A tárlat nem csupán arra adott lehetőséget, hogy elgondolkodjunk ebben az összefüggésben a huszadik század elejének művészeti mozgalmain, hanem arra is, hogy megvizsgáljuk, miként éltek tovább ezek a festészeti ideák Magyarországon a második világháborút követő évtizedekben, amikor még élő volt a cezanne-i hagyomány, és azok a művészek, akik ezt a gondolatot átadhatták a fiatal új nemzedéknek, még aktív tagjai voltak a művészeti közösségnek.
Gruber Béla: Önarckép piros zekében (1961)
Segítette őket az is, hogy az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején változások következtek be a festészeti tendenciákban, aminek köszönhetően a történeti modernizmus vizsgálata is újabb lendületet kapott. Ekkorra a szocialista realizmus veszíteni kezdett erejéből, a dogmatikus témák egyre jobban lekerültek a napirendről, a művészek pedig éltek a változás hozta korlátozott szabadsággal, és a klasszikus modernizmus mestereinek eredményei felé fordultak. A fiatal festők újra felfedezték maguknak a cezanne-i gondolatot, és annak eredményeit újrafogalmazták saját munkáikban. Ezeknek a festőknek egyike volt Gruber Béla is. (A hatvanas évek festészeti tendenciáival, annak fordulataival és kontextusba emelésével foglalkozott a Magyar Nemzeti Galériában, 2017-ben rendezett Keretek között. A hatvanas évek művészete Magyarországon, 1958–1968 című kiállítás. A tárlaton külön fejezetet kapott a klasszikus modernizmus továbbélésének és újrafelfedezésének kérdése, többek között Gruber Béla két festménye is szerepelt a tárlaton.)
Gruber Béla: Festőműterem (diplomamunka, 1962)
Gruber Béla 1936-ban született Budapesten, elszegényedett középosztálybeli család negyedik gyermekeként, egy ikerpár fiútagjaként. 1946-ban egy segélyprogram keretében Kiskunhalas közelébe vitték, ahol egy parasztcsaládhoz kerülve szolgaságban dolgoztatták. Egy év után anyja lement érte és visszahozta Budapestre, majd a Tímár utcai elemi iskolában kezdte meg tanulmányait. A rajzolás iránti vonzalma és nyilvánvaló tehetsége már ekkor feltűnt, így a család megpróbálta bejuttatni a budapesti Képzőművészeti Gimnáziumba. Ez azonban nem sikerült, így végül a kőszegi Mezőgazdasági, Növénytermesztési és Állattenyésztési Technikumba iskolázták be. A szakmai tárgyak nem érdekelték, minden szabadidejét rajzolással és festéssel töltötte. Egy év után kérésére anyja kivette az iskolából, ő pedig az Óbudai Hajógyárban anyagmozgató segédmunkásként kezdett dolgozni. Szabadidejében itt is folyton rajzolt, amire felfigyelt munkahelyi főnöke, és áthelyeztette a hajógyár dekorációs osztályára. Ebben az időszakban erősödött meg benne az az elhatározás, hogy festő akar lenni. Amikor lejárt a munkaideje, ecsetet, palettát ragadott, és festőállványával kiment a Duna-partra vagy a Schmidt (ma Kiscelli) parkba, és a körülötte lévő tájat festette, mellette pedig magánórákon igyekezett elsajátítani a szakma alapjait.
