Petrányi Zsoltnak, a tárlat kurátorának régi vágya teljesült ezzel a kiállítással. Az egyik tárlatvezetésen mesélte, hogy amikor elkezdték szervezni a kiállítást, még fogalma sem volt arról, hogy a művész beteg. Felvette a kapcsolatot a feleséggel, Kira Perovval, a Bill Viola Studio vezetőjével, mert szerette volna elkérni a dohai repülőtéren látott Crossroads című videómunkát, amelyről azonban kiderült, hogy nem kölcsönözhető, ugyanis az a repülőtéri átszállóknak szól. (Érdemes megnézni ezt a lírai és filozofikus művet a neten, amely finoman arra figyelmeztet, hogy mindannyian úton vagyunk.)
2024 februárjában a kurátori interjúkérésre azt jelezték vissza, hogy „ez most nem fog összejönni”, majd a művész júliusban bekövetkezett halálát követő részvétnyilvánításra a következő választ kapta az életművet gondozó feleségtől: „Az élet utazás, s ennek része, hogy Bill most előrement.”
A három videó és a művész egyik régebbi, a csend tematikájában készült interjúja így is szépen összeáll és magához vonz, átélhető meditatív élményt adva. A bejáratnál füldugót is kap a látogató, hogy a csend mély és teljes legyen. A csend mellé még egy összetevő nélkülözhetetlen, az időnk. A lényeg lassan bontakozik ki, jelen kell lenni hozzá.
Bill Viola az egyik legismertebb időalapú művészként (time base art) lassított képsorokkal dolgozik, nála a csend nem ürességet jelent, hanem egyfajta belső tér megnyitását a néző számára, a csend maga a jelenlét. Viola műveit végig kell nézni, az elejétől a végéig jelen kell lenni. A videókban emberi alakok jelennek meg, akikkel megtörténik ugyan valami, de mégsem a sztori a lényeg. A kiállítás után napokig jöttek elő bennem a képek; gondolkodtam, agyaltam rajtuk, de nem azon, hogy miről szólnak, inkább csak mozdulatok, színek bukkantak fel az emlékezetemből.
És furcsa módon hangok is, mert Viola műveiben a csend legtöbbször nem abszolút némaságot jelent, hanem az emberi fül számára alig érzékelhető, finom hanghatások jelenlétét. Sok esetben ezek a halk neszek – például a természet hangjai, a szél vagy a vízcseppek hangja, a lélegzetvételek – még inkább kiemelik a csend erejét. A csend teremti meg azt a teret, amelyben a jelentés kibontakozhat. A kiállításon látható interjújában – melyet Christian Lund készített 2011-ben a Louisiana Museum of Modern Art részére – Viola el is mondja, hogy a világ alaphangja hallatszik a képek alatt. A kérdésre, honnan tudja, hogy mikor kell elvágni egy hosszan kitartott képet, azt válaszolta: „Mindig meghallom a hangot, ami jelzi, hogy most van vége.” Az időalapú művészetben a jelenet nem pusztán egy pillanatot rögzít, hanem mélyebb, időn kívüli tapasztalatot mutat be.
Nagyon jó példája a fenti gondolatnak a Találkozás (The Encounter, 2012) című videómunka, mely az idő múlását, az emberi kapcsolatok természetét és az élet körforgását vizsgálja. A meditatív videóinstalláció két női alakot mutat, egy fiatalt és egy időset, akik kietlen tájon közelednek egymás felé. Mozgásuk rendkívül lassú, a jelenet végtelennek tűnik. Amikor végre mégis találkoznak, finoman megérintik egymást, és mintha az idősebb átadna valamit, majd továbblépnek, és mennek tovább az útjukon. Látszólag nem történt semmi a találkozás hatására. Az érintés a kapcsolódás és az elengedés kettősségét jelképezi: egy pillanatig kapcsolatba lépnek, majd útjuk egymástól függetlenül folytatódik tovább, akárcsak az életben.
Az egészet csendes, nyugodt, elmélyült atmoszféra lengi be, amely teret enged a néző saját értelmezésének, saját érzései megélésének. Lehet ez egy anya-lánya interakció, két idegen ember tapasztalatának összetalálkozása, de szólhat az élet különböző szakaszainak összekapcsolódásáról is. A két nő akár ugyanannak a személynek két életszakaszát is jelképezheti. A fiatal és az idős nő találkozása az idő tükreként is felfogható: mintha egyetlen ember saját múltjával vagy jövőjével találkozna. A csendben megteremtődhet a tér a lassú átalakuláshoz, ahhoz az úthoz, ami akár a halál és az újjászületés spirituális élményét idézheti. A táj a létezés és elmúlás közötti tér, ahol az emberi élet erre az egy pillanatra megragadható.
