A testi integritás felbomlásának a felboncolás képezi a legdrámaibb formáját. Szétnyílik a test integritása, egyben a test zártsága törést szenvedve plasztikusan adja meg magát a kíváncsiskodók számára.
A test boncolása, feltárása a modern biopolitika és medikalizáció egyik fontos mérföldköve, amely első ránézésre a holttestből minél több tudást és értelmet kívánt kinyerni. A test rejtett belső zegzugainak sötétlő mélységéből a tudást akarták felszínre hozni a felvilágosodás hívei.
Horgas Karina Linen Scroll – Time after Time (Vászontekercs – időről időre) kiállításán a pécsi Anatómiai Intézet preparátumairól készített, huszonöt méter hosszú és több mint két méter széles festménye a múló időt mutatta be. Alkotása a boncolás és a halott test felmutatásán keresztül valóban kortársias esztétikai dilemma elé állít bennünket. Már méretében is lenyűgöző alkotása – amely hatalmas, hipertárgyszerű halotti lepel – a XXI. századi halál és test ábrázolás központi kérdései köré szerveződik. Mit kezdjünk a halott testtel a XXI. század megváltozott természetkulturális viszonyai között? Mit érzékeltet az antropocén jelentette metakrízis korában a közös kihalás által fenyegetve megtapasztalni a halál feltárulását? Mit tudunk kezdeni a modern biopolitika elbizonytalanodása után egy halott, felboncolt testtel?
Ha a modern biopolitika vagy nekropolitika két fontos mozzanatát kívánjuk rögzíteni, akkor alighanem a boncolást és a lefejezést jelölnénk ki. A fej elvesztése azért félelmetes és jelentőségteljes, mert nemcsak a test valamely részének, hanem a logocentrikus kultúra által kitüntetett szervnek a testtől való eltávolítását is magában foglalja. A lefejezés így a logosz hiánya felől érthető meg: ez a hiány a negativitás szenvedélye előtt nyitja meg a fraktalizált teoretikus praxist, amely az elkeseredettségen, a rettenet eksztázisán és az eltorzult átformálódáson át az üresség szakadékos örök visszatéréseként jelentkezik.
Mi megy végbe a test belső szerkezetének feltárása során? Vajon logosz- és értelemgenerálás történik a halott testből, mint reziduumból? Vagy esetleg még mélyebb és összetettebb alaptalanságra bukkanunk, poszthumán felbomlasztó erővel találkozunk a boncasztalra kiterített holttestet megpillantva? Biztosan a modernitás és a produktivitás erői győzedelmeskednek a boncolás során?
Mi van akkor, ha igaza van David Cronenbergnek, amikor klasszikus body horrorjaiban az orvosi tekintetet mindig kiegészíti egyféle perverz összezavarási vággyal, a test belső rejtelmeinek, a Hús titkának szenvedélyes, már-már őrült megismerését kutatva? Ez a megismerés azonban a test elszabadulásához vezet, a rejtett, labirintusszerű belső szervek és belek önálló életéhez. Megannyi metamorfózis, osztódás, keveredés során a test feltárja önmagát ezekben a szó szerint gyomorforgató filmalkotásokban.
Dr. Xavier Bichat – aki mellesleg rothadó bőrmintától szerzett fertőzéstől fiatalon hunyt el –, az anatómia tudományának egyik megalapozója, ekképpen biztatja tankönyvének olvasóit: „Nyissanak föl néhány tetemet: azonnal meglátják, hogy szertefoszlik a sötétség, amelyet a puszta megfigyelés nem tudott eloszlatni.” A tudománytörténet hőseként Bichat életét adta a test átláthatóvá, áttetszővé tételének ügyéért. Áldozatának egy romantikus festmény is emléket állít (Mort de Xavier Bichat, Louis Hersent, 1817). Ezen látjuk a halálos lázban szenvedő tudós-mártír halálának folyamatát. Nem tudhatjuk, hogy a hérosz még életben van-e, vagy végleg átesett a meghaláson. A nyitott szemek, a dermedt tekintet, a beteg test sápadtsága, a kezelőorvos tehetetlensége, a barát szomorúsága, valamint a festmény címe, mind arra engednek következtetni, hogy főszereplőnk az elhunytak népes táborát növeli. Erről biztos ismeretekkel viszont külső szemlélőkként aligha rendelkezhetünk, miként a halálokról sem tudhatunk semmi bizonyosat.
Egyedül a boncolás deríthet igazán fényt az egyszerre nyilvános, ám lényege szerint a beteg test titkait mégis elrejtő jelenet igazságára. A gyertyafény viszont még nem aludt ki, az igaz ismeretekhez vezető tudás még hordozóit is túlélheti. Távolról sem volt azonban mindig elfogadott orvostudományi művelet az emberi test boncolása.
Ismert körülmény, hogy Galénosz még állati testek boncolására támaszkodott anatómiai tárgyú műveiben, analógiák révén következtetve az emberi test normális működésére, olyannyira helytelenítette az ókori görög kultúra a boncolást. Mint a tudományszociológus Bryan S. Turner rámutat, a középkorban is vallási tabuk övezték a boncolást, inzultusnak számított az ember szakrális istenképmásiságával szemben, és úgy tartották, hogy az anatómia kizárja a test feltámadását. A felboncolt test jóvátehetetlen veszteséget szenved el a középkori hiedelmek szerint, megválthatatlanná válik, és képtelen megtenni a romlandóságból a romolhatatlanságba való átmenetet.
