Nagyon sok tárlatvezetést tart a kiállításon. A tapasztalatai érdekelnek, hogyan fogadja a közönség ezt a kiállítást?
Legtöbben meglepődnek azon, milyen fiatal vagyok, legalábbis ahhoz, hogy épp ezzel a korszakkal foglalkozom. Azt minden vezetésen megkérdezik, milyen személyes indíttatásból kezdett érdekelni ez a kor. Sok látogatót nem feltétlenül maga a biedermeier érdekli, inkább arra csodálkozik rá, hogy kétszáz évvel ezelőtt milyenek voltak a mindennapok, vagy egyes életmódbeli sajátosságok szólítják meg.
Pontosan ezt tartottuk szem előtt a kiállítás koncepciójának kialakításakor. Kapcsolódási pontokat kívántunk felmutatni: például, ha egy mai modern fiatal nő belép az Ifjúkor termünkbe, elolvashatja, milyen tanulmányokat végezhetett akkoriban egy fiatal lány, egyáltalán járhatott-e iskolába, hogyan tudott fejlődni. És ezt aztán össze tudja vetni a saját lehetőségeivel. Tudatos szervezőelvünk volt, hogy minden kiállított tárgynak legyen valami összekötő szála a mindennapjainkhoz.
A biedermeier, mint művészettörténeti korszak a reformkor vagy kiegyezés időszakát fedi le, amelyekről Andrássy Gyula, Petőfi Sándor vagy gróf Széchenyi István neve ugrik be először. Nagy feladat volt a kiállítás előkészítésekor, hogyan tudunk ezeken az ikonikus alakokon „túllépni”, hogyan tudjuk máshová tenni a fókuszt, és megmutatni, mennyi minden volt még érdekes ebben a korszakban, mennyivel izgalmasabb, bővebb és szerteágazóbb, mint hogy csak Arany Jánosra vagy Liszt Ferencre gondoljunk.
Vannak olyan tipikus kérdések, amelyeket a tárlatvezetéseknél feltesznek?
Gyakori, hogy egy-egy használati tárgyat nem ismernek fel, vagy nem tudják már, hogy mire való. Felmerül még a korszak kétarcúsága, például a Gyermekkor szekcióban a nemesi származású gyerekek mellett ott vannak a koldusgyerekek is – szépen megfestve, gazdag képi világú, nagyméretű, díszes aranykeretbe foglalt míves festményeken. Erre rá szoktak csodálkozni: milyen érdekes, hogy valaki ezt megvette, kifizette, hazavitte, kitette a lakása falára, és attól kezdve egy koldusgyereket nézegetett az otthonában. A gazdagság ábrázolása, a gyermekjátékok, a gyermekportrék mellé odafért a szegénység, nem tartották tabunak a témát.
A falon megrázó idézet olvasható Széchenyi naplójából: számára érthetetlen volt, Batthyány milyen mélyen gyászolta hathetesen meghalt gyermekét. A kiemelt részlet szerint a gyermekhalandóság ekkoriban megszokott volt, a gyermekekért ’nem kár’, ám ugyanitt egy sor megkapóan kedves gyerekportrét láthatunk. Ebben is kettősséget érzek.
Ehhez hozzátehetjük még azt is, hogy Magyarországon csak az 1840-es években indulnak el a szociális változások és kezdik el szabályozni a gyári gyermekmunkát, ettől kezdve határozzák meg, hogy egy tizenhat éven aluli munkás gyermek mennyi ideig és milyen körülmények között dolgozhat. A látogatóknak egyszerre érdekes, riasztó és meghökkentő a halott gyermekek ábrázolása. Akkoriban sajnos hétköznapi eset volt, ha meghalt egy gyerek. Az egyházi anyakönyvekben gyakran látjuk azt is, hogy amikor egy családban megszületik egy kisfiú, elnevezik Istvánnak. Azután ez a kisfiú meghal, és ugyanabban a családban megint Istvánnak keresztelik a következő fiúgyereket, majd megint és megint, és talán csak a negyedik István nevű gyerek fogja megélni a felnőtt kort. A halott gyerekekről portrét rendelnek, később a családi fényképhez odatartják a babát, mintha még élne, vagy a róla készült fotót kifestik.
