Globe Face 2021
 

Mindenkire hat valamilyen formában a pandémia. Ön alkotói szempontból hogyan élte/éli meg ezt az időszakot? Jót tett az elvonulás, kreatívabbá vált attól, hogy lelassult Ön körül a világ, vagy éppen ellenkezőleg, egyfajta alkotói válságot idézett elő?

Az első két nagy koronavírus-hullámban elmenekültem Budapestről Balatonkenesére. 2020 elején épp műtermet váltottam Pesten, az új műterem felújítása pont akkor ért véget, amikor feloldották az első nagy korlátozásokat. Természetesen a Balatonon is alkottam, de nem olyan minőségben és ritmusban, mint a pesti műtermemben. Úgy éreztem magam, mintha egy elhagyatott művésztelepen lennék, kis méretű képeket festettem egy félig nyitott műteremben, furcsa tárgyakat applikáltam, alakítottam át. Rengeteget kirándultunk, többször megfordultunk a Club Aligában, ahol fotóztunk, „időutaztunk”. Visszatekintve enyhén szürreális időszak volt.

Számomra a műtermi lét magányos műfaj, képtelen vagyok osztozni a műtermemen, kizár és befogad mindent, ezért ebből a szempontból nem igazán viselt meg a pandémia. Viszont sajnos hipochonderként az oltások megjelenése előtt folyamatosan szorongtam, úgy éreztem magam, mintha egy vágóhídon várakoznék. Bizonyos idő elteltével azonban már hiányoztak a megnyitók, a társadalmi események vagy a bolhapiacok.

Falsh-Vaku, 2021
 
Szorongása testet öltött az új alkotásaiban is? Ha igen, milyen eszközöket használt annak ábrázolására?

Részben testet öltött. Készült néhány kép, amelyek burkoltan ugyan, de a szorongásaimat tükrözik: például a kezem középső ujjára az oxigénszaturáció és a pulzus mérésére alkalmas oximétert kapcsoltam. Ebben van némi önirónia is, hihetetlen, hogy mennyi kütyüt, vackot megvesz az ember, ha „ráparázik” valamire, vagy csupán azért, mert a fogyasztói társadalom ebbe az irányba tereli. Az arcot elfedő maszk már régóta a témáim között szerepel, nem a Covid hívta életre, régebben is készültek maszkos, légszomjas képek. Továbbá folytattam a szőr-maszk, latex-fétis sorozataimat is, amelyek szintén nem a legkellemesebb motívumaim. Lehet, hogy külső szemmel úgy tűnik, mintha az erőszak fetisizálására törekednék, pedig ez az ábrázolás sokkal árnyaltabb. A horror nem jelenik meg közvetlen formában a képeimen, inkább csak a felszín alatt fluoreszkál. Szeretnék a közeljövőben a fekete alapozástól és az ezüst-alumínium hullatálcát idéző felületektől kissé elszakadni, bár végleg úgysem tudok, mert vannak olyan témák, amelyek csak ebben a sötét anyagban képesek létezni, kulminálni. 

Éva Szőrmaszk IV. 2021 
 
Ha nem az erőszak fetisizálása a célja, akkor mit szeretne kifejezni az alkotásaival? Úgy gondolom, hogy különleges témái miatt bizonyos szubkultúrák tagjai körében óriási sikere van. De hogyan viszonyul a szélesebb közönség az alkotásaihoz? Milyen visszhangokat kapnak a művei?

Sok mindent szeretnék kifejezni: a bestiává változás pillanatait, a sztratoszférát, ahol a medveállatka himbálódzik, groteszk, humoros ellentmondásokat, a lebegést, egyfajta köztes állapotot, extázist, a transzcendencia és a valóság közötti átjárás pillanatait. Gyakran ábrázolok freak show-t, fura képződményeket, hibrid lényeket. Régebben talán nagyobb sikere volt annak a típusú festészetnek, amelyet én művelek, de nem azért festek ilyen témákban, mert követném a trendeket. Tisztában vagyok vele, hogy megosztók a képeim. Vannak, akik nagyon érzik és szeretik, viszont sokan elhatárolódnak az általuk félelmetesnek és agresszívnek vélt formavilágtól, és pusztán direkt figyelemfelkeltést látnak mögé. Régebben olyan nyilvános helyen volt a műtermem, ahol rengeteg ember megfordult. Volt, aki fejvesztve menekült, mert meglátta a galérián ücsörögni a 2 × 2 méteres, széttárt lábú latexembert. Komoly kisfilmet lehetne forgatni azokból a reakciókból, amiket ott tapasztaltam, olyan volt, mintha egy magánmozit működtetnék, és a látogatók írnák a forgatókönyvet.

Manapság a figurális festészet kevésbé divatos, inkább a minimál absztrakt tendenciák jelennek meg. Ennek ellenére nem panaszkodom, elég figyelem vetül a művészetemre.

Maszkok, 2021
 
A kiállításmegnyitóin is visszaköszön az extremitás? Melyik volt a legemlékezetesebb ilyen esemény az Ön számára?

