Az örök kereső

Alapvető művészi feladatának tartotta Kmetty, hogy a festészet szemléleti igazságait és a kor szellemét egyaránt megtalálja. Ennek jegyében egész pályája során következetes, analizáló szemlélettel vette birtokba környezetét. Az általa vizsgált témákat tudatosan leszűkítve az 1910-es évek sokalakos kompozícióit követően főleg csendéleteket, portrékat és tájképeket festett.

Alkotói műfajai közül talán a tájkép állhatott legközelebb lelki alkatához. Gyermekkorától egész életén át végigkísérte a természet iránti szeretet. Már egészen fiatal korában szívesen örökítette meg a környékbeli tájakat és városokat, a kassai dombokat, a miskolci utcákat. Budapestre költözése után a nagyvárosban is felfedezte, hol élvezheti a természet közelségét. A Városliget fái és a közöttük sétáló, pihenő emberek látványa egész műtárgycsoport megszületését inspirálta. Kmetty fokozatosan szakadt el a látványelemek hangulati hatásától és Cezanne művészetéből kiindulva a természetben meglévő állandóságot kutatta. A legszebb városligeti és az azokkal egy időben született kecskeméti városképein minden formaelem és színfolt egy magasabb rendű eszmeiséget közvetítő világ részévé válik.

A Kommün bukása után, a belső emigráció éveiben Kmetty feladta a közösségi művészetet teremtő terveit. Kiveszett az 1910-es évek profetikus lendülete és az idealizált tájeszmény. Kmetty sokat járt felvidéki és erdélyi városokba, amelyeket távolabbról szemlélve, szélesebb horizontú természetképbe illesztve örökített meg, az előtérbe pedig tevékenykedő vagy sétáló emberalakokat helyezett el. Tájképeinek urbánus jellege meghatározó maradt: életművének nagyon kevés olyan önálló természetképe ismert, amelyen ne tűnne fel egy-egy városi motívum.

1927-től, a második párizsi útja után Kmetty – ismét a kubizmus jegyében – a síkok és erővonalak zárt rendszerébe szerkesztett nagybányai városképeket készített. Az 1930-as évek elejétől pedig egyre gyakrabban kereste fel Szentendrét, és az itt festő művészekhez hasonlóan az ő képzeletét is megragadta a kisváros szűk utcácskáinak, az egymás mellé szorosan épített házaknak és tűzfalaknak látványa. Kortársai is felfedezték, hogy ezekben az években festői világa és kifejezésmódja lágyabb lett, a geometrikus formák veszítettek élességükből, a visszafogott, redukált színhasználatot felváltotta a színek gazdagodása. A posztnagybányai lírát képviselő Gresham asztaltársaság hatását vélték ebben felfedezni, azonban érdemes figyelembe venni a Szentendrén alkotó fiatalabb művészek tevékenységét is. Hozzájuk hasonlóan az alkotás személyes és érzelmi indulata Kmetty festészetében is felszínre tört. „A temperamentumnak és érzelmességnek soká visszafojtott hulláma főleg az újabb tájképeken ömlik el” – írta Kállai Ernő, a korszak egyik legavatottabb szakértője Kmettynek a Fränkel Szalonban, 1937-ben kiállított műveiről.

A kifejezésmód átmeneti oldódása, s az ekkor festett szentendrei utcaképek az életmű későbbi korszakait is meghatározó új világnézetet közvetítettek. Az ember és természeti környezete között kölcsönös egymásrautaltság harmóniát teremtett. Ekkor jelennek meg azok a képtípusok, amelyek sajátosan vegyítik a különböző műfajokat: az enteriőrt a tájképpel, a portrét a csendélettel, a tájképet a portréval. Ez utóbbira legszebb példa az utolsó alkotói korszak kék színnel átfogott, síkokból szerkesztett szentendrei utcaképe, amelynek középpontjában maga a festő áll.

A csendéletek és portrék mellett a tájkép Kmetty egész munkásságában jelen maradt. Ebben találta meg legszemléletesebben annak a lehetőségét, hogy az ember és a világ, a festő és a világ viszonyát értelmezze. Egész életét és munkásságát annak szentelte, hogy megtalálja azt a kifejezési módot, amely kora szellemiségének leginkább megfelelt.