A múzeum kiállítótermébe lépve szinte félhomály fogad, bizonyára nem a takarékosság okán, hanem a kiállított tárgyak miatt.
Holló Valéria a Gömör-Kishont vármegyei Harmacon született 1902-ben – kezdi a történetet Császi Irén. – Birtokos nemesi családból származott. Az első világháború alatt egyre nehezebb körülmények között élt a család, édesapját behívták katonának, a gyerekeket rokonokhoz adták. Valéria így került előbb Kolozsvárra, majd Miskolcra. A XVIII. századi gömöri tulipános láda, mely a látogatókat fogadja, a nagyanyjától származik, akiről azt mondta, hogy „nála magyarabb és hagyománytisztelőbb emberre még nem akadtam”. Diákéveiben ez volt a fehérneműs ládája, s azután élete végéig őrizte.
Az iskola, ahova Miskolcon járt – folytatja Zábrátzky Éva – egy épületben működött a múzeummal. Mint menye, a néprajzkutató dr. Szemerkényi Ágnes visszaemlékezéséből tudjuk, sokszor a fél délutánt ott töltötte. A család 1919-ben, a cseh betörést követően elmenekült a szülőföldről, és azt követően Szerencsen éltek. Férjhez ment Taktaharkányba, majd 1930-ban Budapestre költözött. Ott hozta létre első népművészeti mintatermét. Kezdetben műkereskedelemből próbált megélni; népművészeti tárgyakat vásárolt, és azokat árusította.
Férjes asszonyként miért vágott bele ebbe a bizonytalan vállalkozásba?
Amikor elkezdte, éppen egyedülálló nő volt, 1929-ben vált el első férjétől. Ezután
háromszáz pengővel és tíz cserépedénnyel ment fel Budapestre. Ott kiváltotta az iparengedélyt, és vidéki gyűjtőutakra indult.
Így akart egzisztenciát teremteni. 1933-ban ismerte meg Szegedy-Maszák György festőművészt, aki egész életére társa lett, s akivel együtt jártak gyűjteni a Kárpát-medencében.
Volt ilyesmire kereslet a két világháború között?
Igen. Trianon után a magyar identitás kifejezéseként a városi otthonokban is megjelentek a népi hímzések és kerámiák. Ebben a korszakban jött divatba a magyaros öltözködés. Kiállításunk egyik kiemelt témája – vezet két álló vitrinhez Császi Irén – a korabeli divatbemutatók. A harmincas években a Nemzetközi Asszonyhét keretében ezeken mutatta be Holló Valéria az eredeti népviseleteket, mellette pedig Zsindelyné Tüdős Klára népművészeten alapuló kollekcióit vonultatta fel. Így próbálták becsempészni a fővárosi polgárok alkalmi öltözködésébe is a népi motívumokat, a magyaros stílust.
Nem volt képzett néprajzos; volt szeme, hogy felismerje az autentikus tárgyakat?
Amikor megnyitotta a mintatermét, felvette a Néprajzi Múzeum kutatóival is a kapcsolatot, az ő segítségükkel képzett szakemberré vált, főleg a népviseletek tekintetében. Györffy Istvánnal, Palotay Gertrúddal, Gönyey Sándorral járt gyűjteni. Akkoriban – folytatja Császi Irén – már a népművészeti tárgyakat, például a kerámiákat is hamisították. A kiállításon ilyeneket is láthatunk. Ebbe a butykosba utólag írták bele az 1823-as évszámot. Holló Valéria az ilyesmit azonnal felismerte, és pusztán bemutatási céllal vásárolta meg gyűjteménye számára.
Azt gondolhatnánk, hogy Holló Valéria számára a jövedelemszerzés volt a legfontosabb, de az emlékiratokból, a megjelent tanulmányokból kiderül, hogy elsődleges célja a magyarság népi kultúrájának megőrzése volt – szögezi le Zábrátzky Éva. – Ez irányú tevékenysége éppen ezért hamarosan kiegészült azzal, hogy a piacra szánt tárgyakat házi iparosokkal, népi iparművészekkel készíttette el. Levelezéséből kiderül, hogy például a somogyi Kapoliak, a híres faragó pásztorok vagy Heves megyében Berze Jani is készített tárgyakat számára. Volt idő, amikor hatvan-nyolcvan embert foglalkoztatott, például sárközi és kazári asszonyokat, akik szőttek és hímeztek neki. Ezenkívül Budapesten ipariskolai növendékekkel viseletmásolatokat készíttetett, amelyeket színészek vagy néptáncegyüttesek számára adott kölcsön.
