Lesz rá egy egész nyaram. Gyulai Líviuszra. Télen ismertem meg. A napját is tudom, illetve meg tudom keresni, csak elő kell vennem a főiskolai diplomát. 1975. február.
Akkoriban indult a Ludas Matyi, a második egész estés magyar rajzfilm, és a hátterek festésével Gyulai Líviuszt bízták meg. Líviusz rögtön felmérte – na persze, mondták is neki –, hogy emberek kellenek mellé, mert egyedül képtelenség lenne elvégezni ekkora feladatot. Valaki azt ajánlotta, menjen át az Iparművészeti Főiskolára, most van épp a diplomakiállítás, ha rábök valakinek a munkájára, akkor az illetőt felveszik mellé a stúdióba. Át is jött, és az én munkámra bökött rá. Emőke, a gyártásvezető megkeresett, lenne-e kedvem a Pannóniában dolgozni. Így aztán nem kellett felvételiznem vagy sorba állnom, mint sokaknak, akik be akartak kerülni az elitnek számító stúdióba, hanem egyszer csak ott álltam a büfében, s kezdtem fölfogni, hogy van egy igazi munkahelyem. Hogy életrajzot kellett-e írnom, nem emlékszem. Bizonyára kellett, de korántsem volt akkora jelentősége, mint tíz évvel korábban, amikor Jankovics Marcell került a stúdióba. Vele, illetve berendelt édesanyjával akkor még új, „javított” életrajzot íratott Matolcsy György, a Pannónia Filmvállalaton belül működő animációs stúdió vezetője, egy börtönviselt apuka akkor még súlyos skandalumnak számított, amellyel nem kerülhetett volna filmközelbe a gyermek, még ha az a film nem is igazi, csak rajzolt film volt. Líviusz mellett ott volt Rofusz Feri és Csonka Gyuri, Hernádi Tibcsi és Maros Zoli, Kovács Pisti és Osvát András, hogy csak az első nap megismert fiúkat említsem, de sorolhatnék sok olyan kollégát is, akiknek aztán fokozatosan ismertem meg a munkáit. Jankovicsról már korábban is hallottam, mert a János vitéz akkor már megvolt, meg a Sisyphus, amelyet nagyjából a Camus-esszével egy időben ismertem meg (Sziszüphosz mítosza), és tudtam Nepp Józsefről és Gémes Józsefről is, vagyis Dodiról és Pocokról, és láttam Büki, azaz Reisenbüchler Sándor kollázsfilmjeit, Kovásznai György festményanimációit és Lexi, vagyis Lisziák Elek műfajhatárokat feszegető munkáit. Amikor odakerültem, azt mondták – ami azért, azt hiszem, túlzás volt, de talán nem nagy túlzás –, hogy a világ három legnagyobb stúdiója közül az egyik a Pannónia. Talán a száz főt is közelíthette az együtt dolgozó csapat. Nyilván egy Disney-vel vagy egy Hanna-Barberával nem lehetett összehasonlítani, de tényleg sokan voltunk. Lassanként kiderült az is, amit ugyan sosem vert nagydobra senki, hogy a Pannónia a kulturális élet peremére szorult, a második és a harmadik T világából érkező alkotók és szakemberek gyűjtőhelye, a rajzfilm pedig egyfajta kirakatműfaj, általa mutatható be külföldi fesztiválokon, milyen szabad itt a kultúra.