Kiváltképp izgalmas és extrém volt a Hairy Gang című kiállítás, amely 2015-ben valósult meg a MissionArt Galériában. Nemes Z. Márió költő, „horrorpápa” igazán izgalmas szöveggel nyitotta meg, majd különös, indulatos, félelmetes performansz következett, amelyet – bár sokan úgy gondolták –, nem én rendeztem. Aznap még bosszantott ez a különleges előadás, de utólag visszagondolva, illett az indulatos, láncos ember gesztusa az eseményhez. A kiállított anyaggal is meg voltam elégedve, ami az én esetemben nagyon ritka. Az atavisztikus nőket ábrázoló, manipulált fotósorozatom sokáig készült, erősen koncentráltam, hogy nagyot szóljon. Talán a legtöbb hír és kritika is erről a kiállításomról jelent meg, ezért hívják még a mai napig is a kurátorok a hajas nőbandát különböző test-, illetve gendertematikájú kiállításokra. A 2016-ban nyílt My freaks című kiállításomat is nagyon szerettem, itt állítottam ki először a personal „Wunderkammert”, a „kis rémségeimet”. Sok esetben a megnyitón úgy áll ki a művész a közönség elé, hogy legbelül egy kicsit kifulladt, s mezítelennek érzi magát. Hirtelen eltávolodik az egésztől, mintha köze sem lenne hozzá. Aztán szerencsére hamar feloldódik, főleg, ha pozitív visszacsatolást kap.

Szőrmaszk III. 2021
 
Fontosak az Ön számára a pozitív visszacsatolások, vagy hidegen hagyja mások véleménye?

Igen, fontosak. Régebben sajnos néha túl is reagáltam a helyzeteket, most már viszont főleg azoknak a véleményére adok, akik relevánsan nyilatkoznak a témában. Az szinte mindegy, hogy pozitív vagy negatív értelemben, mert azokat a hasznos kritikákat, amelyeket nem a rosszindulat táplál, teljes mértékben el tudom fogadni.

Maszk próba, 2021
 
Mit gondol, milyen irányba halad Magyarországon a testábrázolás? Hajlunk a nyugati trendek, a szabadság, az egyenlőség, a másság vállalása és megmutatása felé, vagy inkább konzervatívabb irányba tartunk?

Szerintem valamennyi tendencia már jó ideje jelen van a világ minden táján. Nem hiszem, hogy bármi is gátolna bárkit, hogy kibontakozzon a műtermében. Manapság a közösségi oldalakon is felfigyelhet egy művészre valamelyik szupergaléria, annak ellenére, hogy egy Isten háta mögötti helyen alkot. Ez azért még nem gyakori, de létező jelenség. Az már más kérdés, hogy mennyire van jelenleg platformja bizonyos trendeknek. Magyarországon sajnos szűkült a tér, főleg a test–gender-vonalon alkotóknak, ezért is tartottam jó ügynek az Oltai Kata által létrehozott Feri Galériát; szükség lenne még több ilyen helyszínre. Persze számtalan kereskedelmi galéria működik, amelyeknek legtöbbje sajnálatos módon főleg Budapesten található. A megyeszékhelyeken elvétve akad egy-két progresszívebb galéria, amelyek néhány éven belül általában bezárnak, ami igen aggasztó tendencia. Úgy látom, a galériák repertoárja az elmúlt pár évben nagyon eltolódott a divatosnak minősülő absztraktok irányába.

Szerintem nagyon fontos, hogy sokat utazzunk, mert sokkal kevésbé kirekesztő az, aki többet lát a világból. Ezért, ha tehetem, utazom, ezáltal rengeteg mindent magamba szívok, ami az alkotáshoz kell. Amikor a Képzőművészeti Egyetemre jártam, emelte az oktatás színvonalát, hogy olyan mesterek – például Drozdik Orsi, Halász András –, akik hosszú ideig külföldön is éltek, alkottak, sikereket értek el, teljesen más és friss szemlélettel ismertették meg a hallgatókat.

Visszatérve az irányokra és a világban tapasztalható változásokra, érdekesség gyanánt meg kell említenem, hogy 2012-ben szakmai úton Szaúd Arábiában jártam, és azt tapasztaltam, hogy már ők is nyitnak a kortárs művészet felé. Eleinte kicsit aggódtam, hogyan fogadják majd gendermegközelítésű munkáimat ott, ahol a mai napig nem történt meg az egyház és az állam szétválása, a nők továbbra is teljes testet elfedő burkát/csadort hordanak, és nagyon kevés joggal rendelkeznek. Ennek ellenére a szaúdiak nagyon érdeklődők voltak, és bár még – e témát tekintve – gyerekcipőben járnak, végre elindultak.

Lúcia, 2021
 
Min dolgozik jelenleg, és mik a jövőbeli tervei?

Mostanában olyan fő művön dolgozom, amelyet, ha sikerül létrehoznom, nagyon meghatározó lesz a további életemre nézve, de erről bővebben most nem tudok nyilatkozni. A közeljövőben főleg csoportos kiállításokon veszek részt, amiknek előre meghatározott koncepcióik vannak. Tavasszal Moszkvában nyílik egy kiállításunk, amely az emberi test, illetve a poszthumán/transzhumán kérdésköreit feszegeti. A kiállítás kurátora Schneller János lesz.

Nagyobb egyéni kiállítással készülök Münchenbe, ahol a falakon különféle antropomorf lényeket vonultatok majd fel. Az elmúlt két év nagy Covid hullámai miatt elmaradtak egyéni kiállításaim, ezért főleg a nővéremmel, Verebics Katalinnal állítottam ki, akivel bár nagy a feszültség közöttünk, ezek a kiállítások mégis működtek, az emberek szerették, és „átjött” nekik, amiket meg akartunk mutatni. Bármilyen különös, a köztünk lévő állandó konfliktusból számos munkámhoz merítek ihletet. Általában többféle, még le nem zárt sorozaton dolgozom egyszerre, de rengeteg új projekt is van a fejemben.

7 fájdalmas, 2021
 
A szerző újságíró.