Egy kicsit úgy éreztem magam, mintha egy boltban válogatnék vagy vásáron járnék. Az illúzió persze nem tökéletes, hiszen itt művekké alakított hétköznapi tárgyak vannak, melyeknek nem a művészi értékére vonatkozik a „szegényes”jelző, hanem az egyszerű anyagok felhasználására.
Például Galcsik Vivien Ízlés szerint (2025) című művének só-és borsszórója bármely konyhában megtalálható, Weiler Péter 36 balatoni reggeli (2023)-jének Túró Rudijait, a Hazaszeretet (2023) című objektjének vajait naponta látjuk az üzletben. Az arte povera szellemében alkotók gyakran választanak olyan anyagot, tárgyat, amely romlandó és idővel megsemmisül. Mindezt a műalkotás és műtárgykereskedelemmel való szembenállás jegyében. Ilyenek Horváth Tibor gyümölcsökből és zöldségekből álló kompozíciói (Obst und gemüse 2025) is.
A tárlat „a hatvanas évek Olaszországában kibontakozó Arte Povera mozgalom örökségét gondolja tovább kortárs magyar közegben. A kiállítás célja a nemes anyagokhoz és hagyományos formákhoz kötött keretek újraértelmezése: a hétköznapi, alulértékelt anyagok új kontextusba helyezése és a kifejezésmódok lehetőségeinek bővítése” – olvashatjuk a tárlatról. Konceptuális megközelítésű alkotásokkal találkozhatunk, melyek nem feltétlenül az esztétikumra törekednek, sőt, gyakran taszítóak vagy provokatívak. Sokkal lényegesebb a művek gondolatisága, aktualitása és a humor. A cél, hogy kizökkenjen a néző a megszokott látásmódjából.
Az irányzat Magyarországra is elért, és ma is élő, amint a tárlat bizonyítja. Kulcsfigurái: Michelangelo Pistolette, Luciani Fabro voltak, de természetesen mások (Alberto Burri, Marisa Merz, Giulino Paolini) is követték. Értéktelen anyagokból, hétköznapi tárgyakból vagy azok töredékeiből hozták létre munkáikat. Kérdés, hogy lehet-e az ilyenformán felépülő installációt, objektet műtárgynak nevezni? Nem arról van inkább szó, hogy ezek inkább a populáris kultúra termékei, melyekből némi fantáziával és kreativitással műtárgyakat generáltak? Ugyanakkor vitathatatlan, hogy ezek az alkotások bár szokatlan eszközökkel, de érzékien közlik a nézővel a mögöttük húzódó gondolatot, véleményt, felhívják a figyelmét egy-egy jelenségre.
A Yes Gallery résztvevői közül többen megleptek az eddigiektől eltérő munkáikkal. Különösen igaz ez Veres Balázs női alakokat ábrázoló kisplasztikáira, amelyek kilógnak a munkák közül. Antik jellegűk, finom megmunkálásúak, emiatt értéket képviselő műtárgyként tekinthetünk rájuk. Nemcsak szépségűk, hanem ábrázolásmódjuk is megragadó. Az egyik figura egy tornász ügyességével áll kézen, a másik kettő szinte száll, piruettezik a levegőben. E két szobrot simán el tudom képzelni egy régiségboltban is.
Ezt azért is érdekes mert a többiek a humorral operálnak. A kiállítás voltaképpen egy geg, amely tükröt tart a fogyasztói társadalom elé, egyfajta fricska a művészeti piacnak. A H air-brush (2015) ecsetjeinek szőrszálairól szépséges női arcok tekintenek ránk. A Huszti János alkotta pemzlik szinte mágnesként vonzzák a tekintetet, hiszen nem szokványos fényképszerű arcokat applikálni egy festőeszközökbe.
A H air-brush nem szenved hiányt sem fantáziában, sem komikumban, az ecsetnyelek ugyanis túlontúl vékony nyakként vezetődnek bele a fejekbe. Vicces, de inkább ijesztő Stark Attila Rózsaszín fej (2018) című műve, egy ágyútalpba rögzített groteszk fej. De megrökönyödést válthat ki a falra applikált tehénfej Szöllősi Gézától vagy Hack Ferenc kekszekből alkotott Háziasszony (2021) című műve is.
A kiállítás alapján azt gondolhatjuk, hogy bármiből lehet művészet, műtárgy, amikor hétköznapi tárgyak kilépnek eredeti funkciójukból, és új jelentést kapnak. A lényeg a képzelőerő, ami úgy tűnik, nem ismer határokat.
Fotók: Szőke Dániel Bogdán / Yes Gallery
Az Arte Povera Ungheria – hétköznapi tárgyakból művészet című kiállítás október 24-ig látható a Yes Gallery-ben (1053 Budapest Képíró utca 5.).
