A mű már áll, a hivatalos ünnepségre néhány nap múlva, október 11-én kerül sor. A süttői mészkőből faragott alkotás Helsinkire emlékezik. Tizenhat magyar aranyérem az 1952. július 19-én kezdődött olimpián. Aradon tizenhárom halálos ítélet. A szobor Helsinkit idézi, de vele Arad üzenete is szól. A székesfehérvári Regionális Atletikai Központ nem messze a városközponttól széles mezővel, halastóval, atlétikai pályákkal és teremsportoknak otthont adó épületekkel a tágasság jó érzését keltik. Nagyszerű helyet találtak az eddigi legnagyobb magyar sportsiker megörökítésének. De hosszú útja van, amíg Melocco Miklós szobrászművész alkotása megérkezett ide.
Kű Lajos, az egykori nagyszerű tehetségű labdarúgó a „szobormozgató”, már csak így nevezem őt, mert nélküle, az ő szívós, konok akarata nélkül aligha állna a nyitott aranykönyv. Az Aranycsapat Alapítvány elnöke előbb úgy gondolta, Helsinkiben, az olimpiai stadion környezetében, talán nem messze a legendás finn hosszútávfutó, Paavo Nurmi szobrától lenne méltó helye a kőbe vésett emlékezésnek. Később meg kellett békülni a gondolattal, hogy idehaza állítsák fel.
Budapesten, a Parlament és a Képviselőház, az Országgyűlés irodaháza közötti ligetes terület az Olimpiai Park nevet viseli. Mi sem természetesebb, mint hogy oda! Hiszen éppen hetven éve, hogy ez a sport-magyar-csoda megszületetett. Ám a fővárosi hatalmasságok a Városház utcában nemet mondtak. Felháborodhatnánk, joggal, de lassan ott tartunk, az válik már önmagában büszkeségre okot adó dicsőséggé, amit a mostani és a mostanihoz hasonló korábbi városvezetés nem engedett be az ország főnek nevezett városába. Az 1956-os, Pongrácz Gergely kezdeményezte kápolna és múzeum így került Kiskunmajsára, de kitiltották Budapestről Wass Albertet, Horthy Miklóst, Teleki Pált, az 1952-es olimpia tizenhat aranyérmes, tíz ezüstérmes és tizenhat bronzérmes sportolóját – kitiltották őket és velük együtt a nemzeti önérzetet, azt az egészséges identitástudatot, amelyet Keleti Ágnes tornász (az egykori győztesek közül századik életévén túl is mosolygó frissességével), a 95 éves Benedek Gábor öttusázó személyes megaláztatásnak vehet, ahogyan egy városvezetés elbánt magyarságukkal és nagyszerű teljesítményükkel.
„Azt szeretnénk, hogy minden fiatal megismerje ezt a fantasztikus generációt a tizenhat aranyéremmel, amely minden emberi számítás szerint is egy jó darabig még magyar olimpiai rekord marad. Példaképeket kell állítani az ifjúság elé, megmutatni, hogy ők a kommunista terror mindennapjai mellett is képesek voltak győzni és maguk mögé utasítani a fél világot” – mondja Kű Lajos. Így fordítom magamban, Aradra gondolva a mondottakat: – Azt szeretnénk, hogy minden fiatal megismerje ezt a fantasztikus generációt. Példaképeket kell állítani az ifjúság elé, megmutatni, hogy a terror ellenére, halálukban is képesek voltak győzni. Helsinkiben a dobogó legfelső fokára, Aradon egy zsámolyra állva, az életelvesztésben is győzve, mert ahogyan Görgey Artúr mondta katonáinak búcsúszóként: – Az igaz ügy örökre veszve nem lehet!
„Válságos időkben tartsd meg bennünk s óvjad a hitet, Helsinki! / Önbecsülésünk kikezdték álságos erők, sok megcsappant hitelű senki” – fohászkodik Döbrentei Kornél versobeliszknek nevezett költeményében.
