Váratlanság, játékosság, a teremtőerő sokoldalúsága is tetten érhető a kiállítás anyagában. A kurátor, Fülöp Tímea koncepciójának fókuszában olyan művészeket találunk, akik praxisukban szoros kapcsolatban állnak a technológiai és ipari fejlődéssel.
•Hogyan született a kiállítás ötlete?
Hamvai Kinga, az MNB Arts and Culture vezetője keresett meg korábban, hogy örülne, ha én is kurátora lennék az MNB gyűjteménye egyik kiállításának. Sokat beszélgettünk, próbáltuk kitalálni, melyik projektbe csatlakozhatnék, végül novemberben eldöntöttük, hogy a miskolci kiállításnak lehetek a rendezője. A helyszín adott volt, a Miskolci Galéria tereiben gondolkodhattam, a téma, a koncepció megtalálásában azonban szabad kezet kaptam. Annyi kérésük volt csupán, hogy a kiállítás kapcsolódjon a helyszínhez vagy magához az intézményhez, esetleg reflektáljon a múzeum gyűjteményére vagy a városra.
•Melyik úton indult el?
Szinte azonnal éreztem, hogy valamilyen módon Miskolcra, annak iparvárosi jellegére szeretnék rácsatlakozni. Utánanéztem, hányféle ipara van, miként fejlődött a város, hogyan alakult az idők során, miből élt korábban a lakosság, s hogy jelenleg melyek azok a jellegzetességek, amelyek meghatározzák Miskolc arculatát, karakterét. Szinte azonnal világossá vált, hogy érdekes lenne megmutatni, milyen izgalmasan kúsztak be az ipar különböző ágai a magyar kortárs képzőművészetbe az elmúlt évtizedekben, elég csak megemlíteni, ahogy Nemes Márton a lézervágással, Batykó Róbert a plottervágóval vagy akár Szabó
Menyus az autófényezővel foglalkozik.
•Hogyan, milyen szempontok szerint válogatott a gyűjteményből?
Vannak olyan emblematikus darabjai a gyűjteménynek, amelyek kapcsolódtak ehhez a témához, és rögtön tudtam, hogy ezeket mindenképp szeretném kiállítani. Ezt követően pedig kaptam egy összes aktuálisan elérhető művet tartalmazó hosszú listát, amelyet böngészve fokozatosan találtam rá azokra a műtárgyakra, amelyek együttesen izgalmas aspektusok jegyében közelítenek a felvetett témához.
•Milyen kihívásokat rejtett magában ez a tér?
Eddigi pályám során ez a legnagyobb tér, amelyben kurátorként dolgozhattam: két nagy méretű teremből, valamint egy előtérből áll. Jellemzően galériás white cube-okban rendezek, ezért érdekes volt kitalálni, mi legyen az előtér funkciója, vajon a kiállítás organikus részeként vagy attól elkülönülő egységként kezeljem-e. A nagy terek különlegességét az oszlopsorok adják, amelyeknek fizikai méreteivel muszáj volt számolni. Úgy kellett tervezni az elrendezést, hogy ezek ne takarják el a műtárgyakat, ugyanakkor jól lehetett játszani azzal, hogy egy-egy szobor miként tud együttműködni ezekkel az oszlopokkal, lehet-e úgy a térbe helyezni őket, hogy legyen közük egymáshoz.
•Hogyan alakultak ki a tematikai egységek?
Az első tér jóval nagyobb, a másik pedig szűkebb. Az ipari témán elindulva fokozatosan ki is alakult, hogy az első terembe olyan művek kerülnek, amelyek megszületése egy adott ipari technológiához vagy épp egy fizikai kísérlethez kapcsolódik. A második térben közelebb kerülünk a kortárs alkotásokhoz, itt jelennek meg a digitális tervezőeszközök segítségével született művek. Az első térben egyszerűbben vagy egyértelműbben értelmezhető az ipari jelleg, a második teremben pedig már olyan művek szerepelnek, amelyeknél magyarázatra szorul, hogy az adott technológia honnan jött.
