TIPOhondria
Bonyhádi Károly betűk iránt szenvedélye megbocsáthatatlan. Hiszen végül is 2023-at írunk! Egyrészt a mesterséges intelligencia éppen átvenni készül felettünk a betűkből tákolt világ otthonosságérzetét, másrészt mindenütt azt halljuk: de hiszen ma már az egész világ képekben beszél hozzánk, mit akartok ti itt holmi betűkkel, rovott múltú grafikai jelekkel? Nosza, alakítsuk át a (tan)könyveket, sőt, dobjuk ki őket rögvest, legyenek csak okostelefonok meg tabletek az iskolákban, a boltokban, a bankokban, könyvtárakban és mindenütt, még a múzeumokban is! Ha járvány jő ismét, legalább nem kell átállnunk egy másik szokásrendszerre!
TIPOhondria
És különben is, mi ez a sok vacakolódás papírplakátokkal a színházban és az utcán? Vannak talán még emberek, akik nézegetnek ilyesmiket? Nyomdák, amelyek kinyomtatják őket? Egyáltalán: vajon meddig duruzsol(hat)nak még szabad nyomdagépek széles e hazában…? Meddig érezhetjük még az új könyvek összetéveszthetetlen illatát? S főképpen: tudunk-e a közeli jövőben olyan okos döntéseket hozni, hogy a fák is megmaradjanak, és a papírra született kultúra is boldogan élhesse világát – legalább még addig a pár száz évig, ameddig talán képesek vagyunk sejtéseket megfogalmazni.
TIPOhondria
E vágyakozásunk reményében Bonyhádi Károly művei minden betű jelentését megsokszorozzák és elmélyítik. Az ő betűjelei, logói, plakátjai és könyvborítói ugyanis sejtéseket fogalmaznak meg számunkra a jövőről. Úgy tesznek, mintha a múltról, valaha volt művekről és emberekről szólnának, miközben éppenséggel a jelenről és a jövőről fogalmaznak meg tűpontos sugallatokat a képalkotás nyelvén. Könnyű nekik: egy másodperc törtrésze alatt el tudják mondani azt, amihez nekünk, irodalmároknak, bölcsészeknek el kell olvasnunk egy egész regényt vagy drámát. Hiába vagyunk betűfalók, ez akkor is legalább három-négy napot vesz igénybe. Persze Károly barátunk is elolvassa ezeket, és aztán ő is körülbelül három-négy napig gondolkodik, azután egyszer csak rajzol nekünk valami olyasmit, ami elmondja ugyanazt másképpen: egy pillanatban egy egész regényt… Mi meg szerencsések vagyunk, hogy úgy beszéli el nekünk a lényeget – ami persze örökké saját magunkról szól –, hogy nagyjából fel is fogjuk, s talán még meg is értjük az ő segítségével.
TIPOhondria
Plakátjai vizuális nyelvezete eredendően ilyen, sejtetős és fejbevágós egyszerre: lehetetlen képernyőre vinni őket úgy, hogy minden szín- és gondolatárnyalatuk megmaradjon – akkor is abszurd lenne ez a vállalkozás, ha manapság ezek a művek eredendően képernyőn születnek. A művész szeme és keze azonban mindig legalább A/1-es vagy A/2 es méretben gondolkodik, akkor is, ha a laptopja mondjuk csak 15,5 hüvelykes. Talán ezt kellene megtanulnunk tőle, a képben látás művészétől elsősorban azt az elvet, amely a camera obscurából ered: fordított állású, általában kicsinyített képet ad ugyan, de jellegzetesen egyedi vizuális élményt fogalmaz meg: kicsit homályos kontúrokkal, de – ahogy mondják a fizikusok – hihetetlen mélységélességgel. Azaz újrateremti a világot képben, amikor kétdimenzióban fogalmazza meg a háromdimenziós valóságot! Egyszerűen szólva: átírja a létezés törvényeit.