Ebből a korszakból származik a halotti maszk hagyománya is, a halott emléke ugyanúgy tárgyiasul, mint a barátság vagy a szerelem emlékei. A kiállításhoz készült katalógusba Vaderna Gábor irodalomtörténész írt tanulmányt a barátság-versekről. Az iskolában tanultunk Petőfi és Arany barátságáról, ugyanígy a képzőművészetben is vannak barátság-portrék. A maga módján igen érzelmes ez a korszak, de nem úgy, mint a romantika. A biedermeier érzelmesség visszafogott, sem nem szenvedélyes, sem nem szélsőséges.
Én is feltenném a látogatók kérdését: hogyhogy ilyen fiatalon ez a téma érdekli? Mi a személyes motivációja a téma iránti vonzalomnak, és hogyan jött létre ez a kiállítás?
Sok művészettörténész pályakezdésének lesz meghatározó alakja egyik egyetemi oktatója. Rám Veszprémi Nóra biedermeier kutató, a Borsos József-kiállítás kurátora volt nagy hatással. Tanított engem az egyetemen, hozzá írtam az első korszakkal foglalkozó dolgozataimat, aztán azon vettem észre magam, hogy az összes dolgozatomat hozzá írom, tulajdonképpen így ragadtam le a XIX. századnál.
A kiállítás előtörténete a Szinyei Merse Pál életmű-kiállításunkig nyúlik vissza. Amint az bezárt, már másnap elkezdődött ennek a tárlatnak az előkészítése. Tulajdonképpen a műtárgyak jelentkeztek egy külön tárlatért, mert a saját gyűjteményünket átnézve derült ki, ez a műtárgycsoport a legbőségesebb, és meg merem kockáztatni, hogy a korszakban kiemelkedő kvalitású.
Belépve a kiállítás terébe valóban szembeötlő, milyen bőséges az anyag. Mind az MNG gyűjteményéből való, vagy kölcsönöztek is?
Több mint háromszázharminc tárgyat állítottunk ki, javarészben a Magyar Nemzeti Galéria festészeti és grafikai gyűjteményének anyagából valók, de a Szépművészeti Múzeum 1800 utáni nemzetközi gyűjteményéből is tudtunk válogatni műveket. Nem is akárkiktől: Friedrich von Amerling-, Ferdinand Georg Waldmüller-, Josef Danhauser-képeket hoztunk át. Kevés, de nagyon meghatározó darabot kölcsönöztünk Bécsből, a Belvedere és a Wien Museumból, s Linzből is kaptunk egy képet. A Lentos Kunstmuseum adta kölcsön Johann Baptist Reiter a Szorgalmas asztalos család című művét, amely minden biedermeier korszakról szóló szakszövegben illusztrációként szerepel. A művész életművének ez az egyik csúcsdarabja, nagy öröm, hogy el tudtuk hozni.
A Wien Museumból rajzmappát kaptunk kölcsön Johann Nepomuk Ender akvarelljével, amely női íróasztalnál ülő fiatal lányt ábrázol, miközben a szoba falait körben különféle akvarellek és képek díszítik. Szintén Bécsből érkezett Joseph Danhausernek az Anyai szeretet című képe, amelyen a művész saját szoptató feleségét és gyermeküket festette meg. Ez a kompozíció azért volt nagyon fontos számunkra, mert a Pesti Műegylet első kiállításán, 1840-ben ezt a képet egyszer már kiállították. Elismerő recenziókat kapott, a Nőegylet első műlapja ezután a mű után készült, a részvényesek is kaptak belőle. Büszkék vagyunk rá, hogy a fontos bécsi kölcsönzések mellé kvalitásos magyar festményeket is ki tudtunk kiállítani, például a Danhauser-kép mellé Tikos Albertnek egy szintén anyát és gyermekét ábrázoló képét.
Röviden összefoglalva milyen koncepció szellemében járható végig a kiállítás?
A tárlat tizenegy szekción, az emberi élet egyes korszakain (gyermek- és ifjúkor), horizontjain (születés, halál), az egyén társas viszonyain (házasság, család), társadalmi szintű funkcióin (hétköznapok, hivatás), terein (otthon, természet) és szabadidős tevékenységein (szórakozás) keresztül vezeti a látogatót.
