Tombor Zoltán neve sokak számára elsősorban a divatfotóval fonódik össze: a kifinomult vizualitás, gondosan komponált, tiszta, elegáns képi világ régóta a védjegye. Több szempontból radikális váltás az, amit a Lost & Found című kiállítása képvisel. Itt nem a szépség tökéletesen világított, pontosan beállított formái dominálnak – bár divatfotós múltját nem tagadja meg, inkább használja. A tárlat vallomásos jellege a törés, a sérülékenység, a kontrollvesztés és -visszanyerés küzdelmét állítja középpontba. Az anyag tétje egyértelmű: képes-e a művész a fényképészet nyelvén megszólaltatni az igazán nehezen kimondhatót – a függőség állapotát –, anélkül, hogy didaktikus vagy zavarbaejtően személyes, esetleg túlzottan pszichologizáló lenne.
A tárlat dramaturgiája már az első pillanatban egyértelművé teszi, hogy Tombor nem a hagyományos dokumentarizmus útját választotta. Nem szociológiai képeket, betépett szerhasználókat, lecsúszott alkoholistákat mutat, nem is klasszikus értelemben vett portrégalériát vagy illusztrációt kínál, inkább egyfajta vizuális esszéfüzért, amelyben a szereplők történetei metaforikus és konkrét képek között feszülve szerveződnek teljes egésszé. Az installálás is leképezi az élmények fragmentáltságát. A falakon a fotók mellett kézírásos jegyzetek, idézetek, töredékes mondatok, személyes vallomások, nyers, védtelen szövegek is megjelennek. A „már megint nem sikerült”, „ma csak egyet”, „holnap majd jobban leszek”, „nem akartam, mégis megtörtént”, „elbújnék”, „nem hiszik, hogy változni akarok” típusú közvetlen mondatok mintegy kiegészítik a fotográfiákat. A függőség verbális formában is töredezett élmény, így ezek a szilánkok épp törékenységükben hordozzák az igazságot.
Három részből áll a képanyag. Az első rész azokat a gyermekkori képeket vonultatja fel, amelyeket a kurátor, Mucsi Emese talált a családi archívumban. A második rész a fotográfus Amerikában készült alkalmazott munkáiból összeállított válogatás, amely kapcsolódik az addikcióhoz, a harmadik pedig kifejezetten erre a kiállításra készült képek a titkolózásról, a szégyenről, a kísértés különböző formáiról, intenzív élethelyzetekről és a függőségből való felépülésről szólnak.
Miközben a Lost & Found rendkívül személyes beszámoló a szerhasználat éveiről, egyben önértelmezési és önismereti folyamat lenyomata is, amely kerüli a szenzációt, egyszerűen csak mesél, elemez, összegez. A fotós most nem megörökít, hanem körüljár, mintha a tekintet maga sem akarná egyértelműen meglátni, megmutatni azt, amit a képek mégis hordoznak. Minden apró gesztusnak, rezdülésnek súlya van, de a kamera sosem direkt módon zoomol rá a szenvedésre.
Különösen fontos a fotók és a vallomások dialógusa: Tombor nem illusztrálja a szövegeket, nem is fordítja le őket a képek nyelvére, inkább egymás mellé helyezi a két csatornát, hogy az összefüggések a néző fejében szülessenek meg. A kiállítás erkölcsi-etikai érzékenysége itt mutatkozik meg igazán, a fotós nem akar szereplőinél okosabb lenni, nem diagnosztizál, nem kategorizál, ahogy azt manapság minden második kommentelő megteszi. A Lost & Found abból a szemléletből indul ki, hogy a függőség nem egyetlen arc vagy történet, hanem sok és sokféle, gyakran egymást metsző élethelyzet eredője. A függőség mögött egyéni sorsok, traumák állnak, a szer mindig a fájdalom csillapításának, a hiány pótlásának az eszköze, tüneti megoldás, amely azonban hamar önsorsrontásba fut ki. A kiállítás installálása még a krimikből ismerős nyomozati módszereket is eszünkbe juttatja: a rejtély megfejtője sokáig ül a falra felkerült, minden lényeges mozzanatot, szereplőt, összefüggést felsorakoztató képek előtt, így próbálja – a titok logikájába belehelyezkedve – kideríteni, mi történhetett.
Kulcsfontosságúak a második egységben megjelenő tárgyfotók. Tombor a függőség materiális lenyomataival dolgozik – pilulatenger, mászófal, összetekert, piros gumival rögzített pénzköteg, plasztikai sebészeti kampó, összetört tükör, levágott férfikéz, szexuális eszköz, leégett gyufaszál, szétrohadt medencefólia, hullámvasút, szétfalcolt alkar, sivatag közepén álló prérifarkas, összetört nyomásmérő, levedlett kígyóbőr, vívósisak –, vágyakról, kísértésekről és elbukásokról szóló képek ezek. A rajtuk szereplő tárgyak egyszerre ismerősek és nyugtalanítók. A kiállítás egyik legerősebb pillanata éppen a banalitás és a jelentés súlyának találkozása: amit látunk, akár a saját környezetünkből is előkerülhetne, mégis fenyegetővé válik. A függőség nem exotikus aberrációként, hanem hétköznapi közelségben jelenik meg, és ettől lesz igazán hatásos. Tombor itt már-már konceptuális tisztasággal dolgozik, képein a minimalizmus már nem esztétizálás, hanem koncentráció.
