Sakk-mag

 

Az 1980-as évek közepén Hajdú Kinga váratlansága abban rejlett, hogy az ő világát, ezt a finom iróniával és minimalizált témával megtöltött realizmust – nota bene naturalizmust – szinte senki sem képviselte a hazai szcénában. Első sorozatai, melyeknek témája egy jelenség, váratlan formában, kompozícióban felbukkanó természeti elem – minicsendélet, minitájkép – szinte konceptuális módon vetett fel gondolati problémákat a világ szemléléséről. Előképei azonban nem a kortárs művészetben keresendők; Liotard, Millet, illetve Fantin-Latour nagy hatású elődei. Munkamódszerük, s a kolorizmus érdekes, inkább monokróm irányba tartó válfaja nyűgözte le a fiatal alkotót. Barnás tájai, visszafogott kis csendéletei – cseresznye, pohár víz – a természethez és egyben a művészethez való viszonyáról is szóltak. Hajdú Kinga azonban kortárs módon volt – és maradt – klasszikus. Soha, egy percig sem a nosztalgikus bravúrfestészet, a manierizmus hajtotta. Így szeretett festeni, így kívánta elmondani képein keresztül azt az áhítatos – szinte panteisztikus – természetszeretetet, amellyel a művészet színpadára lépett.

 

Az anyaság, a gyermekportrék világába vezették az 1990-es években festett munkái, de ezeket a műveket sem az elérzékenyülés vagy a romantikus családszeretet, hanem a tárgyilagos megfigyelés és az érzelmeknek az intellektussal átitatott formái jellemzik. Megjelennek a már korábban is alkalmazott grafikus elemek, a rajzos rávetítések, a raszterek, esetleg szinte illusztratív fénypászmák. Itt-ott régi oktatótáblák

 

Tematikus változást hozott az 1990-es évek vége és a 2000-es évek eleje: misztikus, sejtelmes, tájakkal is összekapcsolódó képsorozatok jöttek létre. Erről Hajdú Kinga így vall: „Sötét űrszerű mezőben megjelenő apró, miniatűrszerű tájak, arcok, vagy ennek fordítottjai; tájban, arcokban megjelenő, elidegenítő hatású, sötét vagy fehér mezők vagy foltok” (Április: Hárshegy villámmal).

 

A különös, olykor filmes thrillerekre emlékeztető festmények azonban képi megoldásaikban, hangulatukban nem szakadnak el az addigi következetes festői nyelvtől (Szeptember: Kutyavár szellemekkel, Nyugi). Már megjelennek – itt még csak búraszerű alakban – a későbbi Mag-sorozat első variációi.

 

A Mag-sorozat képeinek előzménye egy intézményi naptárba, felkérésre készült tondó (az olasz reneszánsz idején divatos kör alakú festmény) volt. Hajdú Kinga e körformában érezte tovább folytatni a természeti jelenségek, az organikusság és az ember benső mikrokozmoszának feldolgozhatóságát. Ötven × ötven centiméteres vásznakon tondó alakban jelenítette meg a megfesthető világot. A Gömb mint tökéletes forma – a Föld és egyben az Univerzum szimbóluma – magába szívja és kibocsájtja mindazt, amiben élünk. A mozgó, folyékony, vibráló felületeket, anyagokat. Így jelennek meg a Magban polipok, fekete lyukak villámokkal vagy úgynevezett Fortélygombócok (koponyákkal). A gömb- (Mag-) sorozat a 2017-es Liget Galéria-beli kiállításon – mely a méretre utaló 50 × 50 címet kapta – megjelennek a gömbformába zárt mikrovilágok is, a gömbben és abból kikandikáló életterek, emberek, történetek. Ez a sorozat némiképp összegzése Hajdú Kinga korábbi korszakai tematikai és formai megoldásainak. Itt kapcsolja egybe a sajátját egy általánosabb, univerzális világképpel. Ehhez a sorozathoz fűzi a következő megjegyzést: „A játék számomra létfontosságú. (…) Mi lehet izgalmasabb annál, mint összehozni, színekkel kifejezni egy bonyolult érzésvilágot egy földgolyóra emlékeztető gombóc formájában, mely magába foglal szárazföldet, hófedte hegyvidéket, emberi koponyákat rejtő vizet, és kabinablakszerű nyílásain keresztül kétes gőzt ereget magából (Fortélygombóc). Vagy például elképzelni egy olyan hatalmas magot, amely vékony burkán gyanútlanul sétálgatunk, mint a hegy tetején a hétvégi kirándulók, és mit sem sejtünk az alattunk lévő, csúszómászószerű lényekkel teli, démonikus világról, amely veszélyt jelenthet egy óvatlan pillanatban (Belső tó). Érdekes és vicces vizionálni egy olyan kutat, amelynek mélyén, a holdfényben együtt fürdőznek az emberiség két nagy tanítómesterére gyanúsan emlékeztető figurák (Közös fürdőzés).”

 

Szinte épp ellentéte a Mag-sorozatnak (azaz a Gömböknek) az először 2019-ben az Érdi Galériában rendezett kiállításán bemutatott Sakk-képek. A sakk mint 64 négyzet, színes variációk, a bennük rejtőző, a négyzetekből elő-előbúvó alakok, testrészek – játék és küzdelem egysége. Olyan szín- és kompozíciós kihívás, mely az absztraktra utal vissza, a nonfiguratívot idézi, de melybe Hajdú Kinga már a saját, rezdülékeny világát látja, láttatja bele.

 

Hajdú Kinga felülnézetben ábrázolja a táblát (kivéve a Közjáték című, 2019-es festményen), és gyakran nem is használja mind a 64 négyzetet. Hol tájkép, hol ablak, hol színes mező, hol színdinamikai ábra, máskor folytatható négyzetsorozat. A Birtok vagy az Irány fölfelé két különböző felfogást mutat. Az egyik a színnel és a szín hangsúlyozásával térképet imitál, a másik a madártávlatból nézett mezők osztott részei, melyekből felrepülnek az alakok. A sakknégyzetek hol finom lazúrral festett, hol meg impasto (vastagon felhordott festékrétegek) formájában jelennek meg. A sakkfigurák helyett – melyeket nem szerepeltet, ezzel is jelezve az eredeti sakktáblajátéktól való eltávolodást – terepnek, rendszernek, folytonosan változtatható formarendnek tekinti a sakkot. Ürügyként bukkan fel a vásznakon.

 

Jelenleg az Umbra-képek (Mocsár-képek) sorozatát készíti elő. Így ír erről: „Az umbra egyfajta barna. Tört szín, a szivárványon kívüli szín. A halott világ színe. A bomlás színe… A mocsár, a sár világa, a dagonya színe az umbra, az Umbra-világ.”