„Törj a fény felé, / A sötét ég is egyszer meghasad…” – kezdődik Tolcsvay Bélának erre az alkalomra írott dala. Az önbecsülés, az önérték felmutatása gondolatban sem fordul mások ellenére. Akár az aranyérmet nyakukba akasztottak, akár az aradi akasztottak nem tettek mást, mint hogy hűségesek voltak és maradtak önmagukhoz, ahhoz a közösséghez, amelyhez tartozónak vallották magukat, ha nem gondoltak is rá, mégis a bibliai figyelmeztetésnek a szellemében: „Legyetek erősek és bátorodjék a ti szívetek…”
Lélek, szellem és test (egészség), ennek a háromnak az egységében megjelenő harmóniáját ismerték már az ókori görögök – emlékeztetett Kásler Miklós orvosprofesszor, mostani küldetése szerint miniszterelnöki megbízott, amikor az olimpiai eszme kezdeteiről beszélt. Korábbi pozíciójában, miniszterként is támogatta a szoborállítást, nemcsak politikai meggondolások alapján, hanem látva és hallva a „szoborelőnézők” szűkebb körében olykor forrásként felbuzgó gondolatait, a maga érzelmi odavonzódásával. A teljesítmény elismerése és tisztelete! Korunkban, amikor a teljesítmény megítélését sokszor a viszonylagosság zavaros tócsájában turkásszák, nem csoda, ha ezek a turkász-zavarosak a bizonyosság erejével a megkérdőjelezhetetlen nagyságot szeretnék lerántani a maguk pocsolyaszintjére. Akár úgy, hogy a fővárosban nincs helye az egyedülálló olimpiai siker emlékének. De lehet-e megkérdőjelezni Csermák Jóska – ahogyan nevezték régen és azóta is – elhajított kalapácsrepülésének hosszát? A jótékony, mosolyogtató anekdota szerint olyan messzire, világcsúcs-messzire szállt, hogy még ma is keresik, hol ért földet.
Áll a szobor, nyitott lapjain aranybetűkkel a névsor. Kű Lajos azt mondja, szeretné, ha a jövőben ennél az emlékműnél hangzana el az olimpiára készülő csapatok esküje, innen indulnának, ezzel a tizenhatos lelkülettel legközelebb Párizsba és a világ bármely későbbi olimpiai városába. Az a bizonyos Csermák Jóska-kalapács a gondolat-jövőbe is repül: jó lenne – és egyházi iskoláktól már egyetértő biztatás érkezett –, ha valamiképpen tananyag lenne az olimpiai siker.
Ki tudná fölsorolni a tizenhatok nevét? És az aradi tizenháromét? Az emlékezés nem vályú, amikor ünnepillendően oda kell hajtanunk a fejünket – az emlékezés annak az életelevenségnek az igazsága, hogy egyetlen közösségnek sincs jövője a múltja nélkül. Egyszerű igazság, ősi igazság, igaz igazság. Egyik nemzedék sem rosszabb az előtte jártnál. A kívánalmat Széchenyi István megfogalmazta: minden fiú legyen különb az apjánál. A helsinkiek és az aradiak egyként erre figyelmeztetnek: a helytállásra, a kitartásra, a lemondásra, a bátorságra – még akkor is mondjuk ki, ha a mai korszellem idejétmúltnak, már-már nevetségesnek tartja is ezeket az eszményeket. De ott az emlékmű, nyitott lapjaival. Tessék olvasni a példatárból! Ifjúságom idején a sportos fiataloknak becsületük volt. Bármennyire is diktatúra, a jó tanuló, jó sportoló követelmény szállóigévé vált. Amit persze a lehanyatlott korszak elhallgatott, az ember lélek-szellem-testi egysége, a teremtés nekünk adott lehetősége nyilvánul meg a sportban is.
1952 – a magyar történelem egyik legsötétebb, nyomorultul nyomasztó esztendeje. És akkor valami addig és azóta sem látott siker. A diktatúra élmunkásai fenték a sarlót, íme, a szocialista felsőbbrendűség diadala. Csakhogy ebből egy szó sem igaz. Helsinki győztesei még egy másik kor kultúrájában nőttek fel, annak eszményeit és erkölcsét hordozták, említsük akár a Magyar Királyi Honvédségben nevelkedett Takács Károlyt, aki pisztolylövésben lett bajnok. Szépen ívelő karrierje, úgy látszott, megszakad az 1940-es évek elején, amikor felrobbant kezében egy kézigránát, és leszakította jobb kézfejét. Amellyel a pisztolyt tartotta. Ezek után megtanult ballal lőni, és nemcsak Helsinkiben, hanem előtte, az 1948-as londoni olimpián is aranyérmet szerzett. És az edzők is stílusukat, akaratukat, erkölcsi követelményeiket a megelőző korból hozták.
Hősök Helsinkiben, hősök Aradon. Ne gondoljuk, hogy az utóbbiakat földre rántjuk, ha egymás mellé állítjuk őket. Ki így, ki úgy, építője annak, amit – bármilyen különös is, egy kommunista időkben élt és alkotott költő – Jevgenyij Jevtusenko így fogalmazott meg: „Naggyá nem lenni – gyalázat. / Mind naggyá legyetek!” Gyalázat az, ha nem tesszük meg mindazt, amire istenképiségünkkel e földre hívattunk.
Az emlékmű áll. Aranylapjai nyitva. Nézd és olvasd!
