Rövid sétányira a kecskeméti belvárostól a nyugalom szigetére érkezünk. A hatalmas fákkal szegélyezett utcában könnyű megtalálni az 1786-ban birtokba vett, sárgára festett, barokk lakóházat. A paraszt-polgári életforma kívánalmait tükröző épület arról híres, hogy a magyar szabadságharc honvédtábornokaként, helyettes hadügyminisztereként emlékünkben élő
Klapka György 1832 és 1834 között itt élt a rokonainál, hogy német anyanyelvűként magyar szót tanuljon
és a helyi piarista gimnáziumban okosodjon. Az ódon épületet az idők során többször bővítették, modernizálták, 1979 óta pedig itt látható a Bozsó Gyűjtemény, ahová mi is tartunk.
Gimnazistaként itt élt Klapka György (a szerző fotói)
Klapka mellett a „hírös város” neves szülötte, Bozsó János Munkácsy-díjas festőművész (1922–1998) is szorosan kötődik az objektumhoz, miután 1957-ben itt rendezhette be első önálló műtermét, s attól kezdve mindvégig itt alkothatott. Amikor pedig a környéket járva
ecsetjével megörökítette az alföldi táj szépségeit, a pusztulásra ítélt tanyákat, gyűjteni kezdte a paraszti élet relikviáit,
hogy azokat majd csendéletein megörökítse. Egy idő után azonban a magyar néprajz tárgyi emlékei, majd az európai iparművészet szebbnél szebb darabjai olyan mértékben felhalmozódtak nála, hogy vétek lett volna rejtve hagyni őket az értékek iránt érdeklődő közönség előtt.
A paraszti élet relikviái
Bozsó János 1975-ben a városnak ajándékozta a több ezer darabból álló kollekcióját, meghagyva, hogy létesítsenek belőle múzeumot. Elárulhatjuk, hogy e nemes gondolat megvalósítása számos akadályba ütközött, de végül feledve a küzdelmeket,
1979-ben megnyithatta kapuit a régió legnagyobb, látogatható magángyűjteménye,
ahol nem csak a régiségeket, hanem a művész festményeit is elhelyezték.
Régi sírkövek és a kecskeméti városháza majolikacserepei
Ahogy belépünk a kapun, máris múzeumi környezetben találjuk magunkat. Bármerre nézünk a parkosított udvarban, mindenhol felfedezhetünk valamilyen érdekességet, legyenek azok régi sírkövek vagy a kecskeméti városháza majolikacserepei. A bejáratnál Loránd Klára művészettörténész, az intézmény vezetője, az alapítvány kurátora vár bennünket. Tizenhat-tizenhét évesen ismerte meg Bozsó Jánost, akivel később összekötötte az életét és a köztük lévő jelentős korkülönbség ellenére harminc évet töltöttek szoros kötelékben. Rengeteg mindent tanult tőle, leginkább elszántságot, küzdelmet, kitartást. A művész halála óta pedig magas színvonalon őrzi az emlékét és gondozza a kimagasló életművét. Bozsó János jelenléte érződik a kiállítóterekben, azt hiszi az ember, mindjárt betoppan az ajtón.
Loránd Klára és ifj. Bozsó János minden egyes tárgyról tudna mesélni
– Én is mindig erre várok – sóhajt Loránd Klára. – Nincs olyan nap, hogy ne beszélnénk róla. Ahogy végigsétálok a kiállítótermeken, személyes emlékek idéződnek fel bennem. Minden egyes tárgyról tudnék mesélni, honnan származik, hogyan került ide, miért érdekes. Nehéz lenne egyet kiemelni közülük. Ha mégis választanom kellene, az ezüstből készült fonalgombolyag-tartót nevezném meg. Ezt az ötvösremeket valaha az úrilányok használták, ebben helyezték el a fonalgombolyagot, hogy kézimunkázás közben ne guruljon el tőlük.
És itt megáll az idő: az ilyen tárgyak mára teljesen eltűntek.
Tisztában vagyok vele, hogy nem forgathatjuk vissza a történelem kerekét, ugyanakkor felgyorsult világunkban nincs is szükség fonalgombolyag-tartókra, de nekem mégis sokat jelentenek az ilyen kincsek.
Elénk tárulnak az alföldi parasztemberek használati tárgyai
És valóban: a gyűjtemény tanulmányozása során időutazáson vehetünk részt. Teremről teremre járva elénk tárulnak a 17–19. század legszebb, a történelmi Magyarország területén gyűjtött remekművek, köztük habán és későhabán edények, erdélyi bokályok és tányérok, a korabeli háztartások változatos formavilágú hutaüvegei.
Jó újra látni az alföldi parasztemberek hagyományvilágát és esztétikai érzékét tükröző használati tárgyait,
mívesen kidolgozott mángorlókat, borotvatokokat, kelengyésládákat, vagy a fazekasközpontok gazdagon díszített edényeit.
