Az alkotó a szoborban megörökítette a saját cirmos kandúrját is, farka simogatásának a budapesti járókelők kívánságteljesítő hatást tulajdonítanak. (E hókuszpókusszal katolikusként lenne mit vitatkozni, ám az egy másik történet.) 

 A szerző felvétele

 

A Budapest – A főváros folyóiratának 1983. októberi számát idézve a „Vörösmárvány dombormű” az egykori Pest középkori eredetű, 1794-ben lebontott Kecskeméti kapujának emlékére készült. „Az íves alaprajzi vonalat követő, domborodó fal vörös mészkőborítása két oldalról tenyérnyi törésekkel, ritmusos ütemben elhelyezett mélyedésekkel és domborodásokkal vezeti a szemet a középrész jelzésszerű kapukialakításához. A kapu alsó kétharmadának hasadéka, a múltba vezető áttörés fölötti, csillag alakú kitüremkedés a mű csomópontja, a megállíthatatlan terjeszkedés, a fejlődés szimbolikus megfogalmazása. Budapest történetének egyik, régmúltba vesző fejezetére, korszerű s pontos helyére pontosan adaptált alkotásával úgy utal a szobrász, hogy a jelennek is szól mondandója” – olvashatjuk a lapban.

A gond ezzel a bizonyos, a Kecskeméti kaput idéző hasadékkal van. Az ugyanis akkorára sikerült, hogy egy átlagos méretű „budapesti járókelőt” szinte teljesen elnyelhet. Ez az interakcióra ösztönző mű kultúrembert megállásra, vizsgálódásra, esetleg a szimbolikus kapun való bekukkantásra ösztönöz. Csakhogy – amint látni fogjuk – a Kálvin téren nemcsak kultúremberek, hanem sajnos barbárok is megfordulnak.

Gyakran járok a Kálvin téren, többször itt szállok át, de a környék megannyi antikváriuma is vonzerővel bír. És hát mit szépítsük, a Vörösmárvány dombormű hasadéka úgy tízből kilenc esetben össze van vizelve. A mű és a műélvező kölcsönhatása a hívogató, a Kecskeméti kaput idéző hasadékba való vizelésre ösztönzi korunk civilizálatlanjait. A barbárok ugyanis képtelenek a szobrokat meglátni, nekik azok csak kövek meg márvány. Az alkotásoknak nincsen magasabb rendeltetésük, csak funkcionális. Nem tisztelik az alkotás folyamatát, mint kapcsolatot a fennvalókkal, a szobrász számukra csupán kőműves.

Mivel a barbárok szeme nem veszi észre a műtárgyat, csak a legkézenfekvőbb funkciót találják meg abban, ezért egyszerű a válaszuk a tárulkozó kapura. A szellem számára készült műalkotás helyett ezen polgártársaink csupán a test igényeire szabott megoldást látják benne, a szobor helyett csak piszoárt.

Az aluljáró fenntartója reménytelennek tűnő küzdelmet folytat korunk barbárjaival. A szobor belsejéből kicsordogáló anyagcseretermék helyett gyakran fertőtlenítőt talál az ember a dombormű körül. Aztán már másnap ismét vizeletet. Így a barbárok elleni küzdelem egyszersmind külön életre kel: metafizikai jelentéssel töltődve, mintegy maga e folyamat is műalkotássá válik. A kérdés csak az, meddig tart e különös köztéri performansz, ki győzedelmeskedik a közönségesség és annak ellenzői e posztmodern párharcában?