Szűcs Attila Natural Cross című festményéről.
Nem vezet ki a zöld lombokkal és a buja növényzettel való találkozás az ökológiai válságból. Miközben az antropocén drámai módon bizonytalanítja el a természetről alkotott fogalmainkat, az ökológiai krízis arra döbbent rá bennünket, hogy ez a megváltozott, összeomlott állapot nem külsődleges hozzánk képest. Az ember által megváltoztatott földrendszer működése felbomlasztja a megszokott bináris kapcsolatokat, és az elsötétült ökológiába való átmenet belső tapasztalattá is változik. A sötét ökogótikus erdő mélyén ateológiai extázis vagy furcsa misztikus élmény várhat ránk.
Szűcs Attila Natural Cross című képén az antropocén kölcsönösen elbizonytalanító, az emberi és a természeti létszférát egyaránt deformáló esztétikai tapasztalatát pillanthatjuk meg. A festmény különlegessége, hogy a transzgresszív művészi tapasztalatot úgy kínálja fel, hogy az ökológia és az esztétikai közötti interszekcionalitást vagy hibridizációt mutatja be. Ahogyan az égősor által körülölelt alak, éppúgy a furcsa árnyakkal és módosult színvilággal áthatott természet is átalakulóban van, és kölcsönösen hatnak egymásra. Nem külsődleges az ember és főleg nem a technológiai szféra, hanem mindkettő áthatja a táj egészét.
Egyik fontos művészetfilozófiai munkájában Jean-Luc Nancy kiemeli, hogy a katasztrófával való találkozás során nem tarthatunk többé távolságot az összeomlás tapasztalatától, hanem exponáltnak kell maradnunk a katasztrófa számára. A katasztrófa, mint már folyamatosan végbement, mégis sajátos folyamatisággal rendelkező fényjáték bevilágítja a Natural Cross egészét. Az antropocén természetkulturális válságán belüli módosult létállapot szférikus fényjátékát jeleníti meg a festmény, amely a technológia realista mágiáján keresztül számolja fel a külsődlegesség idejétmúlt ideáját. A katasztrófának való kitettség vagy az összeomlásban való exponáltság olyan transzgresszív tapasztalatával szembesülünk, amely transzcendálja a linearitás és a modernitás antropocentrikus elrendeződéseit. Helyükbe a megváltozott természet szférikus fényjátékát állítja, amelynek során az önmeghaladás természetkulturális posztantropocentrikus tapasztalattá válik. A válságban lévő földrendszer exponálja magát a katasztrófa képein, amelyek egy történelem utáni természetkulturális szférába juttat bennünket.
A megvilágított alak, miközben látszólag előtérben van, a fény általi átitatódáson keresztül kísértetiessé és holtszerűvé, félelmetesen halovánnyá is változik. Az antropocénben posztantropocentrikus nekrocentralitással van dolgunk, mint amely a modernitás és a humanizmus emberközpontúságának torz mimikrije. A fény által kísértetiesen sápadttá váló figurát átjárja és furcsa módon dematerializálja a fény, amely közben a kép egészét ezzel az ökogótikus színezettel világítja be. Az ágak, a talajréteg redői tekintetünket a keresztszerű elrendeződésben látható fákra tereli, amelyeknek ágai azonban a kép széleinek sötétzöld vagy feketés mélysége felé haladnak tovább. Az antropocén művészeti tapasztalat a katasztrófának való kitettség transzgresszív tapasztalata, amely a megszűnés és a megsemmisülés potencialitását veti fel. A kép széleinek feketés árnyalatai az alak mögött láthatatlanul tornyosuló sötét ökológia komplex fenyegetésére utalnak, amelyek mégis sötét lágysággal ölelik körül a képet. A Natural Cross elkerüli a fény és a sötétség ellentétét. A mesterséges mechanoszféra fénye világítja meg az elsötétült ökológiát, feltárva a katasztrófát, amely szférikusan öleli körbe a kísértetté váló emberi alakot.
Az antropocén esztétika – önmagát megnyitva – a valóságnak sajátos megosztottságában és kitettségében találja magát, ami egyszerre szabadít fel és nyomaszt. Osztozik fény és sötét, a külsődlegesség és a legbelsőbb mélyrétegek, a sötétség felfénylése pedig az emberből kísérteties életen túli entitást teremt. A sötétség, a zöld és a sötétzöld hármassága: alap nélküli alap, amelyhez érintkezve az ökológiai katasztrófát jelentő geológiai korszak jövőtlenségéhez kapcsolódik a kísértet.
Szűcs Attila ebben az alkotásában alaptalanító kreatív antropocén művészeti praxist visz végbe. Nem mi tárjuk fel az ökokatasztrófa minden aspektusát, egyszerűen azért, mert erre nem is vagyunk képesek. Az antropocén sötét felfénylései az eljövendő jövőtlenséggel telítettek. Az antropocén mint az elképzelhetetlen eljövetele így folyamatosan a megrendítő újszerűség ambivalens tapasztalatait és furcsa élményeit tartogatja számunkra. Ez az elbizonytalanodás elvezethet az objektum és a szubjektum binaritásának megbonyolításához, ami rámutat arra, hogy valóságunk a természet által formálódik. Az ágak és a sűrű, erőteljes zöld alap egyaránt a természetkulturális viszonyok esztétikai megzavarására és bonyolítására törekszenek. Ebből az esztétikai kontinuumból az antropocén művészetnek engednie kell felszínre törni a különböző tapasztalatokat a művészeti alaptalanításon keresztül.
