Mit jelent számodra ember és természet kapcsolata?
Egyrészt nagyon profán és nyers, másrészt pedig rendkívül spirituális. Cserkész voltam sokáig, akkor megtanultuk, hogyan tudjuk egyszerre ismerni, tisztelni és használni a természetet. Jelenleg is foglalkoztat ez a kérdéskör: szeretnék a természetre partnerként tekinteni, és azt gondolom, hogy a vele való közös munka emberi léptékben nem kizsákmányolás. A népi kultúra természettel kapcsolatos tudása, például a különböző növények különböző részeinek felhasználási módja különösen érdekel. Indonéziában is ezt a nyers természetviszonyt figyeltem meg: nem tekintenek rá romantikusan, hanem inkább praktikusan. A legtöbb alapanyag – akár állati, növényi eredetű, de a műanyag is, sajnos – minden része funkciót kap, átvonul az emberi kézen és testen, de végül visszaforog a természetbe.
A másik oldalról van egy nagyon erős spirituális kapcsolatom a természettel, ami talán leginkább a panteizmushoz és „a fenséges” -hez áll legközelebb. Rengeteg természeti jelenség meg tud hatni, egyfajta vallásos elérzékenyülés lesz úrrá rajtam. Ezt Indonézia vulkánjainál éreztem legerősebben.
Képes ma a képzőművészet a globális politikai, gazdasági és ezáltal a társadalmi és a kulturális rendszer kritikájaként funkcionálni?
Képes, sőt, szükségesnek tartom, hogy így (is) funkcionáljon. Nem hiszek a művészet önmagáért való létezésében. Azt gondolom, a művészeknek feladata, hogy a saját lokális hatókörükben kimondják álláspontjukat, releváns problémákkal foglalkozzanak, és vállalják az ezzel járó rizikót. Sajnos olyan közegben, ahol sok a cenzúra és az öncenzúra, egyre halkabbak ezek a hangok, és teret nyer az esztétizáló, elitista művészetfelfogás. Az komplex kérdés, hogy minek van igazán hatása egy rendszerre, de ahhoz, hogy ne passzív és elnyomható társadalmakká váljunk, fel kell tenni a szükséges kérdéseket és diskurzust kell indítani. Szerintem a mai kortárs művészeti színtéren kevés a kritika, pedig nagyon izgalmas művészeti praxisok vannak, amelyek egy beszélgetés vitaindítói lehetnének.
Milyen összefüggésben áll a képzőművészet és az építészet a te művészetedben?
A MOME-n építőművészet szakon tanultam, ahol az építészetet sokkal mélyebb, érzékenyebb, spirituálisabb oldalról közelítettük meg. Jelenleg nem vagyok aktív az építészeti világban, de továbbra is nagyon fontos referencia számomra ez a tudás. Azt hiszem, építészeti hozzáállással közelítek minden képzőművészeti feladathoz, a diplomamunkám ebből a szempontból talán artist statementnek is tekinthető.
Milyen kritikai gondolatok jegyében alakítod alkotói és kultúraszervezői elképzeléseidet?
Az én esetemben a kettő különválik. Alkotói praxisomban foglalkozom ökológiai kérdésekkel, főleg a Project833 művészeti projektjein keresztül, mikrotörténelemmel, mint a FLASZTER – I. Budapesti Köztéri Kortárs Művészeti Biennáléra készült, Szent Margit életét feldolgozó munkámban tettem, és kulturális kérdésekkel, amelyek főként az Indonéziában eltöltött időt és az engem ott ért hatások utóéletét dolgozzák fel kritikai szempontból. Jelenleg a doktori kutatásomat a MOME-n végzem iparművészet szakon: arra a komplex problémára keresem a lehetséges válaszokat, hogyan lehet a kortárs művészeten belül úgy nyúlni kulturális elemekhez referenciaként, hogy az ne egzotizáló attitűddel történjen, vagy ne az egzotikusság bájával hasson.
Kultúraszervezői tevékenységem ettől különválik, és főleg Solymár Fannival useless galeri kollektívánk tevékenységét, illetve a 2018 óta tartó közös projektünk, a Bábel-táborok és -közösség szervezését jelenti. Emellett három évig aktív elnökségi tagja voltam a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesületének, ami egyfajta kiállást jelent a magyarországi kulturális szcéna mellett. A useless galerival pedig olyan művészeti eseményeket és projekteket igyekszünk létrehozni, amelyek nem támaszkodnak a művészet akadémiai színtereire, mint a galériák vagy múzeumok. Olyan lehetőségeket keresnek, amelyek inkább szólnak a generációnk nomádságáról, talajvesztettségéről, útkereséséről és arról a túlélő-kreatív attitűdről, amellyel sokkal inkább tudunk ma azonosulni, mint az elvileg hozzáférhető és biztonságos intézményrendszerekkel. A Bábel-közösség pedig szintén arra adott válasz, hogy újra kell tanulnunk a kollektív létformát, akár kis léptékben is, és meg kell ismernünk a saját dinamikáinkat nagyobb közösségben ahhoz, hogy tudjunk így is funkcionálni. Az elidegenedett városi társadalmakban hiába töltünk időt emberekkel, az nem jelenti azt, hogy tudunk közösségben is lenni. Ez sok önfeláldozással, tanulással és kihívással jár, de mi hiszünk abban, hogy ez a helyes út.
