„Szeretek első lenni vagy utolsó.
Az elsőt – gondolom – nem kell magyarázni, az utolsót talán igen.
Nem lemaradni szeretek, hanem utolsóként megélni és lefényképezni mindazokat a dolgokat, amelyek egyszer majd eltűnnek a világból, és elérni azt, hogy legalább fényképeken fennmaradjon egy-egy elmúló vagy megváltozó látvány. Így volt ez az Eltűnő Budapesttel, és így van ez nagyon sok olyan portréval is, amelyek ma már halott emberek, művészek, barátok és mások arcmását mutatják, és örökítik meg az utókornak. Ezért is csinálom, és erre is vagyok büszke, ám nem akarom siettetni a halált. De erről szól a fényképezés. Így aztán – ha belegondolok – ebben a helyzetben utolsónak lenni is azt jelenti, hogy elsőnek” – írta a mecseki szénbányászat emlékeinek fényképezése kapcsán. (Urán, Jelenkor, 1999. november).
Az 1953-ban született Lugosi Lugo László az ELTE Bölcsészettudományi Karán 1977-ben szerzett magyar–angol szakos és filmesztéta diplomát. A hetvenes években a Balázs Béla Stúdió tagjaként rövidfilmeket készített, a nyolcvanas évek közepétől az építészeti és műtárgyfényképezés fotográfusa lett. Négy évtizeden át volt elismert kiállító művész, írásai az Élet és Irodalomban, a Magyar Naplóban, a Biciklitolvajban és fényképészeti szakfolyóiratokban jelentek meg. Építészeti fotóit az Átrium, a Szép lak, a Magyar Építőművészet, a francia L’architecture d’aujourd’hui és az angol Art and Design című szaklapok közölték.
„Korunk Klösz Györgye, az elmúlt negyven évben talán Budapest legfontosabb képi rögzítője” – írta róla a megrendülés pillanataiban Bojár Iván András művészettörténész. Nem véletlenül, hiszen Lugo a magyar fotótörténet jelentős XIX. századi művészének nyomába eredve fotózta Klösz György Budapest-képeinek XX. századi „mását” (Budapest régen és most, Vince Kiadó, 2001), s kutatta fotográfus elődjének életművét.
Minden érdekelte, módszeresen kutatta a fotózásra érdemes helyszíneket, a grafittik készítőit, a hajléktalanokat, a pusztuló épületeket és az embereket, hogy a „fagép”, egy Gandolfi segítségével, vagy éppen a digitális technikával „az utolsó pillanatban” megörökítse őket.
1978-tól 1982-ig, négy éven át vezetett fotónaplója a mindennapok, a család, a barátok, a beragasztott fotók történetét beszéli el. „Kardos Sándor Hórusz archívuma, az ő privátfotó-gyűjteménye inspirált a fotónaplóra. Még előszót és bevezetőt is írtam hozzá, kézzel, piros tintával, mert bölcsész beállítottságú ember voltam” – mondta egy interjúban, s hozzátette –: Kurdy Fehér János szerint kultúrtörténeti alapmű. Fel fogok tenni az internetre 30-40 kiválasztott oldalt, amelyeknél tisztázhatóak a személyiségi jogi kérdések, és odaírom mellé, hogy tudományos kutatás céljára a Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárában vagy a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteményében hozzáférhető a teljes anyag. A fényképeimet már korábban elvittem ebbe a két intézménybe.”
„…mindmáig vonzódom a pusztuláshoz: azt fényképezem nagy intenzitással és magas színvonalon. Azért, hogy legalább fényképen megmaradjon az, ami el fog tűnni a világból. Maradjon látható nyoma annak, hogy valaha létezett” – nyilatkozta egy interjúban, s akkor talán nem gondolt arra, hogy fotográfiái, egész életműve lesz nyoma annak, hogy ő valaha létezett…
Forrás:
