Apa és fia – mindketten képzőművészek, másféle, ám hasonlóan kemény anyaggal dolgoznak, a kifejezés vágya pedig ugyanabba az irányba vezeti őket. Balanyi Károly zománcművészről egyik méltatója, P. Szabó Ernő írja: „Megváltástöredék – olvashatjuk egyik műve alatt, de alkotásai sorára is alkalmazhatnánk ezt a szép kifejezést.” Balanyi Zoltán kőszobrász így vall: Bűnbeesésünkkel nemcsak értelmünk homályosult el, s nem csupán akaratunk vált hajlamossá a rosszra, hanem képzeletünk is bűnbe esett, s ezzel mintegy megcsorbult a világ realitása, inkarnációja, az a végső kiteljesítés és befejezés, ami a teremtésben eleve és eredendően a képzeletünkre volt bízva.
Károly, az úrréti szegény család fia grafikusként került a Kecskeméten akkor induló rajzfilmstúdióba, ám hamarosan úgy érezte, mégsem ez az ő útja. Többféle foglalatosság után Turi Endre festő- és zománcművész hívta meg a kecskeméti Zománcművészeti Alkotóműhely vezetésére, és hívta fel figyelmét arra, hogy a zománcművészetben is alkalmaznak olyan masszát, amely szitanyomásra alkalmas. Ezzel elrendezte a dolgomat, kíváncsi lettem, mit tud ez az anyag.
Kísérletezni kezdett, és bebizonyosodott, hogy a massza – az ő kifejezésével – még izgalmasabb eredményt mutat, mint a papírnyomatokon. A festőzománc és a fotógrafika elegyítésével létrehoztam néhány zománckompozíciót. Egyre inkább kerestem a kifejezés szabadságát a technika jelentette korlátok között.
1990-től szabadúszó, közben családja tagjaival, feleségével, Zoltánnal és építész fiával, Zsolttal létrehozta a B4 stúdiót. Fő műfajának a zománcot tekinti, ezen a téren elért eredményeit ismerték el Ferenczy-díjjal 2009-ben.
A zománc kemény anyag. Mi vonzotta hozzá? Ebben a műfajban sokkal több titok van, mint a grafikában vagy a festészetben. Ha grafikusként szitanyomatot készítek, azonnal látom a kész művet. A zománc esetében azonban nem. A kész műnek ugyanis ott, a 830 fokos kemencében kell megszületnie. A témához kötődő gondolati és spirituális tartalmaknak bent a tűzben kell egységes műalkotássá összeolvadniuk.
Az égetés folyamán persze adódhatnak meglepetések. Ha az ember kellő alázattal végzi ezt a meglehetősen bonyolult művészi munkafolyamatot, ha sikerül úgy kiüresednem, hogy minden mást félre tudok tenni, és hagyom, hogy a lélek üzenete átsugározza az alkotást, és valahol útközben még talán a Szentlélek is megérinti, akkor valóban mű születik.
Hat-nyolc égetés után a kemencéből kikerülő alkotás vörösen izzik, még semmit nem látni belőle. Ahogyan hűl, fokozatosan jelennek meg végső, új minőségükben a színek, s ezek már nem ugyanazok, mint amelyek eredetileg fölkerültek.
A művész szerepéről Balanyi Károly a következőt mondja, miközben tekintete megpihen az öreghegyi látványmesszeségben: Az alkotó szerepe igen szerény, mert a mű szépsége nem a sajátja, csupán rajta áramlott át, s csak eszköze és részese volt Isten teremtő-alkotó munkájának. Gyakorta visszatérő témája a szakralitás – szereti a Balaton-felvidéki, sokszor szél és eső mállasztotta útszéli kereszteket, pléhkrisztusokat felhasználni alkotásaihoz.
A művész számára egy láblógatósnak látszó délután is az alkotófolyamat intenzív része lehet. Ihletője a természet, persze nemcsak pillanatnyiságával, fényeivel-árnyaival, foszladozó bárányfelhőivel, változékonyságával, múló jelenségeivel, hanem éppen állandóságával, működésének logikájával, ritmusaival és arányrendszerével. Így vallott a művészetét jól ismerő, róla monográfiát író Gyergyádesz Lászlónak is.
Fontos ihletforrása a teremtés misztériuma. Azok a transzcendens tartományok, melyek a világot létrehozták, működésben tartják és az alkotó embert arra hívják, hogy részese legyen Isten teremtő akaratának. Megkerülhetetlen hatás számára ugyanakkor az ember alkotta világ, az a társadalmi, szociológiai közeg, amelyben élünk. A kor a maga kihívásaival, fantasztikus teljesítményeivel, csodás alkotásaival, provokációival, korlátaival, bosszantó felszínességével, morális furcsaságaival.
Balanyi Zoltán 2017-ben doktorált a pécsi egyetemen, Bencsik István mesternél. Ma a Károli Gáspár Református Egyetem kecskeméti Pedagógusképző Intézetében vizuális nevelést oktat. Korábban találkozhattak vele lóháton is, amikor a Kecskemét melletti tanyájáról így indult el Öreghegyre, de amióta a Szántód–tihanyi rév lovak helyett csak lóerőket szállít, kénytelen volt felhagyni ezzel. Kifejezetten a kemény kövekre specializálódtam, mondja, ennek okát azonban nem tudnám megmondani. Az a fontos, hogy a kő természetes felületű maradjon, ne legyen rajta emberi beavatkozás nyoma. Vagy ha van, akkor azt el tudjam tüntetni. A természetesség fontos számomra. Robbantott kövek az enyémek, amelyeket még nem zúzott össze az emberi szándék.
