A kecskeméti kiállítótér audiális alaptónusát a művész készítette (alakította) speciális óra ketyegése adta meg, melynek egyedisége, hogy visszafelé jár és csupán egyetlen mutatója van. A Hogy múlik az idő feliratú óra egyszerre érzékeltette az idő paradoxonát, rohanását és megállíthatatlanságát, ugyanakkor az időutazás kérdését is felvetette.

 

Az óra az egyetlen olyan eszköz, amellyel nem alakíthatjuk világunkat, az csupán az idő múlását szemlélteti. Az idő visszaforgatása (megállítása, lassítása vagy gyorsítása) az emberiség örök vágya és kísérletezésének tárgya, miként Hegedűs 2 kiállítása is ezt szemléltette. A prousti madeleine süteményhez hasonló érzést előhívó időmérő eszköz visszarepített bennünket a múltba, ugyanakkor megtartott a kecskeméti jelen valóságában.

 

Éppen ötven évvel ezelőtt, 1975-ben ugyanebben a térben nyílt meg Hegedűs 2 László első önálló tárlata, így két síkon (térben és időben is) visszatérhettünk ugyanoda. A korabeli újságkivágatok és fotók felidézték az egykori kiállítás hangulatát, ahol az ifjú művész a sokszorosított grafikai eljárások és a szerigráfia mestereként, illetve a kortárs animáció új generációjának kísérletező alkotójaként mutatkozott be. 2025-ben, ötven évvel később már az érett, Munkácsy Mihály- és Balázs Béla-díjas képző- és fotóművész, filmrendező legújabb tárlata volt látható. A kiállítás Tól-ig címe is az időhöz kapcsolt, mintha annak kitágított horizontja nem csupán 2025. február közepétől március közepéig tartott volna, hanem az eltelt ötven évet is magában foglalta.

Egy 1999-es négyperces rövidfilm állt a mostani tárlat középpontjában, amelyet Hegedűs 2 László a Balázs Béla Filmstúdió támogatásával készített. A film kinagyított és nyomtatott képkockáiból összeállt anyag jelentős része régi, talált családi fotókat, sok alakot felvonultató iskolai és más korosztályú társaságok csoportképeit láttatta. Valamennyi képen feltűnő alaknak egyéni életidő adatott, amelyet a címben olvasható Tól-ig jelképezett, ám ennél fontosabbá vált a múlt jelen világunknak szóló üzenete, mely az idő múlásának megállíthatatlanságát, ugyanakkor a benne rejlő lehetőségeket helyezte fókuszba. A képeken szereplők egyéniségüket vesztették azáltal, hogy arcuk a korrózió és a szándékolt roncsolás miatt elmosódott, kifejezéstelenné vált, így az egyéni sorsok lényegtelennek tűntek, helyettük sokkal inkább az egyetemes érvényű üzeneteikre koncentrálhattunk. Mindez egyfajta létösszegzésnek volt tekinthető nem csupán egyéni, hanem társadalmi szinten is.
A csoportképek alatt felfedezhető dominósor pöttyei a képsíkokban – teljes rendezetlenséget mutatva – köszöntek vissza. A kockák nem a játék megszokott szabályai szerint kerültek egymás mellé, így a világ kibillent állapotáról tanúskodtak. Hegedűs 2 László véleménye szerint a világ rosszul van összerakva, így kérdésként merülhet fel, vajon a teremtett univerzum rendje tekinthető-e „rossznak”, vagy az abba egyre inkább beleavatkozó ember teszi-e tönkre a (korábbi) harmóniát, a rendet és az egységet. A dominó felidézte a gyermekkor élményét, a számok rendjét, illetve azok hiánya az élet szabályszerűségeivel, szabálytalanságaival, gyakran kíméletlen törvényeivel szembesített, amelyek egyfajta memento moriként az elmúlást is magukban hordozták.
Fontos szerepet kaptak az esküvői felvételek is, amelyeket a közelükben elhelyezett installáció is erősített. A menyegzői fotók azokat a jelentős mérföldkövet láttatták az egyes ember életében, amelyek összegezték az addig eltelt időt, ugyanakkor a jövendőt is előre vetítették. Az összehajtott és megvilágított esküvői ruha egyszerre szimbolizálta az élet kezdetének tisztaságát, a döntés örökérvényűségét, amely a teljes életre, sőt az elmúlásra is kiterjeszthető volt. A ruha ugyanakkor emlékőrző tárggyá vált, hiszen nem egy vállfára akasztva, hordásra készen várta a ’nagy napot’, hanem egy áttetsző ládában volt látható.
 

A kisfilm elején és végén látható filmkockák globálissá táguló animált képei egyre inkább deformálódtak, majd végül atomjaikra hullottak és váltak képileg értelmezhetetlenné. Mintha a teljes emberiséget, sőt bolygónk népességét vagy akár az univerzum, illetve a csillagrendszer egy szeletét ábrázolták volna. A képek távolító és közelítő perspektívái egyszerre mutatták a mikro- és makrokörnyezetet, a különböző idősíkokat, hogy érzékeltessék az eltérő horizontok paradoxonát, hiszen a kimerevített felvételek valójában csupán egy-egy időbeli és térbeli pillanatot rögzítettek.

Bennük nem az egyéni, hanem az egyetemes emberi sorsok és mintázatok bontakoztak ki. Az azonosságok ismétlődésével magunkra ismerhettünk, hogy bennük az élet történéseinek hasonlóságait (mégis azok különbözőségeit) fedezzük fel, amelyek egyszerre nyújtottak biztonságot, mégis gyakran riasztó érzéseket szültek. Mindez érzékeltette a rend és a káosz kettősségét, ugyanúgy, miként azt az egymás mellé helyezett dominók mintázataiban láthattunk és abban a művész kreálta idősíkban, amelyet a kiállításon átélhettünk.