt. Időbeosztását, mint mindig, a nap járása határozta meg.
Tíz órakor a San Giorgio-templomot festette meg a mögötte magasodó toronnyal.
A San Giorgio Maggiorét Monet napnyugtakor is megfestette. A San Giorgio Maggiore alkonyatkor című kép fő témája látszólag a San Giorgio Maggiore szigete, valójában a naplemente fényének szépségét örökíti meg. Az impresszionizmusra jellemző módon a festmény érzékelteti a változó fényviszonyokat és a víz mozgását. Monet finom, látható ecsetvonásokat és egymás mellé helyezett tiszta színeket alkalmazott, hogy vibráló hatást keltsen. A festmény égboltja és annak víztükörben megjelenő visszatükröződése élénkpiros, narancs, lila és sárga árnyalatokkal ragyog. A naplemente meleg színeivel szemben az épületek sziluettjei sötétkékben, lilában és ibolyában jelennek meg. Monet 1886 után már nem használt fekete festéket, és kerülte a barna és a földszíneket is. Sok más velencei alkotásához hasonlóan ezt a festményt is csak négy évvel később, 1911-ben, nem sokkal felesége halála után fejezte be otthonában, Givernyben. A képet a művészettörténészek Monet hét leghíresebb képe között tartják számon.
Ebéd után a Santa Maria della Salute-templomot örökítette meg Monet. A barokk építészetnek ezt a remekművét az 1630-as pestisjárvány után építették. A Canal Grande torkolatában álló műemlék Velence egyik leglátogatottabb látványossága. A Le Grand Canal és a Santa Maria della Salute hat festményből álló sorozat része, amelyet Monet a Palazzo Barbaro lépcsőjéről festett meg. Joachim Pissarro művészettörténész, Camille Pissarro dédunokája a következőket mondta a sorozatról: „Ez kétségtelenül Monet egyik legszisztematikusabb sorozata. A hat vászon mérete szinte teljesen azonos, a motívum elrendezése minden festményen szinte megegyezik, és mindegyiket ugyanabban a napszakban, valószínűleg délután festette. Az a tény, hogy Monet úgy döntött, megjeleníti az árapály változását, amely elborítja vagy felfedi a Palazzo Barbaro-Curtis lépcsőit, nem véletlen: Monet szándékosan hangsúlyozza, hogy tengeren vagyunk, nem édesvízen. Előre meghatározta megfigyelésének feltételeit és kísérletezésének kontextusát, így Velencét egyfajta festői laboratóriumként használta, hogy azonos körülmények között mérhesse a megfoghatatlan velencei ’pára’ változásait. Két, tipikusan velencei hatás eleveníti meg ezeket a Santa Maria della Salutéról készült képeket: a szűrődő köd vagy felerősíti a prizma színeit, szinte lángra lobbantva őket, vagy éppen ellenkezőleg, tompítja és egyfajta visszafogott, monoton harmóniába olvasztja össze őket.” A hat Grand Canal-festmény szerkezete a víz, az épületek és az égbolt között oszlik meg a fény, az árnyék és a tükröződés hármasa között.
A Le Grand Canal és a Santa Maria della Salute című képen jobbra a paloták homlokzatai − amelyek a Santa Maria della Salute felé vezetnek − árnyékba borulnak. Az építészeti elemekben az erős, közvetlen fény kizárólag a templom kupoláira és az őket körülvevő apróbb épületekre összpontosul. A kompozíció több mint felét kitevő víz tükröződései, valamint a festmények bal oldalán elhelyezett cölöpök függőleges elrendezése válik elsődleges fényforrássá. Ezek a cölöpök, amelyeket eredetileg a csatornákon közlekedő több száz gondola kikötésére használtak, a művészettörténészek szerint Monet velencei festményein más szerepet kapnak: nem csupán függőleges támasztékot biztosítanak, hanem egyedi teret teremtenek az okkerek és a melegebb tónusok összegyűjtéséhez.
A kritikai visszhang szinte egyöntetűen elismerő volt, olyannyira, hogy Monet panaszkodott Paul Signacnak a túlzó dicséretek miatt.