•Úgy érzékelem, mintha kicsit reagálna arra is, hogy a manualitás és a digitalitás miként jelenik meg a kortárs képzőművészetben.
Igen, vannak olyan műtárgyak, amelyeknek létrehozásához a művésznek el kellett merülnie bizonyos szakmában, hogy elsajátítson olyan képességeket, amelyekkel meg tudja valósítani az ötletét, de olyan művek is szerepelnek ezen a kiállításon, amelyek kivitelezéséhez az alkotónak szakemberek segítségét kellett igénybe vennie.
•Így talán ez a kiállítás reflektál arra az újonnan megjelenő művészpozícióra is, aki art directorként irányítja az alkotást.
Valóban, viszont engem sokkal inkább érdekelt az, hogy a művészek milyen módon tudnak kisajátítani bizonyos technológiákat, és azokat a saját céljaiknak megfelelően használni. Vagy akár az, hogy a kétféle sztereotip karakter, a bohém, kreatív energiákkal túlfűtött művész és a hidegvérű, nyugodt tudós miként tud összemosódni egy alkotóban, hogy a XIX. századi művészethosz hogyan formálódik és jelenik meg
a XXI. században.
•A művészettörténetben számos olyan időszakot vagy esetet tudunk felidézni, amikor az alkotók kisajátították a technikai vagy technológiai újdonságokat.
Ezt a szövegek szintjén is be akartam emelni a kiállításba: egyrészt a falfeliratokban jelzem, másrészt pedig a tárlathoz készülő kiadványban felidézek majd olyan anekdotákat, amelyek kibontják ezt a jelenséget.
•Mit lehet tudni erről a kiadványról?
Általános bevezető szöveggel indul, amelyben a koncepciót ismertetem, majd a két termet magyarázó írások következnek. Azután szeretném még tovább bontani a témát, kisebb szövegeket tervezek, amelyek egyes művészek közötti kapcsolatokat, izgalmas találkozásokat tárnak fel. A képanyag is eszerint alakul majd.
•Tud szólni általános tendenciákról?
Az MNB gyűjteményének sajátossága inkább azt teszi lehetővé, hogy rámutassak, a művészek milyen érdekesen nyúlnak bizonyos anyagokhoz vagy technikákhoz. Ez a befogadói oldalról is fontos, hiszen feltűnt, hogy a látogatók többségének első kérdése gyakran az anyaghasználatra irányul. Ez miből van? – teszik fel a kérdést, ez pedig olyan belépési küszöb, amelyre azután szépen lehet építkezni, és eljutni a mélyebb, eszmei tartalmak megvilágításáig.
• Hogyan alakul a férfi és női alkotók aránya?
Bár alapvetően még mindig érvényesek a sztereotípiák, miszerint a női alkotók inkább foglalkoznak textillel vagy kerámiával, a férfiaknak pedig erősebb a vonzalmuk a gépek és a technológia iránt, mégis van négy olyan női alkotó, akik szorosan kapcsolódnak ehhez a témához. Kusovszky Bea, Vető Orsolya Lia, Horváth Lóczi Judit, valamint Kóródi Zsuzsanna művei is szerepelnek ebben a válogatásban.
•Hogyan tudja megszólítani a kiállítás a helyi közönséget?
Tapasztaljuk, hogy a művészeti élet fővároscentrikus, ezért fontos, hogy vidéken is szülessenek
számottevő és értékes kiállítások, ugyanakkor lényeges, hogy e kvalitásos műveket olyan téma alapján mutassuk be, amelyhez a helyieknek is közük van. A kiállításhoz több program kapcsolódik majd, s fogok tárlatvezetéseket tartani, amelyek szintén azt a célt szolgálják, hogy az érdeklődők számára megnyissuk azokat a csatornákat, amelyeken keresztül viszonyulni tudnak a kortárs képzőművészethez.
