Szemadám György (1947–) sokoldalú alkotó, az utolsó polihisztorok egyike. Művész, kiállítások kurátora, képzőművészeti műsorok szerkesztője, író, természetbúvár és Afrika-kutató. Talán e sokoldalú érdeklődésből, egyéni életútból is fakad, hogy az életmű besorolhatatlan, semmilyen irányzathoz sem köthető, ám mindig önazonos.
Az érettségi után a Madártani Intézetbe kerülve ismerkedik meg az ornitológia alapjaival (megfigyelés, terepmunka, preparálás). Így nem véletlen, hogy a madarak magánmitológiájának és művészetének egyik alapmotívuma, kezdve az élethű, sokszor kínai, japán fametszeteket idéző madárábrázolásoktól (Hajnal a Nakuru.tónál, Hóesésben, Tizennégy daru, Bakcsó) a jelképerejű installációkon (A fogoly) vagy dobozmunkákon (Bagoly Szent György) át a szürrealisztikus szimbolista ábrázolásokig (Madármaszkos önarckép). A Kazuár című képen – Fábián László megállapítása szerint – az élethű leképezés helyett a geometrikus formákra egyszerűsített madáralakzat akár Szemadám György logója is lehetne. A madármotívum kitüntetett szerepét jelzi, hogy Fábián László bevezető tanulmányának A szárnyaló madár becses allegóriája címet adta, s külön fejezetben elemzi Szemadám György madárábrázolásait.
Bár természettudományos pályára készül, Vaszkó Erzsébet festőművész jóvoltából ismerkedik meg Paul Klee művészetével, akinek nonfiguratív alkotásai felszabadító erővel hatnak rá. Fábián Lászlót idézve, ekkor fogalmazódik meg benne: „a képzőművészet nem kézügyesség, hanem meditációs gondolat”. Majd az Állatkertben a nagyragadozók főápolójaként dolgozva ismerkedik meg a Deák László, Kecskeméti Kálmán, Lisziák Elek és Orvos András alapította No. 1. csoporttal, akikkel 1971-ben az általa szervezett állatkerti tárlaton első munkáit kiállíthatja. A hetvenes-nyolcvanas években továbbra is a művészeti élet határmezsgyéjén működik. Rendszeres résztvevője és szervezője happeningeknek és performanszoknak, mint Galántai György balatonboglári kápolnakiállításainak, melyeket a politikai hatalom, ahogy minden avantgárd törekvést, eleve rendszerellenes provokációnak tekintett.
A kötet címe, a Quodlibet latin kifejezés, jelentése: amit tetszik, tetszés szerint. Olyan festményekre és zenedarabokra alkalmazott kifejezés, ahol a művész minden rend és összefüggés nélkül illeszt egymás mellé különböző tárgyakat, illetve dallamokat. Legismertebb képviselője a barokk zeneszerző, Johann Sebastian Bach, aki gyakorta szórakoztatta barátait ezzel a könnyed hangvételű műfajjal. Szemadám György is az absztrakttól (Paul Klee), a szürrealizmusból (Bálint Endre, Korniss Dezső) kiindulva jut el a hetvenes években a dadából, az absztrakt expresszionizmusból és a szürrealizmusból ihletet merítő pop artig, illetve a Duchamp talált tárgyainak hatása nyomán kialakult ready made alkalmazásáig. Installációiban, doboztárgyaiban a legkülönbözőbb elemeket próbálja egységbe szervezni, koherens magánmitológiává egybeolvasztani, több jelentésű szimbólumrendszerré összegyúrni, legyőzve ezáltal a világ és az élet töredékességét. A Corpus Christi című tárgymontázsa így akár ilyen quodlibetnek is felfogható. Az objekt a maga látszólag össze nem illő tárgyi elemeivel: a vérvörös háttérre ragasztott pikkelyes halbőr, a kép sarkainak gyöngydíszítései, az apró fémfeszület, együtt mind a jézusi megváltó szerep, az emberiségért ártatlanul mártírhalált szenvedett Istenfiú jelképi erejű utalásai.
Innen már csak egy lépés az ősi szimbólumrendszer, a tarot világa, ahová az ugyancsak polihisztor Kazanlár Emil (1939–2021) festő vezette be Szemadám Györgyöt. Kazanlár a tarot modern kori misztikusaként a kártyák szimbólumvilágának megújítója. A perzsa művészetet az ikonfestészettel ötvöző miniatúrái meditációs objektumként is felfoghatók, minden képe mögött egy-egy bölcseleti tanítás rejtőzik, ahogy a rokon lélek Szemadám is meditációs gondolatként fogja fel a festészetet. Szemadám tarot sorozatának tárgymontázsain a ready made ötvöződik Bálint Endre és Korniss Dezső szürrealista világával. Így lesznek tarot kártyái saját benső világának leképezései, egy a régi alkimisták módjára a világ összefüggéseit kutató játékos elme, egy homo ludens művészi alkotásai.
Szemadám György szívesen idézi meg nagy elődök szellemét hommage-ain (Csónakos gyászol, Kis Xantus János emlékmű, Csontváry nyomában Mezei Ottóval és Haris Lászlóval a Magas- Tátrában, Vándor (C. D. F-nek) II). Ugyanakkor a tiszteletbe olykor humor, irónia is vegyül, mint ez A dilettánsok dicsérete sorozatában szereplő, újraalkotott Michelangelo Léda és hattyú esetében is érzékelhető. Michelangelo, aki szobrain és freskóin gyakorta torzította az emberi test arányait, hogy távolról és alulnézetből szemlélve művei hatása jobban érvényesüljön, ezen a festményén is alkalmazza ezt a módszert, amitől Léda alakja természetellenesen megnyúlik. Erre az ábrázolási hibára erősít rá Szemadám, mikor gyöngyökkel, kagylókkal díszített háttérbe helyezve Léda alakját a profanitás és a szakralitás határait összemosó naiv művészet irányába tolja el az alkotást.
Végül mi sem jellemezhetné jobban Szemadám György művészetét, mint egy Szegő Györgytől vett idézet: „Önfeledten bolyong, kalandozik a valós és képzeletbeli tájakon. Legtöbbször a madarakkal szárnyal – múltból felderengő, távoli korok és eljövendő idők között, messzi idegenben és itthoni tájakon, legyőzve tér és idő korlátait. S végül – a madarakat keresve, önmagát meglelve – mindig hazatalál.”
