Egy kicsit úgy éreztem magam, mintha egy boltban válogatnék vagy vásáron járnék. Az illúzió persze nem tökéletes, hiszen itt művekké alakított hétköznapi tárgyak vannak, melyeknek nem a művészi értékére vonatkozik a „szegényes” jelző, hanem az egyszerű anyagok felhasználására.
Például Galcsik Vivien Ízlés szerint (2025) című művének só- és borsszórója bármely konyhában megtalálható, Weiler Péter 36 balatoni reggeli (2023)-jének Túró Rudijait, a Hazaszeretet (2023) című objektjének vajait naponta látjuk az üzletben. Az arte povera szellemében alkotók gyakran választanak olyan anyagot, tárgyat, amely romlandó és idővel megsemmisül. Mindezt a műalkotás és a műtárgy-kereskedelem szembenállása jegyében. Ilyenek Horváth Tibor gyümölcsökből és zöldségekből álló kompozíciói (Obst und gemüse 2025) is.
A tárlat „a hatvanas évek Olaszországában kibontakozó Arte Povera mozgalom örökségét gondolja tovább kortárs magyar közegben. A kiállítás célja a nemes anyagokhoz és hagyományos formákhoz kötött keretek újraértelmezése: a hétköznapi, alulértékelt anyagok új kontextusba helyezése és a kifejezésmódok lehetőségeinek bővítése” – olvashatjuk a tárlatról. Konceptuális megközelítésű alkotásokkal találkozhatunk, melyek nem feltétlenül az esztétikumra törekednek, sőt, gyakran taszítóak vagy provokatívak. Sokkal lényegesebb a művek gondolatisága, aktualitása és a humor. A cél, hogy kizökkenjen a néző a megszokott látásmódjából.
Az irányzat Magyarországra is elért, és ma is élő, amint a tárlat bizonyítja. Kulcsfigurái Michelangelo Pistolette, Luciani Fabro voltak, de természetesen mások (Alberto Burri, Marisa Merz, Giulio Paolini) is követték. Értéktelen anyagokból, hétköznapi tárgyakból vagy azok töredékeiből hozták létre munkáikat. Kérdés, hogy lehet-e az ilyenformán felépülő installációt, objektet műtárgynak nevezni? Nem arról van inkább szó, hogy ezek inkább a populáris kultúra termékei, melyekből némi fantáziával és kreativitással műtárgyakat generáltak? Ugyanakkor vitathatatlan, hogy ezek az alkotások bár szokatlan eszközökkel, de érzékien közlik a nézővel a mögöttük húzódó gondolatot, véleményt, felhívják a figyelmét egy-egy jelenségre.
A Yes Gallery résztvevői közül többen megleptek az eddigiektől eltérő munkáikkal. Különösen igaz ez Veres Balázs női alakokat ábrázoló kisplasztikáira, amelyek kilógnak a munkák közül. Antik jellegűek, finom megmunkálásúak, emiatt értéket képviselő műtárgyként tekinthetünk rájuk. Nemcsak szépségük, hanem ábrázolásmódjuk is megragadó. Az egyik figura egy tornász ügyességével áll kézen, a másik kettő szinte száll, piruettezik a levegőben. E két szobrot simán el tudom képzelni egy régiségboltban is.
Ezt azért is érdekes, mert a többiek a humorral operálnak. A kiállítás voltaképpen egy geg, amely tükröt tart a fogyasztói társadalom elé, egyfajta fricska a művészeti piacnak. A Hair-brush (2015) ecsetjeinek szőrszálairól szépséges női arcok tekintenek ránk. A Huszti János alkotta pemzlik szinte mágnesként vonzzák a tekintetet, hiszen nem szokványos fényképszerű arcokat applikálni egy festőeszközbe.
A H air-brush nem szenved hiányt sem fantáziában, sem komikumban, az ecsetnyelek ugyanis túlontúl vékony nyakként vezetődnek bele a fejekbe. Vicces, de inkább ijesztő Stark Attila Rózsaszín fej (2018) című műve, egy ágyútalpba rögzített groteszk fej. De megrökönyödést válthat ki a falra applikált tehénfej Szöllősi Gézától vagy Hack Ferenc kekszekből alkotott Háziasszony (2021) című műve is.
A kiállítás alapján azt gondolhatjuk, hogy bármiből lehet művészet, műtárgy, amikor hétköznapi tárgyak kilépnek eredeti funkciójukból, és új jelentést kapnak. A lényeg a képzelőerő, ami, úgy tűnik, nem ismer határokat.
Fotók: Szőke Dániel Bogdán / Yes Gallery
Az Arte Povera Ungheria – hétköznapi tárgyakból művészet című kiállítás október 24-ig látható a Yes Gallery-ben (1053 Budapest Képíró utca 5.).