Az „örök” táj változatlanságát visszasírni öko-xenofóbiai jelenség?
Szerintem az örök tájnak vége. Még ha kihal az emberi faj, és mindent visszafoglal a természet, akkor sem tud minden emberi nyomot eltüntetni. Én elfogadom azt, hogy az antropocén korszakban élünk, az emberi létezés egyre nagyobb teret igényel, ami látható a tájban. A baj inkább az, hogy a pénzéhes korrupt rendszerek korában nem bízhatunk meg ennek a szabályozásában, és rengeteg terület válik kizsákmányolhatóvá, valódi sebeket okozva a tájban. Ezek visszafordíthatatlan és jóvátehetetlen folyamatok, amelyek nem ma kezdődtek. Sokkal inkább politikai probléma ez, semmint öko-xenofóbiai.
Diplomamunkádban beszélsz arról, hogy az egykori gyarmatországokban tájidegenül jelen lévő „nyugatias” stílusú épületek rivalizálnak a helyi vernakuláris, kollektív tudásként és „nem tudatos” építészeti elvekként létező organizmusokkal. Ez a kérdéskör továbbra is foglalkoztat?
Foglalkoztat, bár jelenleg ezen nem dolgozom aktívan. Indonéziában ennek a jelenségnek egy része aktuálpolitikai, mint az arab stílusú mecsetek folyamatos építése. Másik része egyszerűen történelmi: minden kultúrát érnek hatások, aminek természetes formáló ereje van. Vannak olyan nyugati jellegű építészeti elemek, amelyek asszimilálódtak és keveredtek a helyi építészeti megoldásokkal. Viszont van olyan tendencia, amit talán a „modern otthon” fogalmával nevezhetek meg, amelyben olyan építészeti megoldások vannak, amik teljesen tájidegenek, nyugatiasak, viszont társadalmi megítélésük miatt egyre inkább elterjednek. A tradicionális ház megmaradt a „szegények” építészeteként, miközben ennek a háztípusnak az építészeti tartalma egyrészt praktikus, másrészt kozmológiai tartalma is van, ami az életmódra is kihat.
Egyéves indonéziai tartózkodásod után ismerted fel, hogy fontos szólnod többek között arról, hogy a technikai kiegészítők hogyan vezetnek funkcionális kielégüléshez, ami képes akár megölni is egy fejlődő ország kultúráját?
Ezek a személyes megfigyeléseim és külön kutatás témájaként is feldolgozhatók lennének. Mivel nem ástam bele magam ebbe a kérdéskörbe, ezért továbbra is a laikus megfigyelő pozíciójából tudok erről beszélni. Nyilván félelmetes látni bármelyik kultúrában, akár otthon, akár a személyes mindennapi életünkben, hogy mennyi minden átköltözött a digitális eszközeinkre, vagy már ott született meg és vált az életünk szerves részévé. Túlzásnak tűnhet, hogy ez önmagában megöli a lokális kultúrákat, de az biztos, hogy a végtelen elérés egy globális platformhoz könnyen el tudja vonni a figyelmet saját létezésünk aktualitásától. Ez a folyamat Indonéziában nagyon szembetűnő, mégsem gondolom, hogy olyan végzetesen menne végbe, mint a nyugati társadalmakban. Főként a vallások jelenléte miatt érzem ezt, ami szerves része az emberek életének és rengeteg olyan gyakorlati eleme van, amely nem hagyható el és mindig prioritást fog élvezni. A tradíciókról is ugyanez mondható el: hiába hallgatja mindenki a nyugati zenét, de mellette a helyi folklór (zene, táncok, ünnepek, hagyományok, öltözködés) is erősen jelen van és az emberek identitásának fontos részét képezi.
Tehát azt gondolom, hogy valódi kultúrahalálról itt nincsen szó, de érdekes megfigyelni ezt a szinkretizmust vagy káoszt, ahogyan minden megfér egymás mellett. Azután lehet, hogy ehhez a kérdéshez majd érdekes lesz visszatérni tíz év múlva.
