Így a Wim Wenders filmcímet szellemesen megidéző kiállításcím jelzi, hogy Márton Enikő Berlinben él, és hogy művészetének középpontjában a színek állnak.
A művészek alkotnak, a művészettörténészek és esztéták pedig akarva akaratlanul is dobozolnak, összefüggéseket, párhuzamokat keresnek, s talán a fiatalabb alkotók már nem irtóznak ettől annyira, mint az idősebbek, akik posztromantikus módon egyediségük, teljesítményük lekicsinylését látják a kontextusba helyezéstől.
Márton Enikő munkásságára akartalanul is hatással volt a pécsi művészeti közeg, a karakteres absztrakt művészeti iskola, a Martyn Ferenctől Lantos Ferencen át Keserü Ilonáig és a kortárs absztrakt művészekig meghatározó művészeti hagyomány. Itt végezte a művészeti egyetemet, majd évekkel később ide tért vissza a doktori iskolába. Ennek ellenére konkrét látványvilágában egyik elődjére sem hasonlít, sőt aligha találni egyetlen személyt is, akihez kapcsolni lehetne festészetét. Képei ismerősek, de senkit sem idéznek meg.
Többször is említette Márton Enikő, hogy térelméleti stúdiumokat is folytatott: a külsőként és belsőként érzékelhető terek és ezek határa érdekelte. Térelméleti szövegek tanulmányozása és vizuális nyelvre való fordítása során – saját bevallása szerint – még közelebb került a maga alkotói stílusához.
A festészet mellett Münchenben művészetterápia szakon is folytatott tanulmányokat, s ez a munkáiban is visszaköszön, a külső látvány megjelenítése mellett ugyanis a belső képek, élmények is komoly szerepet töltenek be, s szolgálnak inspirációs forrásként. Minthogy festményei külső és belső térélmények, ebből talán érthetően következik az is, hogy gyakran festményplasztikákat vagy térbeli festményeket is készít. Alkotói módszerére jellemző, hogy precíz, aprólékos tervezés helyett inkább a ráhangolódást, az intuitív munkát részesíti előnyben, a kezdőszínek és kezdőmotívumok késztetik párbeszédre a következőket, majd egyféle színmotívum dialógusfüzér alkotja a művet.
Képei határhelyzetek: a teljesen reprezentáció nélküli, prezentáló absztrakt és a stilizált reprezentáló térábrázolás között egyensúlyoznak. Festményei különös térélmények, külső és belső terek kivetülései. Persze az hiba volna, ha minden képét valamely konkrét élményre, tájra akarnánk visszavezetni és redukálni, noha a természet gyakran inspiráló elem, bár inkább hangulati, mint formai benyomásokból táplálkozik.
Ha alaposan megnézzük Márton Enikő képeit, feltűnik, hogy gyakorta nincs befestve az egész vászon. Levegőt ad a műveknek, a képeknek saját terük van. Így persze az is kérdés, hogyha a képeknek saját terük van, azok vajon a kép részét képezik-e. Természetesen igen, mégis azonban bizonytalanná teszik a kép pozícióját, akárcsak az, hogy a vásznon mi is a kép, hiszen sokszor a festmény a keret oldalán folytatódik. Ez különösen a monokróm festőknél kardinális kérdés: meddig tart a kép, vagy az egész egyetlen objektté válik. Márton Enikőnél ezek adják képei szabadságát, könnyedséggel, légiességgel árasztva el munkáit.
A kiállításon, de általában is művészetében meghatározó a színek szerepe. Élénk színei pillanatnyi hangulatok, de minden esetben a színek dialógusának és az egymásra és a nézőre gyakorolt pszichológiai hatásnak lenyomatai.
A színek ereje és szerepe az egyes terek és térrészletek kiállításrendezésében is dominánssá vált. Az első teremben meleg barnássárgák uralkodnak, mint egy földtörténeti jelenség vagy alkonyi tájat idéző képek gyűjtőhelye. A konkrétabb táj, és már nem is térélmény ebben a teremben hangsúlyos. A vízszintesekben, átlókban felsejlik egy-egy horizont, s akár konkrét valós tájélményeket is felidézhetnek a képek. Bár a vízszintes sáv mint horizont művészeti kérdésként Mark Rothko korántsem ábrázoló képei kapcsán szokott felmerülni, Márton Enikő vízszintes sávjai mintegy horizont képzetét keltik, s tájképpé varázsolják festményeit. Különösen a bejárattal szemközti, Erdnabel című festmény kissé átlós horizontja sejtet egyértelműen valamiféle képzeletbeli tájat. Ugyanakkor míg Rothko sávjai inkább statikusságot, nyugalmat árasztanak, addig Márton Enikőnél nincs ilyen statikus pont, jórészt inkább átlók vannak – mozgás és dinamizmus. A terem első képe, a Fire-light mintha a Szárnyas fejvadász 2049 ember nélküli, aranyló, posztapokaliptikus világát idézné, hiszen az is maga a tér/a táj és nem tér/nem táj között jelenik meg a filmben.
Másfajta színkompozíciók jelennek meg a második teremben. A Shift tarka, eleven színek kavalkádja, oldalt a Desert és a Slowdown burjánzó zöldjei, a főfalon pedig (At last, Bab) a hidegebb, szabályozottabb, fegyelmezettebb felületek, sok saját térrel.
A színekkel kapcsolatban egyik interjújában így fogalmaz az alkotó: „Szeretem a telített színek intenzitását, világító erejét, ami a vásznon persze csak úgy érvényesül, ha kontrasztosan, kevésbé telített színszomszéddal szerepeltetem. Összességében fontosnak találom az összhatást, hogy pszichésen milyen reakciót vált ki a munka a nézőben. Szeretném, ha nyitott térérzetet adna a mű, és ebben a színek elrendezésének, csoportosításának a festményen belül nagy szerepe van.”
Noha miközben nagyon is taktilis térélményt mutatnak a képek, a szaggatottság révén mégis többrétegű tér illúzióját keltik, s ezáltal erőteljesen megjelenik bennük a digitális téralkotás látványa. Ilyesmit, efféle szaggatott rétegeket talán Bernáth András újabb, örvénylésen túllépő festményein láthatunk.
Márton Enikő képei festészeti performansznak is tekinthetők, ahol a természet és az absztrakció összeér, a nyitott terei által így létrehozva – Ottlik Géza szavaival – a „szabadság enyhe mámorát”.
Márton Enikő kiállítása 2022. december 8-ig tekinthető meg a Resident Art Galériában (1085 Budapest, Horánszky utca 5.).