De nagyon előreszaladtam, ott tartottam, hogy háttereket festek a Ludas Matyihoz. Azaz csak festenék; az igazsághoz tartozik, hogy végül nem Líviusz tervei nyomán, vagyis nem a mi háttérgrafikáinkkal készült el a Ludas Matyi, mert Líviusz közismert, aprólékos rajzstílusa miatt alighanem még most sem lenne kész, még mindig pöttyöznénk a „húzósakat”. Az egyik legelső hátterünk, az erdőrészlet, amelyben Döbrögit először páholta volna el Matyi, itt lóg a falunkon. Közös munka volt, Lulu a hosszú papírcsík egyik oldalán, én a másikon kezdtem rajzolni, aztán valahol középen összeértünk… talán egy hét is beletelt, pedig később Amaya is beszállt, egy helyes chilei asszony, aki férjével és két kislányával Pinochet elől menekült Magyarországra. A háttereinket ugyan nem használták, de valahogy mégis ott ragadtam a stúdióban. Dargay velem csináltatta meg a film főcímét, Jankoviccsal együtt ötlöttük ki a plakátot, rajzoltam a Gusztáv és a Bubó sorozatban, és amikor Líviusz belefogott első rövidfilmjébe, a Delfiniába, abban is dolgozhattam, legalábbis az itthon készülő részekben, a filmet ugyanis a szovjet–magyar barátság jegyében Moszkvában is csinálták. Maszobaszi. Ez is filmstúdiónk terméke volt, teljes nevén Magyar Szovjet Barátság Szignál, noha nem emlékszem, hogy valaki így, hosszan kimondta volna, a rövid változatot viszont kéjesen ismételgették az idősebb kollégák, akik jól tudták, filmgyártásunk viszonylagos függetlensége a maszobaszikon nyugszik.
A kollégium után, hogy Pesten maradhassak, albérletet kellett keresnem, a Szív utcában találtam egy szobát, egy Irma nevű idős hölgy lakója lettem. Apró, sötét helyiség volt, függőfolyosóra nyíló ablakkal, de közel az Oktogonhoz, az akkori November 7. térhez, ahol Líviusz hatalmas műterme állt. Magától értetődő természetességgel ajánlotta, hogy dolgozzam nála. Látszott, nem régóta használja a műtermet, leakasztott képek hiányfoltjai virítottak a falon, amelyen csupán egyetlen linómetszete, a velencei bordóval nyomott Mehemed lógott. A sarokban néhány papírdoboz várta, hogy kipakolják végre. Elmondta, mostanában utalta ki számára az Alap a helyiséget, miután az előző művész disszidált. Ki volt az, kérdeztem gyanútlanul. Hát a Görög Rezső. Görög azon kevés művészek közé tartozott, akit én is ismertem. Valamikor a hatvanas évek közepe táján Böbe néni rajzszakköröseivel jutottam el a kecskeméti művésztelepre, ahol ugyan a híres festő, akivel a látogatás meg volt beszélve, éppen nem ért rá, egy őszülő, rövid hajú, nagyon kedves férfi azonban szívesen vállalkozott rá, hogy beszélget velünk. A munkáit kicsit kényszeredetten vette elő, most ilyesmit kell csinálni, mondta, a jobb képei nincsenek vele. Nagy, sötét rézkarcok voltak, szocreál lapok – vasmű, kohó, gyárkémény –, pénzre van szüksége, mentegetőzött, szívesebben mutatna mást, de azok momentán a pesti műtermében vannak, ugorjunk be, ha egyszer arra járunk. Meglepően közvetlen volt, nyitott, szívélyes: nem volt szokás a tizenéves lurkókkal így beszélni akkoriban, s az sem volt mindennapos, ahogy a „kötelező” témákról beszélt. Megjegyeztem a nevét – Görög Rezső –, és meglepve konstatáltam, hogy tényleg eljutottam a pesti műtermébe, igaz, ő már valahol Olaszországban élt. Megtudtam, nem is akárhogy disszidált, átúszott a Tiszán Jugoszláviába, onnan meg Olaszországba. Menekülnie kellett, másnap letartóztatták volna, a vád szerint a képeiért kapott nyugati valutát nem szolgáltatta be. A búvárruhát Koncz Gábortól, a színésztől kapta egy hatalmas színes rézkarcért cserébe. Az a rézkarc meg néhány magángyűjtőnél maradt nyomat talán megvan, de a többit maga Aczél György zúzatta be, a lemezekkel együtt. Csoda-e, hogy Görög Rezső hiányzik a magyar művészettörténetből, s a lexikonok sem tartják számon. Talán az olaszoknál Rudi Gorog neve ismertebb.