•Melyek a kiállítás kiemelt műtárgyai?
Melkovics Tamás RAW Series című műve az egyik olyan, amelyről azonnal tudtam, hogy szeretném kiállítani, mivel nagyon ritkán van lehetőség arra, hogy ilyen nagy formátumú művet meg lehessen mutatni: kevés olyan kiállítótér van az országban, ahol egy háromméteres szobornak elég tere juthat. Felsmann István legóból készült művei a meglepetés erejével hatnak majd, biztosan sokan rácsodálkoznak, hogy ez a játék is műalkotás alapanyagává válhat. Ficzek Ferenc munkája azért izgalmas, mert bár régóta jelen van a gyűjteményben, Magyarországon még nem volt alkalom arra, hogy kiállításon mutassák meg az ő műveit. Batykó Róbert pedig miskolci kötődésű alkotóként kihagyhatatlannak bizonyult a névsorból.
•Ha már legó, hogyan jelenik meg a játékosság ebben az anyagban?
Szerintem alapvető humorforrás az, amikor egy oda nem illő dolgot beemel az ember a képzőművészet területére. Azt látom, hogy a fiatal alkotók teli vannak játékossággal, bátran meg merik kérdőjelezni a korábban már bevált módszereket, megengedik maguknak, hogy tágabb spektrumból tekintsenek a képalkotásra. Szükség is van erre, hiszen máskülönben még mindig az olaj-vászon képeknél lennénk leragadva.
•Hogyan kell a közönséget nevelni az ilyen típusú művek befogadására?
Szinte már elkésett dolog, de mindenképp szembesíteni kell az érdeklődőket, hogy ma már igen változatos, hogy miből készülhet műtárgy. Ez a folyamat egyre inkább felgyorsul, már az MKE 2023-as festő szaka végzős hallgatóinak műveiből rendezett diplomakiállításon is látszott, hogy az alkotók egyre inkább távolabb kerülnek a klasszikus vászonképektől. Ez akár tendenciának is nevezhető, a pályakezdők fele már az egyetem alatt is egészen másban gondolkodik, mint a hagyományos táblakép.
•Vajon mennyiben érvényes még Arthur C. Danto felvetése, amely szerint, ha belépünk egy szobába, amely tele van zsúfolva különböző tárgyakkal, akkor bárki szét tudja választani, hogy melyik a műalkotás és melyik a hétköznapi tárgy.
Szerintem ez a gondolat már nem állja meg a helyét, szükség van az edukációra, hogy ki tudjuk válogatni a műtárgyakat. Abban a korban, amikor még egyáltalán nem jutottunk túl azon, hogy Maurizio Cattelan ragasztószalaggal falra rögzített banánja vajon megérdemli-e a műtárgy rangját, akkor nem hihetjük, hogy ennyire egyértelmű a helyzet. Nem véletlen, hogy ilyen erős még mindig a ragaszkodásunk a white cube-okhoz, hiszen az adott helyek és helyzetek nagymértékben befolyásolják, hogy mire tudunk műtárgyként tekinteni.
•Személyes praxisában mit jelent ennek a kiállításnak a rendezése?
Egyszerre érzem azt, hogy evidens folytatása a korábbi munkáimnak, hiszen mindig is fiatal és pályakezdő művészekkel foglalkoztam, nekik rendeztem kiállításokat, és valójában rájuk jellemző leginkább, hogy előszeretettel kísérleteznek új technológiákkal. Ilyen szempontból otthonos pálya volt ez a kiállítás, ami adott egyfajta magabiztosságot, ugyanakkor mérföldkő, hiszen mégiscsak egy múzeumi kiállításról van szó, valamint egy igen jelentős és számottevő gyűjteményről. Szép feladat volt ezzel az anyaggal dolgozni.
fotók: MNB Arts and Culture, nyitókép: Gáspár György, Kontroll (Control) 2020