A nap végén a művész pihenő pillanatai következtek, Alice-szal gondolára szálltak, hogy megcsodálják a naplementét. „Túl szép ahhoz, hogy le lehessen festeni! Ez egyszerűen megfesthetetlen!” – kiáltotta Monet, az örök elégedetlen.
Két hét velencei tartózkodás után a Monet házaspár a Grand Hôtel Britanniába költözött, amely fantasztikus panorámát kínált a lagúnára és San Giorgio szigetére. „Az ablakainkból a kilátás csodálatos, nem is kívánhatnánk szebbet” – írja Alice lányának, Germaine Salerou-nak, akivel rendszeres levelezést folytat. Több napnyi rossz idő tétlenségre ítélte a festőt, aki elkeseredett, ráadásul úgy érezte, festményei rosszak, ezért fontolóra vette, hogy feladja a munkát. Amikor előbújt a nap, Monet újra lelkesedni kezdett. December 3-án utolsó képét festette itt, Gondola Velencében címmel. A képet később barátjának, George Clemenceau-nak adta ajándékba. Ma Nantes-ban, a Szépművészeti Múzeumban látható.
A hazaútra december 7-én este 10 órakor került sor. Miközben a bőröndök már be voltak pakolva, Monet sajnálkozását fejezte ki Octave Mirbeau író-kritikusnak, amiért fiatalabb korában nem látogatta meg az Adria királynőjét: „El voltam foglalva a munkával, és nem tudtam írni, a feleségem pedig gondoskodott róla, hogy híreket küldjön. Biztos elmondta már, mennyire lelkesedem Velence iránt. Nos, ez a lelkesedés csak növekedett, miközben egyre több és több ez a különleges fény. Ezen elgondolkodva szomorú vagyok. Olyan gyönyörű! De el kell fogadni. Megvigasztal, hogy jövőre visszatérhetek, mert csak próbálkozásokat, kezdeteket tudtam csinálni. De mekkora szerencsétlenség, hogy nem jöttem ide, amikor fiatalabb voltam! Amikor még minden bátorságom megvolt!”
- május 28. és június 8. között Párizsban kiállították Monet huszonkilenc velencei festményét. A kiállítás többek között hat képet mutatott be a Canale Grandéról, kettőt a Dózsepalotáról, ötöt a San Giorgio Maggioréról. A fiatal író, Henri Genet 1912. június 1-jén így írta le a tárlatot: „Monet elsősorban a fény festője. Ki tudná jobban megörökíteni azt az érzést, ami bizonyos nyári napokon a levegőben rejlő fényhullámokban remeg? Az isteni és dicsőséges festőnek Velencébe kellett mennie, amely teljes egészében fény. Az ég és a víz között folyékony, átlátszó. Semmi keménység. A szőke, folyékony bíborfény csúszik és pörög a paloták és házak körül. Úgy tűnik, hogy a rózsaszín és kék homlokzatok lebegnek a vízen, úgy érezzük, hogy az oszlopos kupolák a kék égbe olvadnak és a víz visszatükrözi őket. Velence a titokzatos puhaságú gyöngy érzését kelti. Válassz egy napsütéses napot, lépj be a kis szobába. Egyedül vagy. Nagyszerű. Egy nagy festő ment oda, hogy örömet szerezzen a szemednek. A varázsló festette ezeket a palotákat a reggel lágy fényében, délben ragyogó fényben, este a pompás aranyakban.” Paul Signac, aki mestereként tisztelte Monet-t, levélben gratulált a velencei festményekhez: „Kedves mesterem, nagyon sajnálom, hogy egészségi állapotom miatt távol voltam Párizstól, amikor a kiállítás volt, amelyet annyira vártam. De mielőtt elutaztam, örömmel láttam sok új munkáját, és amikor a velencei képeit néztem, olyan teljes, erős hatást éreztem, mint amit a roueni katedrális előtt éltem át.”
Velencei utazása volt az utolsó, amelyet Monet Franciaországon kívül tett. Miután 1912-ben befejezte és kiállította műveit, a már özvegy és megromlott látású művész a normandiai Givernyben lévő vízi kertjének megfestésére összpontosított, ahol haláláig, 1926-ig élt.