Műtárgyakból indultam ki a koncepció kialakításakor. A korszakból származó tárgyakat vizsgálva azt láttam, hogy a közéleti, illetve uralkodóportrék mellett a mi gyűjteményünkben nagy számban szerepelnek csendéletek, vagy az otthonhoz kapcsolódó életképek, amiből egyenesen következett, hogy életmód-történeti megközelítésre van szükség. Amikor ez kikristályosodott, akkor a néprajztudomány segítségével különböző életszakaszokat, életfordulókat jelöltem ki, így került be a koncepcióba a születés, a házasság és a halál. Ehhez különféle kapcsolódásokat illesztettünk, így alakult ki a kiállítás teljes képe.
Ezután elkezdtem bejelentkezni vidéki közgyűjteményekbe, mert egyfelől fontos volt, hogy olyan vidéki gyűjteményekből származó műveket is bemutassunk, amelyeket a múzeumba járó fővárosi közönség esetleg még nem látott, másfelől fő célul tűztem ki, hogy a látogatók ne csak a már jól ismert Borsos Józsefet és Barabás Miklóst ismerjék meg még jobban, hanem olyan művészeket is, akikről még nem hallottak.
A korszak újítása, hogy a képek dekorációs céllal bekerülnek a kispolgári otthonokba is. Már nem a gazdag megrendelő mondja meg, hogy mit vagy kit ábrázoljon festmény, mekkora legyen a mérete, hanem a festő álmodja a vászonra az őt megszólító témát, amit aztán elad kereskedőknek vagy a kultúrafogyasztó polgároknak. Elindul a műkereskedelem, kiállításokat rendeznek, ahol a vevők kedvükre válogathatnak. Így kerül be egy-egy mű az otthonukba.
Melyek ezek a témák?
Nagy számban életképek, az említett csendéletek és tájképek. Magyarországon a negyvenes évekbeli kiállításokon akár holland tájképet is lehetett venni. A művészettörténeti diskurzusban sok az ellentmondás, nem konszenzusos az sem, hogy van-e egyáltalán magyar biedermeier, illetve biedermeier tájfestészet, ennek ellenére azt gondolom, hogy akár ezen a kiállításon is tudunk érveket felhozni a létezésére.
Ön szerint mi az most, ami egy ilyen kiállításon hatni tud, a művészettörténeti részén kívül?
Az egésznek játékos, könnyed hangulata van, mintha az egy boldogabb, békésebb korszak lett volna. A kiszámíthatóságért érzett nosztalgia – talán ez merülhet még fel; mintha ekkor még egyértelműbbek lettek volna a szabályok. Izgalmas az életmódtörténeti rész. Erős, de kiszámítható elvárásrendszer keretezi az egyén életét. Például minél hamarabb kellett keresztelni, hiszen előfordult, hogy a gyermek nem élte meg a másnapot. A gyász is szabályozott, mindenki tudja, milyen ruhát, milyen ékszert kell hordania a gyászolónak.
Vendégkönyvünk bejegyzései szerint a nosztalgia visszatérő érzés a kiállítással kapcsolatban. Sokan írják benne: de jó időszak volt ez, milyen békés időszak volt ez, vagy a nagymamámra emlékeztet a kiállítás, mert neki is voltak ilyen bútorai.
A kiállítás nem provokatív. A tér és színhasználat, a tárlat arculata az otthonosság érzetét szolgálja, kimondott célunk volt, hogy a látogató érezze magát kellemesen. Elfogadom, ez nem korszerű, furcsa is lehet egy muzeológus szájából, de nem akartunk tabukat döntögetni, vagy meghökkenteni, nagyot állítani – azt szerettük volna, hogy a látogatók vegyék észre a festmények, tárgyak szépségét, tapasztalják meg a kor hangulatát.
Ha a biedermeierről művészettörténeti, szakmai szempontból gondolkodunk, akkor tegyük egymás mellé a realitásskálán a romantikát, a naturalizmust, a klasszicizmust, a realizmust és a biedermeiert, azon az alapon, ahogyan a valósághoz kötődnek. Azt gondolom, hogy a biedermeier az arany közép. A kellemes középút.
