A tágas kitekintésű művelődéselméleti esszé, Az idő formája megkísérli összekapcsolni a tradíció mindent átható erejét a hagyományok közötti átjárhatóság pluralitásának kortárs igényével, felhíva a figyelmet arra az ellentmondásra, hogy a tradíció túlerejének hangsúlyozása határt szabhat a jövő radikális vagy progresszív kísérleteinek, míg a hagyomány túlzón nyitott kezelése éppen a múlt, az eredet egysíkú, homogén értelmezésének veszélyét hordozhatja. Bár Kiss Botond András alig hét éve fejezte be művészeti/grafikusi tanulmányait, szemlélete, gondolkodásmódja, művészetének kiindulópontja már kezdettől azt kutatja, hogy a hagyomány/a múlt/a tradíció örökségét milyen módon lehet hitelesen kiterjeszteni a jelenre és a jövőre.
Filozofikus érdeklődésű, ugyanakkor letisztult és szikár stiláris igazodású művészetének fókuszában az idő vagy épp az időtlenség megragadása áll. Úgy alkalmazza a tradicionális grafikai, festészeti, könyvkötészeti eljárások bonyolult technikáit, hogy azokból végül konceptuális installációkat, műtárgyegyütteseket hoz létre.
A múlt öröksége és az intuíció haszna
2017-ben készítette el diplomamunkáját, a Lépőkövek című installációt, amely előrevetítette spirálisan felépülő, bizonyos kérdésekhez és problémakörökhöz újra meg újra visszatérő szemléletét. Ilyen a leitmotívként felbukkanó, komplex szimbólum, a kő, másrészt a keleti látásmódból eredő meditatív szemlélet. Ez az alkotás a művész tézisének is tekinthető: hogyan válik az ősi, forma nélküli anyag, a kő az egész civilizáció alapegységévé, gondolkodásunk metaforájává.
Az ezeréves múltra visszatekintő japánkertekben minden egyes tárgy és elem, valamint struktúrájának egésze is szimbolikus tartalmú: a kavicsokból, kövekből és sziklákból épülő zen szárazkertek talán a leginkább absztrakt megvalósulásai a természet mesterséges leképezésének, ami nem is véletlen, hiszen a spirituális elvonulásnak és a meditációnak szolgálnak színhelyül. A japánkert egyik legjellegzetesebb motívuma a meghatározott úttá összeálló lépőkövek kanyargós rendszere, amelyen az ember csak szemlélődve, lassan haladhat. Kiss Botond András éppen ennek a „befelé irányuló figyelemnek” a jelentésrétegeit aknázta ki Lépőkövek című munkáján, amelyen semmilyen külső attribútum nem utal a japánkertekre, csupán a „kövek” hatalmas körré összeálló rendszere. A művészre jellemző módon, tisztán grafikai megoldásokkal hozta létre a monumentális léptékű nyomatot: a földre szitált lisztmezőre kör alakzatban helyezte a falon látható kép nyomódúcait, a különböző foltokat és formatöredékeket hordozó rézlemezeket.
A hatalmas grafikai installáció kilépve a térbe, különböző regiszterekben és dimenziókban indít párbeszédet múltról és jelenről, műfajokról és azok lehetséges átjárhatóságáról. Ugyanakkor fontos megemlíteni, hogy technikai szempontból milyen komplex problémákkal találkozott az alkotó a grafika szokványos léptékét túllépő megvalósításakor: a létrejött nyomat egyedi és egyszeri monotípia, amelynek megszületését sorozatos kísérletezés és végül számos véletlen alakította. Így vált az „elkészült műhöz” vezető út egyenrangúan fontossá az „késztermékkel”. Ennek egyik izgalmas példája a Lépőkövekhez készült cianotípia-verzió (2017), amely egyszerre autonóm alkotás és egyben a munkafolyamat dokumentálása. A számokkal jelzett rézlemezekből kialakuló utak bonyolult és sajátos struktúrát hoznak létre, amely leginkább egy térkép vagy mérnöki vázlatrajz vizualitását idézi fel. A világ jelenségeit modellező strukturalista szemlélet pedig amúgy sem áll távol Kiss Botond Andrástól. Sőt, művészetének harmadik alappillérét éppen ez jelenti…
Világmodell
Az, hogy a kövekből épülő utak és falak visszatérő motívumai Kiss művészetének, egyáltalán nem választható el modulokban gondolkodó munkamódszerétől: készített tárgyai, objektjei általában egy nagyobb egész (installáció) részei, pontosan úgy, ahogy az ábrázolt kövek is egy nagyobb egység (nevezetesen fal) alapegységei. A makettszerű rekonstruálás, mint rendezőelv nemcsak a látható világ vagy a saját tapasztalatból fakadó élmények megörökítését szolgálja, hanem az egyetemes összefüggések esszenciális kivonatolását célozza. Ennek meggyőző példája a 2020-ban készült Illeszkedés című könyvobjekt, amelyben puzzle módjára, szervesen illeszkednek egymáshoz eltérő kvalitású tárgyak és egységek: az aranymetszést idéző rendben egy téglalap befoglaló formájába kerül a gránit, illetve a kisebb, az betontömb és vörösgránitkocka, majd a kövek pandant-jaként, a túloldalon egy könyv digitális jelekkel teleírt lapja bukkan fel.