Az anatómiának való alárendelődés és objektiváció mintegy ténylegesen megölheti, megronthatja, végzetesen megkárosíthatja a testet, hordozóját mindörökre bezárja az e világi immanenciába. A középkoriak szerint boncolni annyi, mint kárhozatra, vagyis itt-létre ítélni valakit. Horgas Karina művén a felboncoltság és a test feltárásának ambivalens aktusa tűnik fel. A test ezen a hosszú és kíméletlen erejű esztétikai leplen nem organizált, strukturált elrendeződés, hanem ontológiai és etikai kérdéseket felénk szegező, rizomatikusan szerveződő entitás.
Hosszú időn át, még a kora újkor derekán is, a legsúlyosabb bűnözők számára fenntartott büntetési tétel volt a boncolás. Még a XVI. században is születtek Angliában olyan törvények, amelyek a bűnözői test post mortem felboncolását büntetésként kodifikálták, olyan súlyosbításként, amely még a halálnál is rosszabb. A feltámaszthatatlanná tétel révén a halálbüntetés fokozható volt, a bűnös totális megsemmisítéséig. Idővel enyhült a boncolás, mára pedig egyenesen kötelező bürokratikus eljárásmód, a halálok módszeres kivizsgálása végett minden polgárnak vállalnia kell a posztumusz anatómiai vizsgálódás kockázatát, még a kárhozat árán is.
Azonban mi van, ha a Linen Scroll kapcsán megfordulnak a viszonyok? Az exponált, közszemlére tett test mélyéről többé nem információk és orvosi titkok kerülnek felszínre? Mi van, ha a rejtettség és a visszahúzódás tárul fel a halott test mélyéről a modernitáson túli poszt- vagy nonmodern korunkban?
Még inkább szekularizálódik a test a felvilágosodással, a tekintet pedig befurakodik annak belsejébe. Az orvosi tekintet nem ismer korlátokat vagy tabukat: számára a hús titka is adatokba rendezhető. Minden a láthatóság ideájának rendelődik alá. Mint Foucault kiemeli, az anatómia forradalma az érett empirista korszellemből táplálkozik, amely Európa-szerte már a XVI. században elterjedt, és következőképpen összegezhető: minden látható kimondható és teljes egészében látható, mivel teljes egészében kimondható. Amennyiben a testet is átláthatóvá tehetjük, kategorizálhatjuk a betegségeket, és ily módon – közvetve – megismerhetővé válhat a normális test, az ideális felépítés, a működés rendje. Természetesen a test nem egykönnyen adja föl titkait. Miként a kőzet a fúrófej ellenében, úgy az emberi test is ellenáll a feltárásnak.
Horgas Karina alkotásán az esztétizált és kinyújtott halotti test exponáltsága valójában az antropocén vagy poszthumán kor problémájában való megmaradást mutatja fel, egy metakrízist exponálva. Giorgio Agamben szerint a valódi kortárs az, aki egy korszak sötétségére az időből való kizökkent állapotban csodálkozik rá.
A kor feketénél is mélyebb sötétje sajátos fényével exponálódik a kortárs zavarodott tekintetében. A Linen Scroll halottjai a XXI. század mély esztétikai és filozófiai dilemmáit sugározzák felénk, de nem a felvilágosodás értelmében, hanem a test labirintusszerű sötétlő mélységét szétsugározva.
Egyik legfigyelemreméltóbb szövegében Foucault a „kívüliség” gondolatának megfogalmazására vállalkozik, támaszkodva Maurice Blanchot belátásaira. A kívüliség gondolata című szöveg zavarba ejtő, hiszen – szemben Foucault genealogikus és archeologikus módszertant követő, a történetiség problémájára összpontosító műveivel, amelyek jóval népszerűbbek, hasznosíthatóbbak, és szisztematikusabb formában fejtik ki a szerző modernitáskritikai mondandóját – ehelyütt jóformán semmilyen tézissel vagy állítással nem találkozunk. A szerző érezhetően tapogatózik, óvatosan, ám szenvedélyesen, a modernitásból kivezető nyelv felé.
Mi van, ha a kívüliség egyik esztétikai nyelve éppen a test belsejének tudáson kívüli misztériumától megfosztott, kibányászott és meggyalázott bányához hasonló labirintusából tűnik fel? A Linen Scroll és Horgas Karina művészete a tudáson kívüli, de a testen belüli ateológiai misztériumot tár fel megható érzékenységgel, miközben a test biopolitikán és a modern medikalizáción kívüli állapotát mutatja fel. A munkátlan, dologtalan test, amely mégis ellenáll a tudás fényének. Egy megnyitott, széttárt test, amely elnyeli a felvilágosodás szemét. Visszatér az, ami minden eddigiből kizárt volt, a reziduum bosszúja, a kvantifikálhatatlan, megismerhetetlen és feltárhatatlan homály, mely ellenáll minden fénynek.
