Mi csak visszáját látjuk itt,
És néha – legszebb perceinkben
A színéből is – valamit.”
(Reményik Sándor: A szőnyeg visszája)
A művészetkedvelő közönség számára különleges és ritka élményt tartogat a Magyar Kárpitművészek Egyesülete Resurrectio című reprezentatív kiállítása a Dunaharaszti kulturális központjaként működő, XVIII. századi barokk Laffert Kúriában. A kúriaépület eredeti falfreskótöredékeket őrző, barokk hangulatú földszinti díszterme és az egybenyitható szalonok kiállítóterei az emeleti modern atelier-vel kiegészülve a magyar kárpitművészet keresztmetszetét mutatják be.
A szövött kárpit – régi magyar szóhasználattal képes kárpit – európai alkalmazási területeinek nyelvhasználatában tapisserie, arazzo, tapestry, Wandteppich vagy Bildteppich, helytelen szóhasználattal gobelin. A gobelin elnevezés Jean és Philibert Gobelin kelmefestők nevét őrzi. Az ő egykori párizsi Bièvre-parti műhelyükbe először IV. Henrik telepített szövőket, majd 1662-ben XIV. Lajos pénzügyminisztere, Jean-Baptiste Colbert szervezte meg itt a szövőket foglalkoztató királyi manufaktúrát, a Manufacture des Gobelins-t. Így gobelinnek csak az ebből a műhelyből kikerült alkotásokat nevezhetjük, minden máshol készült darabot pedig falikárpitnak.
Mi is hát a falikárpit? A kárpit szövött kép, a képi-ség és a szövésből fakadó sajátosságok egyedülálló együttese. Képzőművészet annyiban, amennyiben e műfaj alkotásai a képi ábrázolás igényével falra kerülnek, ugyanakkor iparművészet, hiszen anyaga a textil, létrehozásának technikája pedig a kézi szövés speciális kézműves ága. A középkori eredetű európai kárpitművészet több tíz négyzetméteres darabjai eredetileg templomok, várak és paloták tereinek díszítését szolgálták. A csodálatosan megszőtt bibliai vagy a szentek életét bemutató jelenetek, a világi darabokon pedig az uralkodói mintaképnek tekintett nagy hadvezérek vagy fejedelmek hősi tetteit elbeszélő ábrázolások átfogó ikonográfiai programot adtak a nézők számára, vastag, puha szövetük pedig fölfogta a kőfalakból áradó hideget. A legjelentősebb kárpitszövő központok Észak-Franciaország és Németalföld városaiban működtek. A történeti korokban a tervező, a kartonrajzoló és a szövő más-más személy volt. A falikárpitok tervezői egy-egy korszak olyan kiemelkedő művészegyéniségei voltak, mint Rogier van der Weyden, Raffaello, Poussin vagy Rubens. A tervezők és szövők szoros együttműködése, a technikai lehetőségek és a művészi elképzelés állandó kölcsönhatása hozta létre ezt a monumentális díszítőművészetet.
Bár a Magyarországon élő professzionális kárpitművészek országos szervezete, az 1996-ban alakult Magyar Kárpitművészek Egyesülete csaknem nyolcvan taggal büszkélkedhet, a műfaj honi története csak valamivel több mint száz évet tudhat maga mögött. Krónikájának kiemelkedő fejezete a Körösfői-Kriesch Aladár által alapított, 1863 és 1920 között működő Gödöllői Művésztelep, melynek egyik legsikeresebb vállalkozása a párizsi Manufacture des Gobelins-ben tanult Belmonte Leó vezette szövőműhely volt. A szellemi és kézműves munka különleges egységbe fogható művészi szemléletét az 1896-ban létrejött Nagybányai Művésztelep egyik alapítójának, Ferenczy Károlynak a lánya, Ferenczy Noémi kárpitművész (1890–1957) gyökereztette meg, aki szintén a párizsi Manufacture des Gobelins-ben szerezte meg szakmai tudásának alapjait, majd egészen haláláig a Magyar Iparművészeti Főiskolán oktatta azt.
Felmerül a kérdés, a mai kortárs kárpitművészet mit tud megőrizni a műfaj tradicionális gyökereiből? A Magyar Kárpitművészek Egyesülete alkotóinak elmúlt huszonöt évét felölelő munkásságából válogatott kiállítás harminckét kárpitművész több mint ötven alkotásával ad választ erre a kérdésre. A művészek e ritka műfaj örökségének szintézisére törekedve a tervező, a kartonrajzoló és a kivitelező-szövő egységben kezelt művészi gyakorlatát követik. A műterem cellamagányába visszavonulva, nagyfokú alázatot és türelmet igénylő, akár több évig tartó alkotómunka során hozzák létre önálló műveiket. Megszámlálhatatlan kézmozdulat ad hitelt a legkisebb alkotásnak is, a falikárpit technikájának és textúrájának gazdagsága pedig szinte mindent képes kifejezni, életet és mondanivalót adva az ezerszínű fonalaknak. Mindez nemcsak a művészek egyéni munkásságában tükröződik, hanem az egyesület égisze alatt létrehozott, a magyar történelem sorskérdései és a nemzet nagyjai által ihletett tíz monumentális, közösen készített falikárpitban is. Európai viszonylatban egyedülálló teljesítmény, hogy szuverén alkotók közös kárpitok megszövésében egyesítsék mondanivalójukat és személyes „szövésnyelvezetüket”.