De vissza Líviuszhoz! Nála dolgoztam, amikor nem mentem át Budára, a stúdióba. Együtt jártunk „tintózni” a Brazilba (Tinto rosso – Tintoretto), és ettük a Marshall májat a Savoyban, a bablevest az Abbáziában vagy a tatár bifszteket az Ádámban. Gyakran csatlakozott hozzánk Líviusz zenész barátja, Vujicsics Tihamér. 1975. augusztus közepe táján találkoztunk utoljára, népzenét gyűjteni indult Szíriába, s valahol Damaszkusz körül lezuhant a repülőgépe. Líviusz gyakran elvitt magával grafikus barátaihoz, Würtz Ádámhoz, Gross Arnoldhoz és a Mártírok útján lakó Rékassy Csaba–Ágotha Margit házaspárhoz is. Akkori szoros barátságunkhoz tartozott, hogy elvállalta A sótartó felé című Örkény-egyperces alapján forgatott filmemben a főszerepet, s mert rövidlátó figurát kellett játszania, kivillamosozott az Ecseri piacra, hogy ott egy szódásüveg-
talp vastagságú szemüveget vásároljon.
Április 11-én született Marci fiam. Előző nap, 10-én zárt be a Mester utcai kiállításom – első komolyabb budapesti tárlatom –, amelyet természetesen Líviusz nyitott meg. Megtalálom a kiállítás szórólapját, az egyik képen őt magát rajzoltam le kentaurként, vagyis deréktól lefelé lótesttel. Akkortájt lett kész Új lakók című filmjével, melynek hősei egy kentaurcsalád tagjai, akik fura életvitelükkel, különös barátaikkal (sellők, faunok, minótauroszok, hárpiák járnak hozzájuk vendégségbe) és persze mitologikus meztelenségükkel nagyon kilógnak a függőfolyosós, szürke bérház nyárspolgári környezetéből. A házat természetesen a November 7. téri műteremlakás alatti bérházról mintázta. A lakók, élükön a házsártos házmesternővel pokollá teszik a kentaurok életét, akik nem tudván – de nem is nagyon akarván – beilleszkedni, elhagyják a házat, amelyről azonban kiderül, már nem lehet úgy lakni benne, mint azelőtt. A magukra maradó lakókban, legfőképp a gyerekekben kicsírázik a gondolat: másként is lehetne élni, sőt másképpen kellene. A cannes-i meg a kairói, a szaloniki és a lipcsei filmfesztivál zsűrije alighanem pontosan értette a szatíra mögötti áttételeket, amikor versenybe válogatta és díjazta a filmet. A hatalmát fitogtató házmester nemcsak Gyulainál jelent meg, Szoboszlay Péter Rend a házban című filmje teremtette meg a rajzfilmes prototípust, amely az irodalomba – legemlékezetesebben Ficsor „elvtárs” révén – már jóval korábban bejelentkezett. Irodalom: kevés olvasottabb embert ismertem, művészek közt egyet sem. A pesti antikváriumokba ő vezetett be, ahol a pult alatti könyveket is elővették neki. Legtöbben illusztrátorként ismerik. Látszólag különbözők a témák: Weöres Psychéje, Sterne Érzékeny utazásai, Molière Fösvénye, Csokonai Karnyónéja, Villon: Hadova és Hamuka meg az édes Krúdyádák, De Ronch kapitány és az emblematikus rajzfilmalteregó: Jónás, meg persze kistestvére, a naplóíró Komisz kölyök. Mindegyikhez tökéletes formát talált, kifogástalan technikát, eszményi stílt, és mégis, csorbítatlanul ő maradt: Gyulai Líviusz.