A záróteremben a függés mélységeibe látunk bele. Már nemcsak az ő narratíváját szemléljük, hanem a személyesség nagyobb távlatba kerül át. A függés sokfélesége, általános volta jelenik meg, a repetíció megmutatja a függőség legmélyebb természetét: a cselekvés folytonos újraindulását, az ismétlés kényszerét. Kiderül, mennyi mindenre lehet ráfüggeni, a plasztikai sebészettől a munkamániáig vagy az önsebzésig. De a lényeg az, hogy bármire csúszunk rá, fel kell ismerni, elismerni és visszaszerezni az egyensúlyt. Ebben az anyagban nincsenek drámai csúcspontok, a szenvedés nem tragikus pillanatokban, hanem apró, naponta megismétlődő döntésekben és kudarcokban rejlik. Több kép szól a függés dinamikájáról, arról, hogy a szer a megváltás, a könnyű megoldás – benyomod, és azonnal jól leszel. Nem kell küzdeni, minden azonnal megoldódik, miközben a józanság azt hozza, hogy mindenért meg kell dolgoznod. Józanul bírnod kell az életed, a fájdalmaidat, különben másoknak okozol fájdalmat és sérülést. Vállalni kell a felelősséget a döntéseinkért.
Egyik legmeglepőbb rétege a kiállításnak Tombor sötét, mégsem depresszív narratívája. A Lost & Found fókusza ugyanis kettős: a „lost”, a veszteség mellett legalább annyira jelen van a „found”, vagyis az újra magára találás, az újrakezdés lehetősége. Több portrén felbukkannak a gyógyulás árnyalt jelei: tekintetek, amelyekben felsejlik a remény, kézírásos üzenetek, amelyek már nem vallomások, hanem célkitűzések, tárgyak, amelyek a megtisztított élet jeleit hordozzák. Nem hollywoodi katarzis ez, hanem nagyon lassú, nagyon apró, mégis jelentős lépések sorozatának bemutatása.
Gyakran éri a fényképészetet az a vád, hogy esztétizálja a traumát, Tombor azonban sikeresen elkerülte ezt a csapdát. A képek szépek, de nem megszépítő értelemben. Inkább a figyelem szépsége jelenik meg bennük: az, ahogyan a fotós képes ítélkezés nélkül látni és láttatni. Vizuális fegyelme, letisztultsága, a fények és felületek érzékeny kezelése megmaradt, de egy új, sokkal intimebb térbe helyeződött. A divatfotós tudatossága itt a lélek dokumentációjának szolgálatába állt.
A Lost & Found egyik legnagyobb erénye, hogy nem kínál gyors meg- és feloldást. A függőség mint téma ritkán kap ilyen árnyalt, összetett megközelítést. Tombor távol tartja magát a moralizálástól és az empátiát mímelő vagy didaktikus hangütéstől, a kiállítás egyensúlyérzéke kivételes, egyszerre dokumentarizáló és reflektív, személyes és általános, vizuális és verbális.
A művész maga is a kiállítás összeállítása közben jött rá, hogy a fő rendezőelv és a fő üzenet tulajdonképpen az egyensúly megtalálása. A Capa Központ ideális teret ad ehhez, a letisztult installációk és a képek kihelyezésének jól eltalált ritmusa segíti a nézőt az elmélyülésben, saját reflexiói felismerésében.
Tombor Zoltán új irányba nyitott ezzel a munkával. A Lost & Found nem csupán tematikus kiállítás, hanem olyan alkotói fordulat dokumentuma, amelyben a fotós újraértelmezi saját életét. A képek között sétálva mi is érezzük, hogy a fényképész éppen szembenézett valami fontossal – ettől válik a tárlat nemcsak művészivé, hanem emberközelivé is.
A Lost & Found – Vallomások a függőségről nem adja könnyen magát, nem szolgál megnyugtató magyarázatokkal, megoldásokkal. Tombor nem egyszerűen képeket mutat nekünk, ezért nézőként úgy érezhetjük, beenged a gondolataiba, egyenesen a fejébe, az érzéseibe, így közvetlen kapcsolatba kerülünk vele. Emellett kapcsolat alakul ki a trauma és az esztétikum, a veszteség és újra megtalált önmagunk között is. A kiállítás legerősebb üzenete talán éppen ez: a függőségnek nem kell kizárólagos állapotnak, egyirányú útnak lenni, van letérő. És ha megtaláljuk ezt a lekanyarodásra alkalmas pontot és pillanatot, a lehajtó után új élet kezdhető, ahol megtalálhatjuk önmagunkat.
Képek a művész archívumából, engedélyével.
