Januárban nyílt és még látogatható a pozsonyi kiállítás, amely Az ember tragédiája című drámai költeményt idézi meg. A pozsonyi tárlat vezérelve, hogy összefoglalja és bemutassa e nagy mű különböző műfajok felőli megközelítési módjait. Ön hogyan és milyen alkotásokkal csatlakozott a kiállításhoz?
Majdnem kétéves előkészítő időszak előzte meg a kiállítás létrejöttét. Szabó Rékától, a kiállítás vizuális anyagának kurátorától kaptam felkérést, hogy a Ploubuter Park elnevezésű projektemhez készült videókkal vegyek részt a tárlaton. A kiállítás alapvetően a dráma tartalmi oldalával foglalkozik, amelyet tudományos és múzeumi eszközökkel dolgoz fel. Ezt kiegészítve, egyfajta vizuális kísérőanyagként került a munkám a tudományos igénnyel készült tablók mellé. Nagyon örültem a felkérésnek, mert minden ilyen helyzet érdekes és külön kihívás lehet a projekt szempontjából. Természetesen újra kellett szerkesztenem és gondolnom a már kész anyagaimat, melyeket végül kiállítottunk Pozsonyban. Tartalmi szempontból nem illusztrálják Az ember tragédiáját a mozgó képanyagaim, viszont arra jutottam, hogy a szerkezet szorosabb kötelék lehet. Ezért a dráma tizenöt színéhez tizenöt videójelenetet választottam, melyek másodpercre olyan hosszúak, mint ahány sorból áll a költemény adott színe. Nagyon izgalmas helyzet és kihívás volt ez, ráadásul szerintem sokkal komplexebb összképet tud teremteni a néző számára, mintha ennél egyszerűbb, illusztratív helyzetben jelenne meg ez a munkám.
A Ploubuter Park projekt nem új keletű művészeti koncepció. Mit láthatnak a nézők, a látogatók, ha belepillantanak ebbe a sorozatba?
Több mint tíz éve folyik a munka ebben az elképzelt térben, igen szerteágazó, ezért most csak a Madách-kiállításhoz kapcsolódó szegmenséről beszélünk. A történet abból indult ki, hogy a városi túlfogyasztó, túl sok műanyagot használó és túl sok szemetet termelő életmódunk következtében az elhullajtott könnyű fóliákból és zacskókból egy új faj születésének lehetünk a szemtanúi. Ezek az egyedek úgy születnek, hogy a hulladékokat a szél megtölti lélekkel és életre kelti a Ploubuter Parkban, egy imaginált, áltudományos környezetben, ahol ennek az újonnan születő fajnak a megfigyelése zajlik. Fotók, videók, rajzok készülnek a megfigyelésükről, ahogy ezek a zacskók szálldosnak, táncolnak és szabad koreográfiákat járnak a térben. Ezt a jelenséget a szabadság metaforájának is szoktam nevezni. A teljesen koordinálatlan tánc mindig új formákat, életjelenségeket mutat, s ebben könnyű észrevenni a sorsszerűség, a kiszámíthatatlanság, az önmagába soha vissza nem térő mozgás jeleit. Ehhez kapcsolódott a kurátori szándék is, mely szerint ennek a projektnek költői megjelenítése párhuzamba hozható a Tragédiában szereplő emberfigura hányattatásaival, próbálkozásaival és vívódásaival.
Mit gondol, talán azt is mondhatjuk „az ember tragédiájának”, hogy megjelent ez a rengeteg műanyag szemét, amibe lassan belefulladunk?
Bár ez egy másik, szó szerinti értelmezése ennek a kapcsolatnak, akár ez is lehet érdekes. Ez a jelenség sokakban okoz fojtogató érzést, miközben új típusú tudatosságra kényszerít a környezetünkkel kapcsolatban. Ebben is észre lehet venni a drámáját vagy a sorsszerűségét az ember környezetre gyakorolt hatásának. Meggyőződésem, hogy a művészetnek komoly felelőssége van a társadalmi problémák tekintetében, és szeretnék hinni abban, hogy a művészek hatékonyan tudnak egyféle példát vagy utat mutatni a fontos erkölcsi és társadalmi kérdésekben.
Hogyan készülnek a Ploubuter parki videoinstallációk? Az emberi szereplők és az „új műanyag faj” képviselői mennyire kapnak szabad kezet a felvételek során?
Megfigyelőként, mint egy természetfotós képzelem el magam ebben a szerepben. Tulajdonképpen a véletlent vagy a természet erőinek kiszámíthatatlanságát felhasználva hozok létre olyan helyzeteket, melyekben a zacskók vagy a nagy fóliák táncra tudnak kelni. Természetesen környezettudatos vagyok, ezért csak azt akadályozom meg, hogy elszálljanak és szennyezzék a környezetet.
Nem rángatok dróton semmit, próbálom dokumentálni, újraszerkeszteni, újraértelmezni a megfigyelések kitüntetett pillanatait, amelyekre olykor sokat kell várnom. A különleges mozzanatokra való várakozás és rácsodálkozás az, ami szerintem hangsúlyoz egyes részeket, vagy később műtárgy rangra tud emelni teljesen hétköznapi jeleneteket.
Mik a tervei a közeljövőben, folytatja a szél és a műanyagok táncának dokumentálását?
A Ploubuter Park projekt természetesen folytatódik. Ezeknek a kutatásoknak, megfigyeléseknek a középpontjában az utóbbi néhány évben már sokkal inkább a szél áll, ami megtölti lélekkel, lélegzettel ezeket a zacskókat, fóliákat. Izgalmas, ahogy a szél mozgását láthatóvá teszik ezek a könnyű, szinte anyagtalan felületek. Továbbra is ennek a nagy kozmikus leheletnek a képzőművészeti megfogalmazásával foglalkozom, aminek a műtárgyiasodásaiból születnek meg a művek.
A következő, nagyszabású önálló kiállításom 2024 februárjában, Óbudán a Godot Kortárs Művészeti Intézetben (GICA) lesz, amire nagy erőbedobással készülök. A szél mint egy nagy kozmikus lehelet vagy egy nagy sóhaj fog megjelenni, erre készülnek a művek, az installációk, és egy nagyobb szabású projekt, ahol egy nagy történelmi lélegzetnek az újragondolása, újraszerkesztése lesz látható több száz négyzetméteren.