Gruber Béla: Műteremcsendélet/Műteremrészlet (1961)
Háromszor felvételizett a Képzőművészeti Főiskolára, tanulmányait végül 1956-ban kezdhette el, először Kmetty János, majd Bernáth Aurél növendékeként. Tanárai és főiskolai barátai úgy emlékeznek Gruberre, mint aki már kész művészként érkezett a főiskolára. Ennek érzékeltetésére elég csak tanárának, Bernáth Aurélnak szavait idézni, aki úgy fogalmazott az 1976-ban rendezett emlékkiállítás megnyitóbeszédében, hogy „gyorsan talált önmagára, úgyszólván az első rajztól kezdve végig rövid életén magával ragadóan beszélt, úgy, mint a legnagyobbak, akik soha nem küzdöttek azzal a problémával, hogy mit hogyan ábrázoljanak. A magától értetődő robosztus fogalmazás olyan metszően biztos, mélyreható látást sugalmaz, ami előtt, mint valódi természeti csoda előtt kell állnunk”. (Gruber Béla festőművész emlékkiállítása, Gárdonyi Géza Színház előcsarnoka, Eger, 1976) Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy Kmetty János és Bernáth Aurél személyében két olyan festő tanítványa lett a főiskolán, akik a cezanne-i látásmód élő képviselői voltak. Festészetük egyik alapvetésének tartották a posztimpresszionizmus elveit, formarendszerét, és tanítványaiknak is az ezzel kapcsolatos alkotási metódusok gyakorlatát adták át. Gruber munkáiból is világosan látszik, hogy kreatív forrást talált Bernáth művészetében és oktatási gyakorlatában, inspiratívan hatott rá az idős mester húszas évekbeli stílusa, amelynek alapján a fiatal festő eljutott Cezanne művészetéhez.
Gruber Béla munkásságának első méltatói közé tartozott a művészettörténész Németh Lajos, aki 1966-ban, három évvel Gruber halála után fontos esszét írt a művészről, melyben Gruber festészetének Cezanne-nal való rokonságát emeli ki (Gruber Béla festészete, Kritika, 1966. szeptember, 22–28.). Úgy fogalmaz: „Gruber iskolai tanulmányai, egy- és kétalakos modellstúdiumai ugyancsak a valőr festés cézanne-i értelmezésének, a moduláció elvének a termékei, egy részükre a tömegesebb formálás, míg másokra a lazúrosabb megoldás a jellemző.” A valőr festés és a moduláció hasonlóságának hangsúlyozása után kitért arra, hogy e tanulmányok koloritja is Cezanne és a korai Bernáth hatását mutatja. Németh Lajos gondolatait egészíti ki György Péter 2014-ben megjelent, A hatalom képzelete. Állami kultúra és művészet 1957 és 1980 között című kötetében. Úgy véli, Gruber abban tért el az általa sokszor tanulmányozott mester művészetétől, hogy „nem a látvány felszíne mögötti törvényeket, szerkezeteket tette láthatóvá, hanem a mindenre ránehezedő súlyt, a világ folyamatosan érzékelhető rettenetét jelenítette meg”.
A két megállapítás alapján Gruber művészetét, alkotásait a formák súlyossága, merev plaszticitása jellemzi. A képein megjelenő festői problémák a feszes komponálás, az anyagszerűség érzékeltetése és az expresszivitás köré rendezhetők. A festményeken és grafikákon a művészt körülvevő világból vett témák szűk köre jelenik meg: csendéletek, műtermének tárgyai, önarcképek és a szanatórium parkja, ahol élete utolsó másfél évét töltötte. Az anyagok és tárgyak tömegének, a formák analízisének jelenléte legplasztikusabb módon a csendéleteken érhető tetten, amelyek közül kiemelkednek a műtermében összerendezett tárgyakról készült, szinte pillanatfelvételnek tűnő alkotások. Amint azt szintén Németh Lajos állapítja meg, csendéleteinek alapelve rokon a cezanne-i „réalisation”-nal a látványból, illetve színből anyagot teremtés élményével, olyannyira, hogy úgy tekint a színre, mintha az az anyag tartozéka lenne, egylényegű a matériával. Ezt az érzetet erősíti a brutális festékkezelés is, amelynek következtében a festékrétegek kiemelkednek, és a tárgyak szinte kilépnek a sík felületből. Ez a technika nem csupán a való világ elemi erejű akarását bizonyítja, hanem a megmutatásának vágyát is, aminek eredményeként zsúfolt kompozíciók születnek. A horror vacuit idéző zsúfoltság azonban nem csupán a tárgyak teljességét engedi láttatni, hanem lehetőséget ad a térrel való kísérletezésre is. A játék a tér és a képsík határaival már túlemeli Gruber művészetét a cezanne-i örökség által felvetett kérdések egyszerű elemzésénél. A továbbiakban ez már csak kiindulópont lesz. A kései csendéletek kompozícióiban, de még inkább a Duna vizén horgonyzó hajókról és bárkákról készült festményeken a Georges Braque késői kompozícióinak „kristálytiszta plasztikai rendje”, valamint a konstruktivizmus képépítési logikája tűnik fel.