Munkáinak anyaga az andezit, a bazalt, a gránit, a Káli-medencéből kis mennyiségben kvarcithoz is hozzájutott, amit népnyelven sóskőnek hívnak, a középkor óta a malomkövet hasították belőle. Ha nem érvényesül az emberi beavatkozás, akkor miben fogalmazható meg a művész feladata? Azokat a köveket válogatom, amelyek viszonylag messze esnek a robbantástól, egyszerűen csak kidőlnek a hegyből.
A vulkanikus kövek, mint például a bazalt, a feszültség következtében oszloposan hasadnak. Az andezit hasonlóan, de már nem annyira szabályosan.
Mindenütt emberi beavatkozással találkozunk. Én arra törekszem, hogy a kövek megmaradjanak a maguk természetességében, ez pedig közvetlen utalás a teremtésre. Keresztény szobrászként úgy tudom leginkább kifejezni a teremtés, a teremtettség nagyszerűségét, ha meghagyom az anyag természetes felületét. Olyan formát, annál szebbet úgysem lehet faragni. Erről Kő Pál gondolata jut eszembe, aki találkozásaink során hányszor megállt egy-egy fa előtt, és feltekintett: „Ennél nagyszerűbb, szebb szobrot ember képtelen alkotni.”
Mi az én szerepem az alkotásban – teszi fel a kérdést Zoltán. – Azt szeretném, hogy az anyag – és mögöttebenne az isteni szándék – minél inkább megmutassa magát. De nem mindegy, mely kövek és milyen formában kerülnek a kompozícióba. Amikor elkészült a mű, egyértelműnek tűnik ez, de a szobrász a bányában előtte több száz kő közül válogat. Már akkor látom – belelátom –, melyik kőtömbből milyen szobor születhet, annak melyik részében milyen karaktert ölt az anyag.
A kezdeti érzés egyre finomodik, majd minden kőtömb megtalálja a maga helyét. Ezt nevezem én kegyelemnek.
Két-három szimbólum tér vissza Balanyi Zoltán alkotásaiban. Ezek jól nyomon követhetők, akár az egykori Halápi kőbánya peremén, a Tapolcai-medencében kiállított szabadtéri szobraiban – a nyolc alkotás az Ébredő Vulkán Szoborpark nevet viseli –, akár az öreghegyi kertben, amely bárki számára megtekinthető kiállítótérként szolgál. A kezdetekre így emlékezik Zoltán: Ahogy felértünk a vászoly-öreghegyi tetőre, egyszeriben megváltozott a növényzet, szubmediterránabb jellegű lett, kinyílt a látvány, és abban a pillanatban tudtam, hogy megérkeztünk. Ez az a hely! Évekkel később hatalmas kőtömbök kerültek a telekre, majd megint évekkel később, 2018 nyarán munkához látott, hozzáfogtam az alvó kövek felébresztéséhez. Így indult a vászolyi szőlőhegyen a szoborpark születése. Jelenleg hat alkotás lakja be a parkot, de Zoltán reményei szerint a művek száma gyarapodni fog.
Az egyik fontos szimbóluma a kapu. Három súlyos kőtömb, amely mindig az átlépés jelképe, mindegy, hogy az erre a világra való születést vagy az innen való kilépést jelenti-e. A keresztforma számára Krisztus keresztje, de másnak lehet ember, angyal, madár – ki mit lát bele. Egyik kiállításán nem adta meg a szobrok elnevezését, s a látogatók sokféle, fantáziadús címekkel látták el őket. A harmadik meghatározó jelképe a körforma, a faragott malomkő belefoglalása a természetes felületű tömbökbe. A kör az isteni tökéletesség szimbóluma, erről nincs sok további mondanivaló.
Zoltán odahajol az egyik kőtömbhöz, mutatja az ékek nyomát, s mondja: amint hasad a kő, hallani lehet a szétváló részek hangját. Néhány szobor tetején folyómederből előkerült kavicsok látszanak (ezek persze nagy méretűek is lehetnek). Tudnék faragni hasonlót, de az soha nem lenne ilyen. A kavics évmilliók során annyit kopik és onnan, amennyit és ahonnan kell. Elérhetetlen ennél tisztább forma. A teremtettséghez viszonyítva fölösleges az embernek erőlködnie. A legtöbb, amit tehet, hogy ilyen módon használja fel az anyagot. A malomköveknél a lassú csiszolódás eredménye, hogy a kövek nem elkopnak, hanem együtt gazdagodnak. A legnagyobb ajándéknak tekintem, hogy a teremtettség szépségét rajtam keresztül is meg akarja mutatni a Teremtő.
Zoltán szobrai nem látványelemek, hanem szellemi üzenetet hordoznak. Mint mondja, nem ábrázolnak, hanem jelentenek. Így kell tekinteni rájuk.