Viola életművét mélyen áthatja a buddhizmus, a keresztény miszticizmus és a szúfi tanítások iránti érdeklődés. 1981-ben a Sony meghívta a művészt egy japán residency programra. Csaknem másfél évet töltött Japánban, zen buddhizmust és nó színházat tanult, és sok időt töltött a természet metafizikus megfigyelésével, a fény és a tükröződések tanulmányozásával. Művészete a japán ösztöndíj után visszafordíthatatlanul megváltozott. Ekkoriban a videóművészeket a technikai újítások nyűgözték le, azt keresték, mennyi intellektuális lehetőséget rejt, milyen trükköket tud és mekkora szabadságot nyújt az új technológia. Bill Violát velük ellentétben a lélek dolgai érdekelték. Precízen megtervezett, és sok-sok órában leforgatott videómunkáiban gyakran használta trükkök helyett a természet jelenségeit, a forró levegő rezgését, a szél vagy a víz valódi erejét. Alakjai gondosan bepróbált tempóban sétáltak és értek el a megfelelő pontra, hogy létrejöhessen köztük az interakció, a találkozás. Alapigénye, hogy amit mutatni szeretne, amiről beszél, az ténylegesen megtörténjen a képen. Mert Viola nemcsak olyan spirituális kérdésekre kereste a választ, mint hogy mit jelent élni és meghalni, mi van a halál után, mennyire ismerik és mennyire képesek szeretni egymást az emberek, hanem a mozgókép természete és lehetőségei is érdekelték.
A buddhizmus szerint az emberi test olyan eszköz, amely segít eljutni valahonnan valahová, de csupán keret, forma, jel, valami, ami nem fontos. Ennél sokkal fontosabb a táj, amelyben az utazás megtörténik. Az ember is egy eleme ennek a változó tájképnek, kicsiny része, aki halad a tájban.
Rokonságban áll az Ősök (Ancestors, 2012) című munka a Találkozással, témája szintén az életút és az emberek közötti kapcsolatok. A videóban egy férfi és egy nő kietlen, homokos, sivatagi tájon halad felénk. A férfi talán fiatalabb, a nő talán idősebb, valójában mindketten kortalanok, és erejük teljében vannak. Lassú, de folyamatos mozgással közelítenek, néha eltűnnek a szél kavarta homokfelhőben, vagy a vibráló levegő homályosítja el a sziluettjüket, máskor újra előtűnnek. A két alak viszonya és a közöttük lévő változó távolság is fontos szerepet kap. Az áthaladás a sivatagon az életút metaforája – az alakok mozgása folyamatos, de mivel a végtelen tájban elvész a cél, maga az út válik lényegessé. A két ember közötti dinamikában felsejlik az emberi kapcsolatok jellege: vajon támogatják vagy figyelmen kívül hagyják egymást? Mielőtt kisétálnak a képből, a férfi mintha a nő vállára tenné a kezét, de az már személyes értelmezésünkre van bízva, hogy ez mit jelent. A generációk közötti kapcsolatot is vizsgálhatjuk ebből a szempontból, ma, amikor nagy figyelem irányul a transzgenerációs kérdésekre, még több jelentésrétege rajzolódik ki a videónak.
A Csendes hegy (Silent Mountain, 2001) az emberi létezés fájdalmáról, az érzelmek és belső küzdelmek vizuális megfogalmazásáról szól. A néma anyagról Viola azt nyilatkozta egyszer, hogy a leghangosabb kiáltás, amit valaha hallott. A videó egy sorozat része, amely a reneszánsz és barokk festmények drámai kifejezésmódját használva a belső érzelmi állapotokat vizsgálja. A mű két egymás mellett futó videó, az egyiken egy férfi, a másikon egy nő jut el a nyugalmi állapotból az érzelmi csúcspontig vagy kitörésig, majd újra vissza a nyugalomba. A két alak arcát és testét figyelve, lelassított gesztusaikon át érzékeljük a bennük lezajlódó érzelmi folyamatokat.
Bill Viola munkásságát a kiállítás a csend fogalmán keresztül vizsgálja, s egyik fő kérdésfelvetése az, vajon a csend és a lassúság érvényes lehet-e ma is, a folyamatosan és villámgyorsan érkező vizuális ingerek korában. A válasz maga a kiállítás: ha átadom magam a hipnotikus, meditatív élménynek, új világba lépek, ahol (érzelmi) választ kaphatok a létezés örök emberi kérdéseire.