Habán edények, erdélyi tálak
Az ékes sárközi tálak között feltűnik a múzeum egyik legrégebbi darabja, az Erdélyből származó középkori ácsolt láda, melynek motívumait különös figurák és szörnyek alkotják. Művészi kvalitásúak a kismesterek és a mesteri kezű parasztemberek, illetve az asztaloscéhek munkái, köztük az
a gondolkodószék, amibe csak becses vendég ülhetett
bele, de szépek a vásározóládák vagy a kádármesterek szerszámai, az eladósorban lévő lányok jegyajándékának számító guzsalyok, sulykolófák, a mezőgazdasági munkákhoz kapcsolódó aratótálak és kuglófsütők is.
Az iparművészet egyedi és igényes tárgyai a 18-19. század nemesi udvarházainak és módos polgári lakásainak világát idézik. A kényelmes bútorok mindegyike külön műalkotás,
az ezüst tubákos szelence, a gyertyakoppintó vagy a fonalgombolyag-tartó elfeledett időket idéz,
amíg a metszett, csiszolt és festett üvegek igazi ritkaságok, de megtalálhatók a vitrinekben a legnevesebb magyar fajanszmanufaktúrák asztali edényei mellett a hétköznapi életet szolgáló keménycserép edények is.
Barokk faszobor az egyházművészeti kiállításon
A Bozsó Gyűjtemény legszebb enteriőrjében, kvázi „dísztermében” pompáznak a hatalmas, valaha gyertyavilágításhoz használt facsillárok, a kecses rokokó és a reprezentatív barokk bútorok, illetve az 1569-es évszámot rejtő reneszánsz kenyeresszekrényke. Az épület másik szárnyában kapott helyet az egyházművészeti kiállítás, ahol barokk faszobrok, református ónedények és görögkeleti ikonok egyaránt láthatók. Innen nyílik Hanga István kecskeméti órásmester messze földön híres óragyűjteménye, ami önmagában is reprezentatív látványosság.
Ha már Bozsó János egykori alkotói otthonában vendégeskedünk, ejtsünk róla is szót. Az Alföld festőjeként emlegetett művész erős szálakkal kötődött a szülőföldjéhez, a tanyákhoz, a „hírös városhoz”.
Soha nem hódolt be a divatstílusoknak, járta a maga útját a plein air festészet híveként.
Bereczky Loránd, a Magyar Nemzeti Galéria egykori főigazgatója szerint olyan alkotó volt, „aki a szűkebb pátria felnevelő és megtartó erejét tisztelve tudott a világ egészéről értéket adóan festményeket alkotni”.
Bozsó János Téli napsütésben című festménye
Mágikus erejű művészetét expresszív ecsetkezelés jellemezte, természetes színeket használt, mesterien alkalmazta a fény és árnyék viszonyait. Pedig soha nem tanult festeni,
minden titokra autodidakta módon jött rá. Szegény családból került ki, édesanyja cselédnek adta a város környéki tanyákra.
Amikor 1945 őszén visszakerült Kecskemétre, gumismesterséget, gépkocsivezetést tanult, alkalmi munkákat vállalt. Önként állt be katonának, az orosz frontra vitték. Az ausztriai Linz környékén esett fogságba, onnan tért haza gyalog Kecskemétre.
Később rátalált a művészlét felé vezető útra, bár összességében véve elég kacskaringós volt a pályája. Először 1948-ban szerepelt kiállításon, tehetségét Pogány Ö. Gábor művészettörténész fedezte fel. Tavaly decemberben, születésének századik évfordulóján indult és idén decemberben, halálának huszonötödik évfordulóján fejeződik be a Bozsó 100 elnevezésű emlékév, melynek során az életművét három tárlaton mutatják be a Klapka-házban.
Bozsó János és családja (Bozsó Alapítvány)
– Hálás lehetek a sorsnak, hogy édesapám emlékét ápolhatom egy ilyen rangos gyűjteményben – köszön el tőlünk ifj. Bozsó János. – Kisgyerekkorom óta részese vagyok ennek a csodának. Amit a családdal együtt véghez vittünk, az megismételhetetlen, hiszen a paraszti életforma eltűnésével az egyedivé tett, sokszor a tulajdonos saját ízléséről árulkodó használati tárgyak is eltűntek. Most már lehetetlen volna annyi értéket összegyűjteni, mint annak idején. A régiségekhez való viszonyulás is megváltozott, a mai világ legtöbb gyűjtőjének az az értékes, ami pénzben mérhető. Szerencsére az én küldetésem, vállalásom még a minőségi értékítéleten alapul, amit édesapámnak köszönhetek.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc 175. évfordulóján Loránd Klára muzeológus, a kecskeméti Bozsó Gyűjtemény igazgató-kurátora Magyar Ezüst Érdemkereszt polgári tagozat kitüntetésben részesült.
