A tárlat nemcsak azért különleges, mert az egymás mellett szereplő alkotók bemutathatják, mi foglalkoztatja őket az utóbbi időszakban, hanem attól is, hogy a látszólag egymástól független, egyéni kiállítások párbeszédbe lépnek egymással. Gondoljunk csak a neves hálózatkutató, Barabási Albert-László-féle hálózati összefüggésre, amely mint napjainkat meghatározó ismeret van jelen, ahogyan Szegő György művészeti igazgató felidézte ezt a kiállítást kísérő katalógusban, illetve köszöntőjében is. Megnyitóbeszédében Orosz Márton művészettörténész is utalt a Barabási node-okra, a csomópontokra. Ez szinte predesztinál bennünket arra, hogy keressük és felfedjük a kilenc alkotó közötti kapcsolódási pontokat.
Ha végigjárjuk a Műcsarnok termeit és elmélyülünk a művekben, többféle összefüggést fedezhetünk fel, noha az alkotók életkorukat, munkásságukat és habitusukat tekintve sok mindenben különböznek egymástól, egyéni utakat járnak. Mégis mondhatjuk, hogy valamennyien olyan kérdésekre keresnek vizuális válaszokat, amelyekkel már ősidők óta foglalkozik az emberiség. A tér és az idő, a mozgás, a színek és fények keltette emóciók, s a kézzelfogható és a transzcendens közötti kapcsolat olyan kérdések, amelyek egyaránt érdeklik a művészeket és valamennyi embert, aki valaha élt földünkön, ekként a Műcsarnokban most kiállítókat is. Számos művészettörténeti, irodalmi szövedék, textúra is felismerhető a munkák között.
Az alkotás időbeli folyamatának vizsgálata, a korábbi tartalmak megváltoztatása jellemzi Elekes Károly művészetét (kurátor: Szegő György). Régi, kidobásra ítélt, nevesítetlen piktorok munkáit varázsolja mai szemmel is izgalmas, kortárs festményekké. A restaurátorok tudását is elsajátító alkotó a régi sérüléseket nem csupán helyrehozza, hanem átalakítja, nevetségessé teszi, átértelmezi. A sikertelen, századfordulós csendéletek, tájképek, portrék vagy gombolyaggal játszó macskák semmitmondó idilljét olyan releváns tartalmakkal tölti meg, „tuningolja fel” (ahogyan ő nevezi), melyek XXI. századi korunkhoz szólnak. A termen végighúzódó markáns kék vonal egyfajta horizontot szimbolizál, mely a térrel való játék elemévé válik.
Az idő és a tér dimenziója különös egységre lel Regős István munkáiban (kurátor: Dekovics Dóra). Jellegzetes ember nélküli városábrázolásaival mintha megelőzte volna a pandémia időszakát, és már a 2010-es években is a világ nagyvárosainak kihalt tereit festette meg. 2021-es akrilképsorozatában visszalép az időben, és 1940-es, 1950-es évekbeli televíziókészülékeket fest, melyek Piet Mondrian, Mario Sironi és Giorgio Morandi munkássága előtt tisztelegnek. Az hommage-alkotásokat tárgykollázsaiban a térben is továbbviszi. A Trabant hátsó ülését felhasználó szobraiban nemcsak Esterházy Péter Kis Magyar Pornográfiájának textusát idézi meg, hanem a Bauhaus stílus jegyeit és René Magritte szürrealista ábrázolásmódját is.
Iski Kocsis Tibor művészetében (kurátor: Kondor-Szilágyi Mária) az alkotás folyamata organikusan zajlik, a jelen, a múlt és a jövő – az idősíkokat összemosva – szervesen kapcsolódik egymáshoz. Az így zajló folyamatok térbeli kivetülése a Műcsarnok termében egyetlen installációként értelmezhető. A különféle technikákkal készített munkák (szénrajz, olajkép, fotográfia, nyomatok) az ajtók szemöldökfájának magassága felett is, illetve szinte lábmagasságban is megjelennek, és egymással diskurzusba kerülnek. A holdbéli tájak, a különféle bolygókat idéző felszínek, a föld üde, zöld erdői, valamint az ókori torzó és a Holbein előtt tisztelgő portré különös időbeli és térbeli, olykor szürreális, ám mégis harmonikus egységet alkot.
Kucsora Márta sajátos térhatást képes teremteni hatalmas vásznaival, melyekre csurgatásokkal, fröcskölésekkel, kaparásokkal viszi fel a színes rétegeket (kurátor: Antalffy Péter, asszisztens: Markovits Éva). Az alkotás folyamatára performanszként tekint, amellyel izgalmas módon mutatja be az absztrakció új területeit. A színskála szinte valamennyi jegyét szerepelteti vásznain, miközben azok egymással való összefüggéseit és különféle áramlásait tárja fel. A kiállítás sötét szobájában bemutatott videóinstallációban az egymásba fonódó és kavargó színek képeivel szinte eldönthetetlenné teszi, hogy drónfelvételt látunk a tengerek és olvadó jégmezők egymásba fonódó mozgásairól, vagy kis felületen megjelenő, egymásba elegyedő festékek színes áramlásait.