Maga a biedermeier kifejezés honnan ered?
Münchenben működött egy finomkodó, bájos verseket író költő, őt szerette volna kigúnyolni két másik alkotó, akik közös gúnynevet találtak ki maguknak, ez volt a Weiland Gottlieb Biedermaier. Ezen a néven kezdtek el publikálni felvett, negédes stílusban, társadalomkritikai szándékkal. A nyárspolgári, politikai és közéleti kérdésektől visszavonuló emberek ’minden mindegy’ gondolkodásmódját akarták kigúnyolni. Tulajdonképpen emiatt is volt először igen negatív fogadtatása a biedermeiernek, mondván, ez a negédesség, a nyárspolgáriság időszaka, a közélettől, a politikától való elfordulásé.
Az emberi életút állomásai mellett a magánember saját életútjától elváló közéleti kérdésekkel valóban egyáltalán nem foglalkozott a biedermeier?
Különbséget kell tenni földrajzi területek között. A német és osztrák művészetben organikusan jön létre a biedermeier, és ott a bécsi kongresszus után valóban visszavonul a polgár, a saját otthonában teljesedik ki, nem politizál, közéleti témákat nem feszeget. Ehhez képest Magyarországon folyamatosan elkezd erősödni és forrongani a nemzet és a nemzettudat, a magyarság, a közösség, az összetartozás érzése lesz a magyar biedermeier témája. Ahogyan aztán a szabadságharc leverése utáni gyász is.
A magyar művészetbe tulajdonképpen kívülről érkezik meg a tudás, hogyan kell biedermeiernek lenni, mármint festésmódban, komponálásban, sőt életvezetésben. Mindig aktuálisan értelmeződik a biedermeier, az adott kor szemlélete telíti meg értelmezéssel. Mindenesetre nagyon izgalmas az, hogyan gyökeresedik meg Magyarországon a biedermeier. Először még nincsenek magyar festők, a magyar portrékat Bécsből idehívott művészek festik meg. Tehát ők teszik le a stílus alapjait, majd a Bécsben tanult magyar festők hozzák haza a korszerűsített biedermeiert.
Ez a kérdés bővebb kutatást igényel, és azért is fontos, mert amikor a biedermeier megjelenik Magyarországon, akkor határozottan az az igény, hogy legyen nemzeti művészet. Egészen konkrét elvárások fogalmazódnak meg: magyar festő magyar témát fessen! Vannak olyan festőink, akik a képeiken a magyar régészet fontos darabjait emelik be például egy virágcsendéletbe.
Jó volt dolgozni ezen a kiállításon?
Nagyon. Sokféle izgalmas tárggyal találkoztam, és nagyszerű csapattal dolgozhattam együtt. A Petőfi Irodalmi Múzeumból érkezett Móricz Zsigmond kanapéja és egy varróasztalka, valamint egy állótükör Zádor Anna művészettörténész hagyatékából. Nívós bútorok, porcelánok, textilek az Iparművészeti Múzeumból jöttek, a gyászviseletek a Nemzeti Múzeumból, a grafikák, képek pedig a Budapesti Történeti Múzeumból.
Fontosnak tartottam, hogy a korszak női festőit is bemutassuk, Kaergling Henrietta az egyikük. Művészcsaládból származott, az édesapja is festő volt, tőle tanult, majd olyan mecénásai lettek, mint Mária Dorottya főhercegnő – József nádor harmadik felesége –, aki megbízásokat adott Henriettének. Csendéleteket, portrékat festett, szerepelt a pesti kiállítási életben. Nagy sikert jósoltak neki, ám amikor az esküvője után férjével Bécsbe költöztek, felhagyott a festészettel. Itt, a galériában, két csendéletet őrzünk tőle, a Kiscelli Múzeumból kölcsönöztük a harmadikat, egy életképet.
Ügyeltem rá, hogy a kiállításszövegeken, képcédulákon mindenhol fel legyen tüntetve, ki a szerzőjük, mert nagyon hálás vagyok az összes szakembernek, aki segített ennek, a szerintem hiánypótló kiállításnak a létrehozásában.