Valójában a kövek szerkezeti struktúrái szoros kapcsolatot mutatnak a szimbólumokkal telerótt lap vizuális összképével. Bár a makett elvileg szétszedhető, a világ rendjét és rendszerét prezentáló tárgyak csak ilyen formában és ebben a kontextusban nyernek önmaguk egyedi léténél összetettebb értelmet. A művész összetett technológiai tárházában külön meg kell említeni a fotó felhasználását. A fényképezés szerves része munkamódszerének, azonban csak a felhasznált technikák egyike. A 2020-as Szigetek című installáció épp a fotózásban rejlő léptékváltás lehetőségeit vizsgálja. A kavicsokból és vízfelületből épített makett makrófelvétele monumentális táj illúzióját kelti, felvetve annak kérdését, hogy egy adott nézőpont viszonylagossága milyen „igazságokat” hozhat létre.
Kiss Botond András érzékeny világa nemcsak az örökkévalóságot reprezentáló kövek statikus rendszereit, hanem a természet organikus, ilyen módon pedig tünékeny fenoménjait is vizsgálja. 2022-ben a The Space Galériában rendezett Meditációs vortex című kiállítása szintén egymással szoros kapcsolatban álló műveket mutatott be; olyan sorozatot, amelynek fő motívuma a széltől meghajló bambusznádak, az éppen hulló esőcseppek, a vízben létrejövő apró örvények pillanatnyi, majd szertefoszló jelenségeit ragadta meg. Ezek a véletlenszerűnek tűnő, banális jelenségek alakítják a világot olyanná, amilyen; hasonlóan a pillangóeffektushoz. A természet rendjének monoton ismétlődéseiben születik a változás. A művésznek a tartalomhoz mindig a megfelelő formát alkalmazó szemléletében éppen ez a sorozat, ahol kompozíciós szempontból a legtöbb szerep jut a véletlennek, illetve az alkotói gesztusnak, a szabadon áramló vonalnak. A Meditációs vortex műveinek struktúrája a szigorúbb négyzetrács helyett az átlós és körkörös formák köré épül.
Így hangzik a jól ismert gyermekjáték, amikor a kezünkkel formázott jelek döntik el, hogy a kő becsomagolja-e a papírt, a papírt elvágja-e az olló, az olló élét pedig kicsorbítja-e a kő – szimbólumokra redukált formában felidézve az élet szakadatlan körforgását. Az sem véletlen, hogy változó motívumokkal ugyan, de a kézmutató-döntéshozó játék már a kínai Han-dinasztiában, legalább kétezer év óta ismert a keleti kultúrákban. A Kiss Botond András legújabb műveit bemutató kiállítás címe e fent vázolt asszociációs mezőn kívül konkrétan utal a művész munkaeszközeire: a kőre, a papírra és az ollóra, amely alapanyagok felhasználási módjainak tág spektruma és széles jelentésbeli mezeje nagyban meghatározza az alkotó munkamódszerét és művészeti szemléletét.
A Kő, papír, olló… kő kiállítás valójában ilyen komplex installációnak, sajátos makettnak tekinthető, ahol az egyes részelemek (műtárgyak), bár külön is szemlélhetők, mégis az egység részét képezik. A művész figyelmének fókuszába ismét a kő került, mint alapegység, etalon. A kő ősi természeti képződményként, az emberi civilizáció első tudatosan felhasznált építőanyagaként, ércnél maradandóbbként jelenti az archetipikus alapmodult. Vegyes technikájú művein a fragmentumként felbukkanó falak pedig éppen azért izgalmasak a művész számára, mert struktúrájukat, rendszerüket és stabilitásukat a kövek változó elhelyezkedése, sajátos hálózata határozza meg. Kiss Botond András munkamódszere a festészet, a grafika és a könyvkészítés elegyéből alakult ki: a vászonra több rétegben felapplikált, kivágott japán papírok faktúrája határozza meg az ábrázolt (és fiktív) kőfal illeszkedésének végső statikáját, amelynek plasztikus összhatása a hordozóra hintett grafitpor halványuló vagy épp erősödő intenzitásából alakul ki. A művész (re)konstuáló attitűdje nyilvánul meg a Kapuk című fotósorozatán, amelyen egészen sajátos, lebegő-levitáló állapotban idézi meg a kapu mint történeti szimbólum mögött rejlő összetett jelentésrendszert.
Kiss Botond András archeológiai, muzeológiai érdeklődése egész munkásságát jellemzi, így nem meglepő, hogy a kő metaforikus lehetőségeit boncoló kiállítás is egy ősi, ugyanakkor absztrakt jelben summázódik. A vaknyomatokon és az objekteken megidézett lépcsőzetes csillagforma olyan geometrikus díszítőelem, amely az első nagy kultúrákban (Egyiptom, Mezopotámia, dél-amerikai kultúrák) egymástól szinte függetlenül bukkantak fel falakat díszítő, fülkéket strukturáló formaként. Ebben a motívumban valósul meg teljesen a kő „megregulázása”, az ember által vágyott teherhordó képesség kiaknázása, a kő emberi karakterrel, illetve történelmi léptékkel való felruházása.
Kiss Botond András (Budapest, 1992) a Magyar Képzőművészeti Egyetem képgrafika szakán végezte tanulmányait 2012–2017 között, ahol mestere Lengyel András volt. Jelenleg a budapesti Szépművészeti Múzeum papírrestaurátori műhelyének munkatársa. 2019-ben Japánban, 2015-től ismétlődően Olaszországban tett tanulmányútjai fontos inspirációt jelentettek művészetében. A hagyományos grafikatechnikai eljárások mellett objekteket, fotókat, installációkat és művészkönyveket készít. 2022 óta a The Space Galéria művésze.
Kiss Botond András Kő – Papír – Olló – Kő… című kiállítása a The Space Galériában január 11-től február 9-ig tekinthető meg. (1015 Budapest, Hattyú utca 16. földszint 4. – 53-as csengő – Nyitvatartás: szerda–péntek 12:00–18:00 vagy bejelentkezéssel – E-mail: hello@thespace.hu – Telefon: +36 30 9148 442).
