Miért kötődünk olyannyira azokhoz a tárgyakhoz, amelyek nem is annyira materiális talajon mozognak, sokkal inkább magasabb érzelmi síkon helyezkednek el? Komár Sabrina „…de hát annyi jó dolog történt veled!” című kiállítása manuális újraértelmezése a fotográfiának. Egyszerre keresi a választ emlékezés és felejtés különös kapcsolatára, s újraértelmezi emlékeinkhez fűződő viszonyunkat is.

Komár Sabrina. Fotó: Mizik Marcell
 
 
Olyan vizuális művész, aki szívesen kísérletezik a különböző művészeti ágak közti határvonalak elmosásával. Kísérletező attitűdjére nemrégiben nyílt első önálló kiállítása is jó példa, ahol a múltunk egy darabjával találjuk szembe magunkat. Bár a művész textiltervezés mesterszakon végzett, már a diplomamunkája is az experimentális fotográfia irányába mutatott, azóta pedig tudatosan eköré formálja művészetét. Hamarosan csoportos kiállításon Berlinben is bemutatkozhat jelenlegi tárlatának egy részével, a berlini BBA Galéria által szervezett pályázat döntőseként. A rangos nemzetközi LensCulture Art Photography Awards idei pályázatának finalistái közé is bekerült művészt alkotói folyamatairól, az emlékezés művészetéről és a határvonalak átlépéséről kérdeztem.
 
 

Mit jelent neked a fotókon keresztül emlékezni?

A fényképek segítenek felidézni a jó emlékeket, még ha az emlékezetemben már pixelesek is. A fotó az idő egy szeletét rögzíti, de a valódi narratívákat mi, nézők adjuk hozzá. Ahogy múlik az idő, a hozzájuk fűződő emlékek átalakulnak, újabb és újabb rétegek adódnak hozzá, torzulnak, míg a kép megmarad szilárd emléknyomként. És ez ma még érdekesebb, hiszen nemcsak analóg, kézzel fogható fényképek léteznek már, hanem digitálisak is. Analóg módon eleinte szinte csak a kivételes életeseményeket, ünnepeket rögzítették, majd egyre inkább az élet apróbb mozzanatait is, a mobiltelefonok korában pedig majdnem mindent.  Szeretek a hétköznapi élet nagyszerűségére újra és újra feleszmélni. Legyen ez egy ajtó és szék közé szőtt tökéletes pókháló, vagy egy szerettem megörökítve teljesen mindennapi helyzetben. Sajátos kapcsolat fűz a kézzel fogható fényképekhez: a digitális képekkel ellentétben a papírra nyomtatott fotók tapinthatók, változást hordoznak – a papír elsárgul, gyűrődik, ami tovább mélyíti az idővel való kapcsolatot. De nemrégiben fedeztem fel, hogy az is öröm számomra, ahogy a telefonomon a Google Fotók emlékeztet különféle pillanatokra. Automatikusan összeállításokat készít a felgyűlt fotóimból, tematikusan rendezve őket. Olyan apró, kellemes pillanatokat idéz fel, amelyeket spontán örökítettem meg – mert épp csak a telefonom volt kéznél –, de éppen ezek azok a momentumok, amelyek az életet igazán élővé teszik.

 
 
Hogyan tudnád három szóval jellemezni a művészeted? Ki is fejtheted ezt a három szót.

Első mindenképp az önreflexió, mivel az alkotói folyamat során folyamatosan reflektálok magamra, az állapotomra, és arra, hogyan hat mindez a művészetemre.                                                                                                             

A második szó a kísérletezés, mivel mindig nyitott vagyok új technikákra, anyagokra és formákra, hogy a narratívámhoz és hozzám legközelebbi módon fejezhessem ki magam.

Legyen a törékenység a harmadik szó, ugyanis a műveimben a sebezhetőség és a sérülékenység is megmutatkozik. Emiatt tudnak a munkáim őszinték és érzékenységgel teliek lenni.

 

Mesélnél a kreatív munkafolyamatokról, amelyek ezen a kiállításon látható alkotásokra jellemzők voltak? 

Alkotói folyamatom abból a személyes élményemből indult ki, hogy rossz emlékeimre sokkal erősebben emlékeztem, mint a jókra. Hogy ezt megvizsgáljam, olyan fényképeket választottam ki a saját családi fotóarchívumunkból, amelyeken én szerepelek, vagy amelyeket a múltban én készítettem, és amelyekhez jó emlékeim fűződnek, de idővel megfeledkeztem róluk. Fényképek nézegetése nélkül mintha csak pixelek lennének az emlékek helyén. Hogy ezt a narratívát vizuálisan is erősítsem, olyan struktúrát alkalmaztam, amitől a hajtogatás és fűzés során térbelivé válik a kép.

 

Ezt a technikát még egyetem alatt, a textil mesterszakon kezdtem el kifejleszteni, majd a diploma óta eltelt négy évben sokat foglalkoztam vele, vissza-visszatértem hozzá, együtt fejlődtünk. A sorozathoz használt egyes fényképek szkennelt változatán digitális retust is alkalmaztam, hogy így kapjak egy másik képet, amin például nincs rajta az adott személy, kvázi leretusáltam őt (vagy magamat), így lett két képem, egy eredeti és egy photosoppolt, amelyeket utána kézzel vágva, hajtva, fűzve összedolgoztam. A folyamat során nemcsak manuális, hanem lelki munka is zajlott, ugyanis rá kellett jönnöm, hogy önmagában vett tiszta, boldog emlék nem létezik.

 

 Egy-egy alkotói fázisnak a végét jelenti-e számodra a kiállítás? Hogyan tovább?

Első önálló kiállításom különösen fontos állomás nekem, lehetőség, hogy visszatekintsek erre a munkámra, s arra is, hogy honnan jutottam el idáig, ahhoz, aki ma vagyok. Micsoda kanyarokkal, közben mégis mindig minden egyenesen következett az azt megelőző dologból. Olyan jó, hogy most végre személyesen is párbeszédbe lépnek az alkotásaim a nézőkkel. Folyamatosan dolgozom azon, hogy minél több platformon, akár nemzetközi színtéren is láthatóvá váljanak a munkáim. Az elmúlt néhány hónapban csak erre a kiállításra összpontosítottam, november végén Berlinbe viszem az anyag egy részét, ezt követően viszont szeretnék néhány hónapot kizárólag az alkotásnak szentelni.

 

Komár Sabrina „…de hát annyi jó dolog történt veled!” című kiállítása november 8-ig tekinthető meg a Tér-Kép Galériában (1016 Budapest, Krisztina körút 85.).