Arról, hogy Sándor József Attila már nem először jelentkezik műveivel Esztergomban, és arról, hogy Kipke Tamás itt nevelkedett: itt volt a Ferences Gimnázium diákja, és hosszú újságírói, szerkesztői, költői pályafutását követően, egy esztendővel ezelőtt bekövetkezett halála után itt helyezték örök nyugalomra a szentgyörgymezői temetőben. Kettőjük kapcsolatának, barátságának egyik napjainkban a megvalósulás küszöbén álló dokumentuma az a kiadvány, amely a Kipke-költeményeket, a haikukat és a Kipke-költeményekhez kapcsolódó Sándor-kompozíciókat, a tenyérnyi képek sorozatát, illetve ezek együttesét foglalja majd kötetegységbe. A tervezett kép-vers-könyv szöveges és képi alkotásaiból hangsúlyos válogatás került ezen a 17–71, Képek és szavak című tárlaton a közönség elé.
Magamat szeretném elmondani, (…) mert nem tudok mást mondani: amit látok és átélek, számomra ez a világ, a világom meg én magam vagyok, hiába határos a tiéd az enyémmel. (…) Nem tudom, milyennek látod az ablakod elé hajló ecetfát, ahogy nem tudom, milyen vagy azon kívül, amit én látok belőled, magammal tehát téged is átadlak neked – vissza a világnak a világot.
Megkerülhetetlen hát, hogy ne szóljunk a haikuról, a japán költészet jellegzetes versformájáról, amelynek eredete a VIII., majd a mai formát meghatározón a XVII. századra vezethető vissza, és Macuo Basó nevéhez köthető. A haikuról többek között azt írják az irodalmi lexikonok, hogy olyan, rendkívül szigorú szabályok által szabályozott versforma, amelyet erős zeneiség jellemez a szimmetrikus ritmus, valamint a magán- és mássalhangzók hangulati értéke miatt. A rendkívül rövid költemény 17 morából, azaz szótagból szerveződik, modern formájú alakja három sorból áll, amelyben 5, 7 és 5 szótag szerepel, s az első és az ötödik szótag a hangsúlyos. A magyar változattal ellentétben a japánban nincs rím, mindig szerepel benne egy évszakszó, és a vége csattanóval zárul. Fontos jellemző, hogy a haiku nem a költő lelkületét kifejező vers, hanem általában természetleírás: a jelenségek költői érzékenységű rögzítése. És itt érkeztünk el a festészethez: az alkotóján, az alkotójának belső világán túlmutató kifejezéssel élő képhez.
Sándor József Attila festőművész a közelmúlt tíz évének terméséből válogatott műveinek megközelítése során a táblaképek megalkotását determináló különleges alkotómódszerből indulhatunk ki: a festő nem ecsettel, hanem bankkártyával fest. No nem azért alkalmazza a vékony, merev kis plasztikkártyát, merthogy olyan gazdag lenne, hanem azért, mert ez a tökéletes eszköz a festék megfelelő rétegekben történő, felületre való felhordásához, a legalkalmasabb a felületen való szétterítéshez, s ezáltal jöhetnek létre azok a különleges érdességek, a rétegezettségekből épülő faktúrák és textúrák, amelyek a Sándor-képek karakteres jellemzői. Ez az alkotómódszer egyúttal azt is jelzi, milyen nagy szerepe van e művész munkásságában az anyagoknak és az eszközöknek, egyszóval a technikáknak, amelyek korántsem minősíthetők szabályosaknak vagy konvencionálisaknak, hanem sokkal inkább egyedieknek és roppant változatosaknak. Változatosak már maguk az alapok, a hordozók is: a különböző lemezek, kartonok, papírívek, és felfedezhető a képhordozók között az alumíniumlemez is. Változatosak a festőanyagok is, amelyek a középkori mesterek matériákat és kémiai folyamatokat kiaknázó boszorkánykonyháját idézve, végül tiszta vagy vegyes technikájú kompozíciókká alakulva akvarellekként, olaj- és akrilképekként, gouache-okként, szénrajzokként, füstrajzokként, golyóstoll- vagy filc-kompozíciókként állnak előttünk. Ezt a jó értelemben vett technikai kavalkádot engedelmesen követik a méretek is, egészen a néhány négyzetcentiméterestől a középméreten át a nagyméretű munkákig, de természetesen az 5×5 vagy 10×10 centiméteres alkotások a bensőséges költői látleleteket tolmácsoló haikukhoz kapcsolódó művek formátuma.
