Formákkal, anyagokkal és technikákkal folyamatosan kísérletező művész, akinek sokoldalú munkássága egyedien izgalmas. Rajzi alapokon nyugvó szobrait a folytonosság és az önmagukba való visszatérés jellemzi, s a végtelen élményének asszociációi fűzik össze őket. A gesztusszerű, ívelt formák az absztrakció és a figurativitás határán egyensúlyoznak. A konstruktív, geometrikus, lírai absztrakcióhoz közelítő plasztikák és grafikák letisztultságról és kifinomult arányokról tanúskodnak. A szobrok tömegalakítása harmonikus, mindig kecses vonalak nyomán fejlődnek. A bravúrosan kifaragott, elvékonyodó, egyre inkább lapossá váló hurkok egymás alatt vagy felett találkoznak, s belőlük különböző élőlényekre, jelképekre emlékeztető formák jönnek létre. Az elsősorban kisplasztikákat készítő, többszörösen díjazott fiatal művész köztéri szobrokat is készít, amelyek Budapesten és országszerte többfelé megtalálhatók.
A kiállítás címéül választott Atlantisz arra az ősi, elsüllyedt tengeri civilizációra utal, melyet Platón Poszeidón birodalmaként vízionált. A sziget a legenda szerint Héraklész oszlopaitól, azaz a Gibraltári-szorostól nyugatra feküdt, jelentős méretű, kiterjedt birodalmi fennhatósági területtel. A feltételezések szerint az atlantiszi királyság perzsa minta alapján működő, fejlett, ideális civilizáció volt, amelynek politikai berendezkedése Platón utópisztikus államának mintapéldája volt. A tárlaton most mégsem ez az idea válik legfontosabbá, hanem maga a tematikai felvetés, amely ahhoz a kulturális örökséghez kapcsolja a kiállított szobrokat, amelyek valamennyi civilizációban azonos gyökerekre mennek vissza.
A görög archetípus kifejezés őskép jelentéssel bír, mely Carl Gustav Jung megfogalmazása szerint azokat a kollektív tudattalanban gyökerező vizuális sémákat jelölik, amelyek a különböző népek mitológiájában azonosak vagy megfeleltethetők egymásnak. Kiss Dániel főként madarakat és valódi vagy elképzelt tengeri lényeket, ősi mintákat felidéző szobrai elsődleges vizualitásukon túlmutatva utalnak a női és férfi princípiumra, a test, a lélek és a szellem harmonikus hármas egységére vagy az élet és a halál szimbólumaira. Az alfa és az ómega jel ábrázolása a földi és égi világ kezdetét és végét jelöli, s egymást kiegészítő szerepükre vonatkoztathatók.
Mindig a körültekintő anyagválasztással kezdődik a tudatosan megfaragott alkotások kialakítása. A leendő szobrokhoz igazodó többféle színű és rajzolatú nemes kövek, a különféle márványok vagy gránitok, amelyek erezete és tónusai az évmilliók során lerakódott rétegek szennyeződéseiből alakultak ki. Bennük az ősi erők dinamikus áramlása rég letűnt korok üzeneteit hordozzák. A carrarai vagy kubai márvány, az aprószemcsés, különlegesen sötét, svéd vagy az élénk színű kínai gránit, illetve a finomszemcsés, szinte áttetszőn fehér és rugalmas alabástrom matériáiból létrejövő ívelt formákhoz a tovatűnő idő jelensége társul, ám a szobrok mindig a jelen egy kimerevített időpillanatában maradnak. Némely plasztikához egyedi, úgynevezett megszentelt köveket, egykori síremlékek újrafeldolgozott kőtömbjeit választja a művész, így velük szakrális tartalmat társít alkotásaihoz.
A kövek megmunkálása hosszas folyamat, melynek első lépése a papírsablonra rajzolt, gyakran gyermeki firkákból, skiccekből kiinduló figurák kiszerkesztése, amit a faragásra váró köveken rögzít, majd akkurátus, meditatív munka során térbeli absztrakcióvá alakít. A munkafolyamatok során fontossá válik a különböző dimenziók keveredése, amelyek egymásból építkezve alkotnak végtelenhez közelítő formákat. Valamennyi szobrát egyetlen matériából hozza létre, ragasztás vagy csapolás nélkül, igazodva az anyag fizikai tulajdonságaihoz. A kemény köveket könnyed, rugalmas, élő anyagból, hárs- vagy diófából készült alkotások egészítik ki, a szilárd, kemény munkák ellenpontjaként is szolgálva.
A kiállítótér központi helyén égbe meredő, összefonódó csigavonalakból álló szobor Constantin Brâncuși A végtelen oszlop című munkájának sajátos parafrázisaként is értelmezhető. A szakrális jellegű mű egyfajta axis mundi, azaz világtengely, mely az eget és a földet köti össze, érzékeltetve vele az univerzum teljességét. A huszonegy elemből összeálló, DNS-spirálokra emlékeztető formák az emberiség egységét és azonos értékeit hangsúlyozzák, mégis erősítve vele az egyén egyediségét és megismételhetetlenségét. A spirál ősi motívuma valamennyi kultúrában megtalálható; ez az életet adó energia forrása, amelynek fölfelé és lefelé irányuló dinamikája az örökkévalóságot jelképezi. Az oszlop egymásból építkező, fokozatosan elvékonyodó motívumai az ismétlődés és az időtlenség élményét nyújtják.
Sztúpa című szobrának ornamentumai a buddhista filozófiában gyökereznek, s Buddha tudatát és bölcsességét, valamint minden élőlényhez fűződő együttérzését és szeretetét jelképezik. Az egyensúly szimbólumaként a motívum segíti elménk és lelkünk tisztántartását is. A különleges szobor összetett formavilága akár a japán bonsai díszfákra is emlékeztethet, amivel a világ harmóniáját és egységét igyekszik kifejezni.
Kiss Dániel rajzai a szobrok melletti falakon tűnnek fel, amelyek plasztikusságukkal, dinamikájukkal erőteljes térhatásokat generálnak. A hatalmas méretű, szinte lebegő rajzok és a kisebb grafikák, fekete vagy színes grafittal, illetve olajpasztellel készülnek, bennük a hullámmotívumok dominálnak. A periodikus mozgásokat imitáló vonalak a görög mitológia szerint a női princípiumhoz kötődnek, mely a Poszeidón palotájában élő nimfák beszélgetéseit képezik le. A redőszerű minták a firkálások gesztusaiból formálódnak, rétegződéseik a kőzetek gyűrődéseit idézik fel, amivel többszörös kapcsolat teremtődik a kiállított szobrokkal.
Fotók: Vígh Tamás
Kiss Dániel Atlantisz című kiállítása október 25-ig tekinthető meg a Faur Zsófi Galériában (1114 Budapest, Bartók Béla út 25.).