Marci születése idején tanultam autót vezetni, s miután a vizsga sikerült (másodszorra), megvettem Umberto (Varsányi Ferenc rajzfilmes kollégám) Trabantját, ami a baba első szepezdi nyaralása, illetve a sűrű kecskeméti utazások miatt igencsak hasznosnak bizonyult. Kétes haszon, hogy a nevezetes autón utaztattam az új életet kezdő Líviuszt és sebtében összekapkodott holmiját Umberto volt feleségéhez, Bánki Katihoz, majd néhány hónap múlva, a visszahurcolkodás során is a szürke Trabant volt segítségünkre.
Akkoriban, 1981. szeptember 17-én nyílt Líviusz kiállítása a Műcsárdához (ő hívta így) tartozó Dorottya utcai galériában. A plakát megtervezésére engem kért meg, én pedig az ő egyik rinocéroszparafrázisából kiindulva láttam munkához. A rinocéroszokról – úgy is mondhatnám, a grafikusok címerállatáról külön regény szólhatna, ami Dürerrel, illetve a legelső Európába érkező orrszarvúval kezdődhetne. 1515 májusában, Lisszabonban kikötött egy hajó, a fedélzetén ezzel a különös lénnyel. Muzaffar szultán ajándéka volt I. Manuel portugál uralkodónak. Gyorsan szertefutott a híre, Nürnbergbe is elért, ahol Dürer, aki sose látta, tollrajzot, majd fametszetet készített róla. Az övé az első művészi reprezentáció, és azóta la nave va…, ahogyan Fellini filmjében is. Líviusz már sokadszorra metszette meg az orrszarvút, amelyet a Dorottya utcai plakátra választottam. Nem kellett magyarázni a szimbolikát, és a jelkép kiválasztása mögül elősejlő öniróniát sem. Talán ma sem kell. Ez a nehézkes, döccenve mozduló, kihalófélben lévő teremtmény, igen, ez maga a fametszettel, litográfiával, tollrajzzal, rézmetszettel dolgozó szabadkézi művész, az illusztrátor a komputerek csillogó, ám átlátszó világában; talán egy kissé annak ellenében is.
November elején a portugáliai Espinhóban tartott rajzfilmfesztiválról Líviusszal és a feleségekkel, Emmyvel és Dórával Lisszabonba is elvonatoztunk. Ha fontoskodni szeretnék, azt írhatnám, tanulmányútra mentünk rinocérosz ügyben. Ott, a kikötőben, a Belém-torony orrszarvfaragványai közt készült az alábbi, Líviusz nevére írt akrosztichon:
Lisszabon legyen az utolsó állomás,
Itt szálljon partra a gyönyörű hasonmás,
Valóság, képzelet – nincsen, ki eldöntse?
Indulj el Barótról Dürer Albert öccse!
Ugyanaz az álom kétszer vál valóra:
Szilfadúcba metszve, s verset írva róla.
Mit írhatnék még? A lényegről alig beszéltem, az a kézfogásokban, a gondolatok találkozásában a ki-se-kell-mondani összemosolygásokban van. És persze az is egyfajta metakommunikáció, ami a papíron történik meg. Ugye, fölösleges lenne bizonygatnom, hogy a neki-
futamodó, hullámot vető vagy éppen rezegni kezdő vonal karcsú rajzolatában, vagy a testesebb tónusokban, az árnyalatokban, az egymásnak felelgető színekben is ugyanúgy ott van a lélek, amit a rajzfilmesek úgy ragoznak tovább: animus, anima, animáció. 2006-ban Tényi Pista filmet forgatott rólunk; kettős portrénak nevezte, Találkozás a kertben, ezt a címet adta neki, a helyszín, a kert, Líviuszék újpalotai kertje volt, mert akkor már ott laktak, s mi is elköltöztünk Budakeszire. Szóval messze kerültünk egymástól, legalábbis látszólag. A négysoros szerint, amelyet Vennes Emmy, Líviusz színésznő felesége szavalt el a filmben, a távolságra fütyültünk.
Öt percre sincs az Oktogontól:
A Szív utcában laktam akkor;
Most százpercnyire: csaló látszat,
Hívjunk száz utcát Szív utcának!
A szerző író, grafikusművész