A színek egymásba fonódó absztrakcióját Bernát András kiállításán (kurátor: Reischl Szilvia) is tetten érhetjük. Vásznain az organikus és szürreális szalaghullámok sajátos tájképekké alakulnak. A bemutatott Tér-tanulmányok illuzórikus ábrázolásával és a fémes festékelegy használatával szembetűnően elkülönülnek egymástól a különböző layerek, a háttér és az előtér, a mélység és a magasság. A dinamikus kavargások, fénytörések eredményeként a mozgás ábrándja, a fény és az árnyék kontrasztjai tűnnek fel a képeken. Művészetében az univerzális tér és az anyag mibenléte egyaránt jelentheti a kézzelfoghatót és a benne lakozó lelkiséget.
Gál András monokróm képeinek (kurátor: Mayer Marianna) kulcsfogalma a szín. Letisztultság, belső elcsendesedés jellemzi az egyszínű képeket, amelyek korántsem homogén felületűek. Közelről vizsgálva a textúrákat feltárulnak annak mélységei és egyenetlenségei. A munkákban hangsúlyos szerepet kap a térélmény és a színek által felidézett emóciók érzete. A markáns sárgák és szürkék (mely utóbbi valamennyi színt egységbe foglalja) gyakran nem szabályos formájú vásznakat mutatnak, hanem lecsapott sarkú, megnyújtott oldalú konvex sokszögeket. A színes csendként értelmezhető tárlat egyfajta transzcendens áhítatot teremt a kiállítótérben.
Dréher János művészetében (kurátor: Szerdahelyi Júlia) a térélményt a falszerűen építkező geometrikus struktúrák teremtik meg. A háromdimenzióssá formált kompozíció vakolatszerűen jelenik meg előttünk. A szinte monokróm fehér színek murális jellege igényli, hogy közelebbről is megvizsgáljuk a felületet, s bontsuk ki annak egyes rétegeit. A homok vagy betonszerű faktúrák, a téglaszerű elemek egymásra rakódva többféle jelentésréteget hoznak létre. Az alkotásokra egyaránt jellemző a líraiság, melyek régi, letűnt korok üzenetét hordozzák. A falszerűen megalkotott munkák egyfajta átjárást biztosítanak a külső anyagi és a belső lelki tartalmak között.
Kazi Roland munkásságában (kurátor: Fazakas Réka) ötvözi a tér és az idő kérdéseire adott tudományos és művészeti válaszokat. Albert Einstein relativitáselméletével, a tércsavarodással, az időbeliség paradoxonaival, valamint metafizikai tézisekkel foglalkozik, azokat teszi vizuálisan befogadhatóvá. A korai képalkotó rendszerek technikáját megidézve mutatja be a mozgás illúzióját, valamint a térbeliség időben való megjelenítését. Nem csupán a tudományok érdeklik, hanem az esszé- és szépírók (Luis Borges, Edwin A. Abbott, Leena Krohn) idővel és térrel foglalkozó szövegei is, amelyeket munkáin ábrázol. Foglalkoztatják a fikciós kutatások, ami újfajta (fiktív vagy transzcendens) világlátáshoz vezet.
Mózes Katalin kiállításának (kurátor: Medve Mihály) értelmezéséhez is egyfajta transzcendens szemléletre, létfilozófiai gondolkodásra van szükség. Festményei, montázsai és térplasztikái a létezés, az élet és a halál, a különféle határhelyzetek és az időtlenség kérdéseit tárják fel. Kollázsaiban talált tárgyakat, régi újságlapokat, szótöredékeket szerepeltet, mindig valami olyasmit, ami egy múltból itt maradt üzenetet hordoz a jelen és a jövendő számára. Ez az időtlenség a munkákban mindig a sötétség és az éjszaka szimbólumává válik. Ám az uralkodó fekete alapszín rendre kiegészül más tónusokkal, termékeny gesztusokkal, hogy várhassuk a felszabadító kegyelem tapasztalatának élményét.
A Műcsarnokban most kiállító kilenc művész tárlata érzékelhetően egymásból építkező hálózati struktúrákat hoz létre. A művészek a látogatókkal együtt a Barabási idézte hálózatok szövedékének részévé válhatnak, ha kellő nyitottsággal közelítenek az alkotásokhoz, melyek mind az univerzum részeként, az arról szóló tudás közvetítőiként értelmezhetők.
A kiállítás február 13-ig látható.
Cím:1146 Budapest, Dózsa György út 37.