A csendéletek mellett Gruber egyik kedvenc műfaja volt a portré, azon belül is az önarckép, minthogy rendkívül érdekelte az ember ábrázolása, és a legolcsóbb modell mindig önmaga volt. Az önarcképek festésekor nem az arc formájának finomságait, a művész magával szembeni érzékenységét ábrázolta – nem ez érdekelte. Önmegfigyelése és önmaga ábrázolása arra irányult, hogy ezen
a felületen is a formák plasztikusságát, tömörségét és anyagiságát jelenítse meg. Kevés olyan, a festészettechnika használatát középpontba helyező mester volt a magyar művészetben, aki ennyire el tudott vonatkoztatni az emberi formákon kifejezhető érzelmektől, és mégis rendkívül expresszív arcképeket tudott alkotni. Az expresszivitás ilyen fokú és módozatú alkalmazása okán művészete Nemes Lampérth József alkotásaival rokonítható.
Művei közül a kevés kivételek egyike, ahol a merevséget fel merte oldani, miközben a kompozíció zártsága is érvényesülhetett, diplomamunkája volt. A befejezetlenül maradt remekmű, rövid életének vitathatatlan csúcspontja, a Festőműterem (1962–1963, Szépművészeti Múzeum, Magyar Nemzeti Galéria). A hatalmas méretű vászon egyesíti magában mindazokat a festői problémafelvetéseket és életének személyes momentumait, amelyek korábbi munkáin is foglalkoztatták. Nem túlzás úgy tekinteni erre a festményre, mintha a festő életének színpada tárulna fel előttünk. A képtípus maga – a műteremkép – klasszikus hagyományokhoz tér vissza. Az alakok közötti csoportfűzésben is felfedezhető a nagy előd, Gustave Courbet hatása, de itt hiányzik a hasonló művekben fellelhető romantika. Számos előkészítő művel, kompozíciós vázlatokkal és tanulmányokkal készült diplomamunkájának elkészítésére. A részletes előkészítés azt a hatást kelti, hogy a művész úgy gondolt erre az alkotásra, mint amellyel lezárja életének és szakmai pályafutásának egy szakaszát, megmutatja, ki ő ebben a pillanatban, és készen áll a továbblépésre. A központi alak egy festőnő, körülötte modellek, közöttük azonban nincsen kapcsolat. A képteret a festő művészetének legfontosabb motívumai töltik be, amelyek közül itt is a csendéleti részletek a leglényegesebbek: a tárgyakból és gyümölcsökből összeválogatott motívumok itt már kimondottan térszervezési funkciót töltenek be.
Ahogy a modelleknek és a csendéleti elemeknek, akárcsak minden másnak is, több funkciója van. A háttérben található, hajót ábrázoló festmény például egyrészt utal a művész életének egyik fontos momentumára, hiszen hajógyári munkásként lépett a művészi pályára, másrészt kinyitja a teret, mintha egy ablak lenne, amelyet, ha csupán résnyire is, de megnyit a világ felé.
Az összegzés után Gruber már nem tudott új szakaszba lépni, 1963-ban bekövetkezett korai halála megakadályozta ebben. Torzóban maradt életművet hagyott hátra. Nem tudhatjuk, milyen irányba indult volna tovább, mindazonáltal művészetének a korai modernista törekvésekből merítő karaktere különösen fontos alkotóvá tette őt, aki bizonyította, hogy értő elemzője és interpretálója a posztimpresszionista festészet örökségének.
A szerző művészettörténész
Képek a KEMKI jóvoltából.