TIPOhondria
Hiszen elvben nem tudjuk elmondani, megragadni kétdimenzióban azt, ami a valóságban háromban létezik. Kell ehhez valami, ami lehetővé teszi a transzformációt: művészi képzelet? Jelsűrítési képesség? Szimbolizációs készség? Vagy mondjuk úgy: az „egybenlátás” képessége? Aligha megfogalmazható, melyik a súlyponti kijelentés, ám mégis világosan látjuk, hogy Bonyhádi Károly alkotásai megváltoztatják a valóság méreteit, olykor arányait is, továbbá értelmezésének lehetőségeit úgy, hogy megragadják annak leglényegesebb vonásait. Plakátjai, könyvborítói azonosnak látszanak azzal a valósággal, amelyet „ábrázolnak” (pontosabban: amelyből elemeiket merítik), de végül mégis egészen mások lesznek. Látszanak rajtuk és bennük a körülöttünk áramló valóság részecskéi, minden részletükben ugyanolyannak tűnnek – akárcsak a camera obscura képe –, a vizuális összegzések azonban, amelyeket létrehoznak, teljesen mások, mint az eredeti valóság. Apró részletekből szerkesztik össze világunkat újra, de ezt úgy teszik, hogy mi ezekből az új rendbe parancsolt részletekből mégis az egészre vethessünk pillantást.
TIPOhondria
A logó pedig a végsőkig kiélezett műfaj. Mint a tű hegye, olyan kicsiben kell megragadnia a lényeget. Ráadásul a művész keze szinte gúzsba van kötve! Sokszor csak betűkkel játszhat, s ráadásul még azokat is megkapja előre. Mindössze öt-hat betűt az ábécéből! Sokszor még egy értelmes szót sem! Hogyan szórakozzon így felszabadultan a „nagy grafikai játszótér”-en?
TIPOhondria
S ha bármelyik színházi munkát nézzük, akkor is a fenti folyamatokat érzékelhetjük: A félkegyelmű-plakát hölgyének tekintete Bonyhádi Károly grafikai megjelenítésében tökéletesen hordozza a Dosztojevszkij-mű lényegét: szinte zavarodott a tekintet, ám rendkívül szuggesztív jóság fénye látszik ezen az arcon. Kicsi reménykedés abban, hogy az emberiség mégiscsak lehet jó. A Tóték egyetlen látványgesztusban tárja elénk az örök magyar abszurd mélyrétegeit. A Parasztopera vagy a Kabaré piros színnel való „játszadozása” odaragasztja tekintetünket a feliratra, s csak másodjára vesszük észre a címek mögött a horogkeresztet és a vért a széken. Azaz a látszat mögött a valóságot. A lényeget. A Kabaré és a Parasztopera is – ne feledjük, a szombathelyi Weöres Sándor Színház legemlékezetesebb előadásai közül valókat említjük! – arról szól, hogy fogalmunk sincs, mi zajlik körülöttünk. Hogy egyszerűen és állandóan belesétálunk a létezés csapdáiba, sőt, olykor mi magunk gyártjuk le azok paneleit jó előre. És mégsem vesszük észre őket. Tragikus jövőnknek ezért állandóan elhibázott múltunkkal ágyazunk meg.
TIPOhondria. Fotó: Mészáros Zsolt Sadness
Misztótfalusi Kis Miklós – minden bizonnyal a legnagyobb magyar tipográfus – sírja azonban Házsongárdon ma is olyan betűket őriz, amelyeket a Mester alkotott meg. Hiszen a végtelen idő számára készítette őket. Sajnos azonban Gutenbergről a hír járja mostanában, hogy a cserélhető betűkkel történő könyvnyomtatást egyáltalán nem világjobbító szándékkal, hanem csupán üzleti hasznot remélve találta fel. Szóval így is lehet, úgy is lehet. Mondhatjuk azt is, hogy persze, Van Goghnak és Csontvárynak sem lehetett fogalma arról, hogy később vagyonokat adnak a képeikért. Mi, emberek kétségtelenül változunk, változnak az eszményeink, a véleményünk, az értelmezéseink. Előfordulhat, hogy amit ma igaznak látunk, azt holnap hazugságnak fogjuk tartani. Megeshet, hogy ami ma hazugságnak látszik, arról holnap kiderül, hogy hamarost éppenséggel az lesz majd az igazság.
TIPOhondria. Fotó: Mészáros Zsolt Sadness
Igen, lehetséges, egyszer csak azt vesszük észre ugyanis, sétálgatva ebben az új valóságban, új időben és térben, ebben a gyönyörűséges teremtett világban, hogy ezek a betűk mindent tudnak, és mivel mindent tudnak, nem hajlandók egy őrült világ szereplőivé válni. Inkább emlékművei lesznek annak a másiknak, amely még ismerte a békét, a harmóniát, az egyenlőséget, a megértést, a szabadságot.
Bonyhádi Károly TIPOhondria című kiállítása Szombathelyen, a Zéró Galériában (Károlyi Gáspár tér 4.) április 11-ig tekinthető meg.