Konkrétan tudjuk – folytatja Császi Irén, és a monitor felé vezet, amelyen éppen az első magyar színes film kockái peregnek –, hogy kölcsönzött ruhákat Bajor Gizinek és Fedák Sárinak, s később a Ludas Matyi szereplői, statisztái is az ő ruháiban jelentek meg a vásznon. Nemcsak a ruhákat kölcsönözte, hanem kisfiát, Mihályt is, aki szintén szerepelt a filmben.
Lassan bezárul a kör, a kiállítás végére érünk. Az egyik vitrinben kis méretű cifraszűr figyel, pontosabban éppen hátat fordít nekünk. Zábrátzky Évának erről is van története.
Sasvári Ignác váci szűrszabó volt, akinek a tárgyait az üzletében árusította. Folyamatosan kapcsolatban álltak, és végrendeletében ezt a darabot Holló Valériára hagyta.
A gyűjtők előbb-utóbb közkinccsé szeretnék tenni a legszebb darabjaikat. Ez hogyan történt?
Nem úgy, ahogy tervezték – mondja Zábrátzky Éva. – Volt egy nagyon fontos állomása a házaspár gyűjtőmunkájának:
1942-ben az Iparművészeti Múzeumban nyílt az a kiállítás, amelyen a matyó és a keleti palóc anyagot mutatták be, s ekkor merült fel bennük a gondolat, hogy állandó helyet kellene keresni a gyűjtemény számára.
Különböző tanácsokat kaptak, Visky Károly például Kolozsvárt javasolta, de ők úgy gondolták, hogy Egerben volna ennek a legjobb helye. Egyrészt Holló Valériának a városhoz kötődő családi kapcsolatai miatt, másrészt pedig, minthogy legtöbb tárgyukat is e környéken gyűjtötték.
Ebből a tervből akkor nem lett semmi, mert közbeszólt a világháború. Eredetileg nagyjából négyezer darabból állt a magángyűjtemény. Ezek egy része elveszett, megsemmisült. Holló Valéria üzletét kifosztották, sőt az otthonukból is sok mindent elraboltak vagy összetörtek.
Ez már több, mint kegyelemdöfés egy gyűjtő számára.
Mégis teljes erőbedobással vetette bele magát a munkába,
eladta megmaradt ékszereit, hogy az üzletét újból beindíthassa, azonban azt 1950-ben államosították.
Ezután évekig alkalmi munkákból élt, csuhécipőket, -táskákat, rafia és pergamen lámpaernyőket készített eladásra. Magángyűjteményét, mint „szíves felajánlást” megköszönve kobozta el az állam.
Az anyag egy kisebb része a Néprajzi Múzeumba került letétbe, a nagyobbikat pedig, amelyik ezerháromszázhatvannyolc darabot számlált, Egerbe hozták. A család által rejtegetett, illetve megőrzött anyagból 1985-ben még megközelítőleg ötszáz tárgyat sikerült megvásárolni. S hogy mennyire vigyázott a gyűjtött anyagra Holló Valéria és férje, valamint később a család, mutatja, hogy
olyan állapotban hozták el muzeológusaink, mint ahogy negyven évvel ezelőtt azokat ők elcsomagolták.
Most márciusban is volt egy újabb, százötven tárgyas gyarapodás Holló Valéria menye, dr. Szemerkényi Ágnes felajánlásából – zárja le a történetet Zábrátzky Éva.
Holló Valéria gyűjteménye egykor az ország legjelentősebb gyűjteményei között szerepelt. Mennyire számottevő a maradéka a Dobó István Vármúzeum néprajzi anyagai között?
Nagyon jelentős – veszi át a szót Császi Irén. – Ez egyrészt a darabszámból adódik, mert a Holló Valéria által gyűjtött tárgyak teljes gyűjteményünknek mintegy ötödét teszik ki. Nagyon sok régi ritkaság van benne, amit később már nem lehetett volna összeszedni.
Jelentősége abban is áll, hogy a teljes Kárpát-medencei gyűjtőterületről származik, ami pedig megyei múzeumok esetében nem gyakori.
Sőt, hozzá kell tennem, hogy az általa kartonált tárgyak leírása olyan részletes, akárcsak egy néprajzkutató által készített. Pedig mondhatta volna, hogy ezt már nem vállalja, miután egy élet munkájától fosztották meg. Személyes értéke pedig az, hogy Holló Valéria nem a felesleges pénzéből fordított gyűjteményi célra, hanem nagy anyagi áldozatok árán hozta létre ezt az anyagot. Ezért is a Magyar mintát, ami a kiállítás címe, nem a tárgyakon, hanem az ő életében kell keresni.
