Feltehetően egyidős a műkereskedelem a művészet megszületésével. Akkor mi indokolja az 1701-es kezdetet? Az ok, hogy Martos Gábornak forrásul egy 2014-ben megjelent tanulmány szolgált. Ám míg William Gotzmann, Elena Mamonova amerikai és Christphe Spaenjers francia kutatók hangsúlyozottan közgazdasági szemlélet felől közelítve szedték össze majd háromszáz év „csúcskategóriáit”, addig Martos Gábor művészeti-műkereskedelmi szempontból állította össze a maga toplistáját.

Amszterdam volt a műkereskedelem és az első rekordok születési helye. Németalföld aranykorában a gazdaság fellendülése, a tömeges vagyonosodás teremtette meg a műtárgypiacot. A polgári rétegek viszont nem mecénásként, hanem vevőként tekintettek a műalkotásokra.  Festmény vásárlása részben üzleti befektetés volt, részben a személy, a család presztízsének növelésére szolgált, részben lakberendezési funkcióval bírt. A műgyűjtés népszerűségét jelzi, hogy Franz Francken és idősebb Jan Brueghel az 1620-as években meghonosították a galériafestmények műfaját, amelynek jelesebb képviselői David Teniers vagy Gillis van Tilborch voltak.

Ám nem Rembrandt, esetleg Rubens voltak az első csúcstartók. A korszak toplistáját a holland Gerit Dou vezette, nyomában a flamand Antoon van Dyckkal. Az utóbbi név még ismerősen cseng, ám a Rembrandt-tanítvány Dou már kevésbé. Pedig négy csúcsleütéssel egyszinten van mesterével (a négyesek klubjába még két művész kvalifikáltatta be magát: Picasso és Van Gogh). Míg Rembrandt életében ötszáz guldennél többért nem tudta eladni egyetlen festményét sem, gyakran kényszerült az árveréseken felbukkanó képeit magasabb áron visszavásárolni, hogy a túlkínálatot leszorítsa, addig Dou gyűjtői közé olyan prominens személyek tartoztak, mint Krisztina svéd királynő vagy Cosimo de Medici, később Nagy Katalin cárnő. Pedig Dou témapalettája elég szűkös: fiatal anyák, tudós remeték, gyertyafényes éjszakai tanulásjelenetek. Ám ezeknek az alkotásoknak népszerűségét a kidolgozottságuk mellett az adta, hogy jól beilleszthetők voltak a kibontakozó felvilágosodás eszmerendszerébe.

Ahogy Anglia átveszi a tengerek és ezzel a világ urának szerepét a gazdasági életben, úgy tevődik át Amszterdamból Londonba a műkereskedelem központja. Az első csúcsleütés meghozta Rembrandt sikerét. 1798-ban a mester túlszárnyalta tanítványát a Cornelius százados (Az irgalmatlan szolga/ Az adós szolgája) című festményével. Ám később megkérdőjeleződött a kép szerzősége. Azóta a művet a Rembrandt-iskola alkotásaként tartja számon a szakirodalom.

Komoly iparággá vált a műkereskedelem. Ennek eredményeként Londonban megjelent a két, máig a piacon egyeduralkodó cég: a Christie’s és a Soteby’s. James Christie 1766-ban alapította meg aukciósházát, amely kezdettől műtárgyakra: festményekre, szobrokra, bútorokra, ékszerekre szakosodott, míg a konkurens cég ekkoriban még csak könyvek adásvételével foglalkozott. Nevét is csak 1778-ban nyerte el, mikor John Soteby bekapcsolódott a cégvezetésbe. Ezt tükrözi a korabeli bonmot: „A Christie’s olyan gentlemanek cége, akik megpróbálnak árverezni, míg a Soteby’s olyan árverezőké, akik megpróbálnak gentlemanek lenni.” Bár napjainkra mindkét cég a csúcsminőség szinonimája, a Christie’s tizenhárom topleütésével vezet, a Soteby’s kilenc rekordjával szemben.

A XIX. század végére az aukciósházak mellett fontos tényezőkké válnak a műkereskedők.  Köztük is kiemelkedik a holland származású angol Joseph Duveen, aki 1913 és 1936 között számos esetben vásárolt fel londoni, párizsi árveréseken értékes festményeket, amelyeket – közismert mondása szellemében: „Európában sok művész van – Amerikában meg sok pénz.” –Amerikában szép haszonnal értékesített. A korszak fedezi fel a művészek menedzselésének igényét is. Johanna ’Jo’ Van Gogh-Bonger műkereskedő férje halála után lesz sógora életművének gondozója. Az, hogy az életében sikertelen Van Gogh mára az egyik legkeresettebb festő, Johanna áldozatos munkájának eredménye.

London mellett a XX. század második felétől New York lett a műkereskedelem központja, ám a két aukciósház egyeduralma továbbra is töretlen maradt. A háború utáni időszak műkereskedelmére tragikus árnyat vetett a náci ideológia áldoztatául esett gyűjtemények története. A faji törvények miatt menekülni kényszerülő tulajdonosok vagy sorsára hagyták műtárgyaikat, vagy nyomott áron váltak meg tőlük. Később az örökösök peres úton próbálták visszaszerezni jogos tulajdonukat. Gustav Klimt Adele Bloch-Bauer I. című képének visszaperlése (2006) talán a legismertebb eset. Történetéből Hölgy aranyban (2015) címmel film is készült Helen Mirrennel a főszerepben.

Bár a Martos Gábornak forrásul szolgáló tanulmány a 2014-es évvel lezárul, a könyvben még szerepel három leg, a ma három legértékesebb festmény története. Ezek közül is kiemelkedik Leonardo da Vinci Salvator Mundija. Egyrészt a katari és a szaudi uralkodócsalád 2017-es licitharca miatt, másrészt, mert a 2019-es párizsi Leonardo-kiállítás kapcsán megkérdőjeleződött a mű szerzősége. Hozzájárult ehhez a nagymérvű restaurálás, miáltal a kép olyan kortárs festménnyé vált, amelynek kilencven százalékát az elmúlt tíz évben festették. A mű elő- és utóélete bővelkedik krimiszerű fordulatokban, kísértetiesen emlékeztetve Passuth László A lombard kastély című regényének történetéhez.  

Ki más is vezethetné a magyarországi műtárgypiac legjeinek rövid összefoglalását – mellyel a könyv zárul –, mint Munkácsy és Csontváry, akiknek kiállításaira még azok is kíváncsiak, akik különben messzire elkerülik a múzeumok tájékát.

A gazdag, ám sajnálatosan rossz minőségű képanyag és a szövegek tömörsége miatt inkább szakmai kézikönyv született, számukra azonban megkerülhetetlen forrásértékkel bír.

 

Martos Gábor: A műkereskedelem legjei. Árverési csúcsok 1701-től napjainkig. Typotex Kiadó, Budapest, 2024. 220 oldal (Képfilozófiák sorozat)