Mik a sajátosságai ennek a nem mindennapi technikának? A kárpitszövés a függőlegesen futó lánc- és a vízszintes vetülékfonalak speciális kereszteződéséből jön létre. Álló rendszerű szövőszéken a kárpit szövése hagyományosan a fonákoldalról történik. A látható képi világ a színes vetülékfonalakból születik, melyek teljesen elfedik a láncfonalakat, önálló, zárt színfoltokat és formákat alkotva. Ma elsősorban a gyapjú és selyem vetülékfonalak alkalmazása terjedt el, de a kiállításon alternatív anyaghasználattal is találkozhatunk: arany- és ezüstszálakkal, lennel, pamuttal, különféle fémszálakkal, sőt fémlemezekkel és papírral is. A láncfonalak centiméterenkénti sűrűsége a kárpit technikai finomságának egyik mutatója. Míg a XVI. században a leghíresebb brüsszeli műhelyekben 12-es sűrűség is előfordult, napjainkban leginkább a 4-es, 5-ös felvetéssűrűség a leggyakoribb, a kivitelezésben pedig a klasszikus kárpitszövés technikája.
A kiállítás azonban rendhagyó megoldásokat is bemutat, mint amilyen a vegyes felvetésű kárpit, a szálkihagyásos szövés, az ikat vagy a félsoros és fektetett szövés. A kárpitszövés különleges technikai adottsága, hogy a művész a munka során mindig csak a mű egy részletét látja; teljes egészében csak akkor, amikor a kárpit elkészül és lekerül a szövőszékről. Ezért igen fontos, hogy a szövést átgondolt, minden részletére kiterjedő tervezés előzze meg, hiszen a szövött felületen utólag javítani már nem lehet.
Az ünnepi kiállítás a kortárs kárpitművészet legjavából merítve többségében nagy méretű, ikonikus műveket sorakoztat fel. A kiállítás húsvéti tematikája – Resurrectio – a feltámadás, a vigasztalódás, az újra felemelkedés gondolatkörére épül. A címválasztás a kiengesztelődésre, a Mindenség felé törekvő útkeresésre utal; az új életre, a világosságra születés felemelő örömének – talán mindennél időszerűbb – üzenetét közvetítve.
A földszinti szalonokban látható kárpitok a tematika esszenciális darabjai. Ilyen Hager Ritta megrázó Apokalipszise, illetve az „…és fölméne…” című kárpitja, melynek sötét háttérből felfelé törő, fehér fényből szőtt központi alakja drámai hatású. Itt került falra Balog Editnek a jánosi jelenések ihlette víziója, a Mennyei Jeruzsálem és Kókay Krisztina grafikusan aprólékos, az elveszett Paradicsom emlékét idéző Régi kertje, valamint Csókás Emese túlvilági dimenziójú, a gyapjúszálak közé cink- és vaslemezeket beépítő Repülés kárpitja is, vagy e cikk írójának a kapumotívumot feldolgozó Porta – Laus Deo és a dantei Isteni színjáték inspirálta „A Mindent Mozgatónak glóriája…” című munkája, mely a teremtett világban jelen lévő egységes abszolútum allegóriája. A szakrális üzenetű kárpitokra tekintve feltárulhat előttünk az a kibeszélhetetlen bonyolultságú, rejtett dimenzió, amelyet mindannyian magunkban hordozunk, s amelyen keresztül minden makacsságunk ellenére újra és újra megérint bennünket az Isten.
Az emeleti atelier-ben a kárpitok eszmevilága átvittebben kapcsolódik a húsvét tematikájához, a nézőpont kitágul, s előtérbe kerül a speciális technikai kísérletezés. A falakon sorakozó műveket attraktív minitextilek egészítik ki, mint amilyenek Pápai Lívia textilobjektjei. Lencsés Ida Fal-Esély című munkája sajátságos háromszög-kompozíciójával hökkenti meg a nézőt. Pasqualetti Eleonóra Inflexió és Tápai Nóra Rodin múzsája című kárpitja fotorealisztikusságában is szürreális ábrázolás. Szokatlan megoldásokat mutat Hauser Beáta Végül című, fektetett és félsoros technikára épülő bravúros kárpitja, vagy Baráth Hajnal lebegő vetülékfonalakat láttató különleges alkotása, a Töredék az Aranykorból és Kneisz Eszter Hálózatok című rendhagyó, szálkihagyásos sorozata.
Visszatérők az egyéni szimbólumrendszerre épülő, elvont, nonfiguratív kompozíciók, ezek közül kiemelkedik Bocz Bea Kárpitvisszhangok című műve, Nagy Judit különösen dekoratív Predestinatiója vagy Kecskés Ágnes jelképi tömörséggel megszólaló, drámai feszültségű Szüret című kárpitja. A szövés fegyelme és szépsége, a rendkívül tudatos színhasználat és a fölényes technikai tudás minden alkotás jellemzője.
Végigjárva a kiállítást a nézőben önkéntelenül megfogalmazódik a vágy, hogy megérintse ezeket a titokzatos puhaságú „képes kárpitokat”, s megpróbálja megfejteni évszázadok óta töretlen varázsuk titkát.
A szerző Ferenczy Noémi-díjas kárpitművész
A kiállítás július 1-jéig látogatható a Dunaharaszti Laffert Kúriában. Helyszín: 2330 Dunaharaszti, Fő út 172. Az alkotók június 25-én 17 órakor finisszázsra várják a látogatókat.
