Caravaggio (Ottavio Leoni rajza, 1621)
 
A micromort egy viszonylag újkeletű morbid halálozási mérőszám, ami a különféle gyakoriságú halálnemek előfordulási esélyeit jelzi 1 millió emberre kivetítve. Húszévesen pontosan 1 micromort – azaz: csupán egy az egymillióhoz – az esélyünk arra, hogy belehalunk a reggeli felkelésbe, míg 90 évesen már 463 micromort. 60 mérföld motorkerékpárral máris 10 micromort. Ha pedig meg szeretnénk mászni a Himalája legmagasabb csúcsát, a micromort-mutatónk is extrém magasra szökik: 37 932 micromort lesz. Ennek ismeretében eljátszhatunk a gondolattal: vajon hány micromort volt, hogy Mozart éppen a Requiem komponálása közben költözzék át a másvilágra? – Egy híres itáliai festőnek azonban nem a halála, hanem a születése volt egészen ritkaságszámba menő. Véleményem szerint 1 micromortnál is kevesebb matematikai valószínűsége lehetett annak, hogy nem sokkal Michelangelo Buonarroti halála után felbukkanjon egy másik Michelangelo – Michelangelo Merisi da Caravaggio –, tehát egy másik saját neméhez vonzódó korszakalkotó festőzseni.

Michelangelo nevével élni, annak „másolataként”, súlyos keresztet jelentett Caravaggiónak. Ráadásul nem csupán híres névrokona festői zsenialitását és homoszexuális hajlamát „örökölte”, de hirtelen haragját is. Csakhogy amíg Michelangelo Buonarroti képes volt reflektált módon viselkedni és szerelmi életét is komolyabb botrányok nélkül élte, addig Caravaggiónak ez nem sikerült; számos botrányba, verekedésbe keveredett, embert is ölt, amiért 1606-ban halálra ítélték.

Caravaggio: Máté elhívása (1600–1601)
 
Caravaggio a Biblia cselekményeit a saját korába helyezte át, és kendőzetlen őszinteséggel mutatta be, modelljeit pedig az utcán szemelte ki, gyakran prostituáltak, koldusok közül, így kérges kezek, piszkos talpak és szakadt kolduscondrák jelzik Caravaggio fejlődésének útját. A Máté elhívása című kép cselekménye egy korabeli korcsma félhomályában zajlik. A kor jellegzetes ivócimborái egy keskeny asztal körül verődnek össze és osztozkodnak a bevételen. Jézus alakját alig látjuk, ám kezéből egy éles fénysugár indul útnak és vágja ketté a sötétséget. E fénysugár egészen a Máté nevezetű pénzváltó székéig hatol és „ébreszti fel” benne a lelket. Caravaggio rájött arra, hogy a fény-árnyék kontrasztok tudatos alkalmazása révén rendkívül drámai hatás érhető el. Ahogy zenéről sem beszélhetnénk csend nélkül, úgy a Krisztus kinyújtott kezéből kiinduló fénysugár sem válhatott volna láthatóvá az őt övező sötétség hiányában. Érdemes azt is megjegyezni, hogy Krisztus kéztartása az Ádám teremtése című közismert jelenetre emlékeztet a Sixtus-kápolnából; illetve azt, hogy az asztal körüli kompozíció egyfajta keresztet formáz, amelynek tengelye éppen a homályba hatoló fénysugár lesz.
Caravaggio: Sírbatétel (1602–1604)
 
A Sírbatétel hagyományosan komor téma, amely megköveteli magának a borongós atmoszférát. Caravaggio képe annyiban más, mint például Tiziano időskori képe, hogy a hátteret teljesen elfedő feketeség mintha a szereplők belső gyászának kivetülése volna. Alakjai is súlyosabbak: Nikodémusz alig bírja tartani Krisztus testét. A súlyos és durva kőlap pedig mintha az egyház kőszirtjére (Péterre) való tudatos utalás lenne. A merev, szoborszerű kompozíció itt is kereszt alakot formáz – talán Caravaggio saját „keresztjét” is –, mégpedig a kőlap sarka, illetve a szereplők kezének heves gesztusai révén, míg Jézus élettelen mutatóujja Michelangelo Pietàjára emlékeztet.

Pályája végén festette Caravaggio a Szent Lúcia eltemetése és a Lázár feltámasztása című oltárképeket. E hatalmas vásznakon újféle viszonyba kerülhetünk a sötétséggel, a képek 2/3-a ugyanis teljes sötétségbe borul, mintha a sötétség a képek egészére hatással volna és felbomlasztaná őket. Caravaggio egyre inkább „dematerializálta” festményeit, azaz: a színek száműzésével és a számára felesleges részletek sötétben hagyásával „elanyagtalanított”. Szent Lúcia – a vakok védőszentje – temploma nem volt más, mint egy régi, római katakomba, ami a szent feltételezett sírja fölé épült. Itt volt kiállítva Caravaggio képe, amin így a levegő nyirkossága is jelentős nyomot hagyott. Szent Lúcia kiterített teste és az őt övező csoport szinte „eggyé válik” a testet magába fogadó anyafölddel.

A másik képen Lázár hullamerevsége görcsös mozdulatokban oldódik föl: testtartásában ismét a jellegzetes keresztalakzatot látjuk.

Szent Lúcia eltemetése (1608), Lázár feltámasztása (1609), részletek