E technikai vagy műhelykérdéseken, az alkotómódszer-jellemzőkön kívül emlékeztetnünk kell arra a külső körülményre is, hogy Sándor József Attila is az Erdélyből Magyarországra települt alkotók életútja és munkássága, azonos származása és azonos vonásai révén lazán szerveződő népes művészcsapat tagja. Ő 1990 óta él és dolgozik Magyarországon, és nem Nagyváradról, Kolozsvárról vagy Marosvásárhelyről érkezett, mint számos kortársa, hanem a modern magyar festészet bölcsőjének városából, Nagybányáról. Ez a kötődés, ez a kapcsolat alapvetően meghatározta festői orientációját, amelyről egyik alkotói önvallomása is tanúskodott: „Nagybányai lévén a természet érdekelt, kint festeni a szabadban egy nagyon jó és harmonikus érzés. A táj hangulata érdekel, ahogy változik percről percre.” De hivatkozhatunk arra a beszélgetésre is, amelynek címéül a szerző egy Sándor-mondatot idézett: „Színeim letagadhatatlanul nagybányaiak.”
A színek mindig magukkal ragadnak. Mindig más hangulatot, összhangot keresek. Színeim a nagybányai katlan árnyalatai, néha azon kapom magam, hogy még a kékek is melegek. A földszínek mindig nagy hatást gyakoroltak rám, a belső tűz, ami ezekből árad az, ami érdekel…
A nagybányai örökség mellett egy másik fontos tényezővel gazdagodott az idő múlásával e festő művészete: a távol-keleti utazások nyomán érvényesülő keleti szellemiséggel és az európaitól merőben eltérő keleti művészet hatásával. Mindez a művek meditatív árnyaltságában, jellegében is tetten érhető. Ezek az eredők és ezek a hatások hol a felszínre törőn, hol lappangón, alig-alig kitapinthatón, de mindenkor jelen vannak Sándor József Attila modernizmus által determinált műveiben, amely művek – amiként az esztergomi kollekció is pontosan tükrözteti – néhány, egymástól jól elkülönülő csoportra szervezettek.
Az egyértelműen keleti kapcsolatokat feltételező haiku-kompozíciókról már szóltunk, amelyek alapvetően elvont nyelvezetű, talán leginkább a lírai absztrakt vagy az absztrakt expresszív stíluseszmény körébe sorolható alkotások. Ehhez a műcsoporthoz kapcsolhatók azok a horizontképek, amelyeken a horizontvonal egyszerre konkrét és absztrakt megjelenésével szembesülhetünk, míg a stilizált fa-, fatörzs- és erdőábrázolások a tájképfestészet távoli emlékképeit éleszthetik fel a szemlélőben. És újabb műcsoportként jelölhetjük meg a kapuképeket, amelyeken a kapu szimbolikus töltetű motívuma mellett esetenként figurák is megjelennek. Amiként rapszodikusan bukkannak föl a festő művein az alakok, és az elvont motívumok körében is megjelennek esetenként szabályos vagy geometrikus alakzatok, valamint szakrális, keresztény jelképek, de azért a képeken a domináns a szabad, a nem ábrázoló, a festői önértékeket hordozó és kifejező, gesztusszerű nyomhagyás. Sándor József Attila festészetének indíttatása és így műveinek hatásvilága is asszociatív. A gondolati ívek kiindulási forrása a kolorit, a természet színeinek uralkodó volta. Az alapvetően meleg atmoszférát sugárzó színek átszellemítettek: transzcendens tartalmakkal telítettek.
Macuo Basó a haiku kapcsán arról ír, hogy „a harang egyhangú kongása után fülünkben még hosszan zúg ez a hang… Ugyanígy a vers elolvasása után is valamilyen hangnak még tovább kell visszhangoznia az olvasóban”. És ha mindezt a képek megjelenítésére, kifejezésére vonatkoztatjuk, akkor elmondhatjuk, hogy az alkotásokat nézők, az alkotásokat befogadók emlékezetében hosszan meg kell őrződnie, tovább kell élnie azok emlékképeinek. E megrögződés biztos reményének jegyében szemlélődhettünk Sándor József Attila Kipke Tamás haiku költészetének vonzáskörében, és Kipke Tamás Sándor József Attila-képek hatókörében megszületett, kölcsönös ihletettségű műveinek kiállításán.
A Képek, szavak című kiállítás augusztus 4-ig látogatható, hétfő kivételével mindennap az MNM Rondella Galériában (2500 Esztergom, Szent István tér 1.).
07. 21. 15:00 Tárlatvezetés Sándor József Attilával
07. 27. 15:30 Képnézegetős-versolvasgatós beszélgetés Kipke Ágnessel
08. 02. 17:00 Kerekasztal-beszélgetés
