Pályája kezdete a grafikák bűvöletében telt. Szita, rézkarc, tollrajzok sorozatai kerültek ki a műterem falai közül. A Gaál József–Ráczmolnár Sándor–Szurcsik József trió fantasztikus, korai kultúrákat idéző mozgalmas, figuratív, de inkább szürreális világa berobbant a 80-as évek képzőművészeti tablójába. Agresszív alakjai, bálványarcai a posztpunk szereplőit idézték.
Szurcsik korai korszakát a művészettörténész Bárdosi József így jellemzi. „A 80-as évek második felében készült munkáival a bizantinus állam változásra képtelen dölyfös emlékműfiguráit, a bürokratától a nagyvezírig szedi típusokba. Képei orwelli panorámája – mint az evangélista Szent János Apokalipszise – újabb és újabb oldalakat mutat fel az »utálatos képek« ikonográfiai lexikonából. Az »utálatos képek« izgalma abban rejlik, hogy az égiek tiszteletét szolgáló képtípus, az ikon »szabályai« szerint ábrázol földi hatalmasságokat.”
Képi víziói átmennek a zenei hangzásvilágba, megalakítja az avantgárd Art Reaktor zenekart, lemezborítókat is tervez (1981-ben elnyeri az év lemezborítója díjat). A grafikák színessé válása és a szűkítettebb motívumrendszer (arcok, halak, kések, kötelek) nyitja meg az utat a festői világ felé. Első nagy festői sorozata, a Rendszerváltás Panoptikuma (1991–1994 között) grafikusan megoldott akril–olaj–karton munkáin még inkább az erőteljes és groteszk színek a jellemzők.
A következő sorozat – mert az életmű leginkább sorozatokban jellemezhető – a Mitologikus sorozat (formázott vásznak, 1998–2002) kitekintés a szabadon használt felületek irányába, a síkplasztika, a szabad vászon a megformált vászon irányába. Ez azt jelenti, hogy részint kötetlenebb vagy különös kompozíciós eszközöket használ, másrészt a síkplasztika elemeit is beépíti festményeibe. Itt már a színvíziók uralják a felületeket, a különös terek, a felbukkanó labirintusok épülnek a már meglévő alak- és arckarakterek mellé.
Szurcsik 2012-ben hirtelen hatalmas méretű fekete-fehér olajfestményekkel jelentkezik. Kishonthy Zsolt műkritikus írja e váltás kapcsán: „Az egyénnek a közösségben betöltött szereplése (élete) olyan (persze életünk során folyamatosan változó) álarcot kíván, amelynek viselése egyrészt sok kellemetlenségtől megvédi viselőjét, másrészt megkönnyíti az egyes elemek közti kommunikációt.”
Az elmúlt években újra megjelenik a szín, és felbukkan egy addig csak háttérként szolgáló elem, a táj. Tenyérnyi és hatalmas klasszikus tájképek készülnek, melyek persze nem nélkülözik a sajátos, Szurcsik által már bejáratott védjegyszerű épületeket, arcromokat, vagy épp valami különös jelenséget (ufó). A tájak a barokk és a klasszicista tájképfestészet ismérvei alapján a maguk romantikusságában, elképzelt erdők, dombok, délutáni, esti fényekbe burkolózva jelennek meg. Az idilli – talán Claude Lorrain vagy az idősebb Markó Károly festészetének hatását nyomaiban magán viselő – tájfestészet mutatja, Szurcsik egy új világot, a posztromantikus, ugyanakkor posztmodern érzést elemzi.
szimbólumokkal és a körülöttük szinte díszletként megjelenő ég, vöröses hangulatú tájakkal egy nagy haláltánc – danse macabre – idézőjelbe tett lenyomatai. A Szerelem, illetve a Jövendőmondó színességében, kompozíciójában és hangulatában is a múlt századforduló rettegő, pesszimista szimbolizmusát és különösen James Ensor képeit idézik fel. A Meghívás egy színjátékra és a Várakozás a Szurcsik által oly sokat festett barokkos-romantikus tájképek elé állított Halál, aki vagy egy függöny elé lépve lángoló koponyájával hirdeti az elmúlást – melynek külön hangsúlyt ad a háttérben lángoló, füstölgő vulkánok sora –,
vagy épp a Szurcsik-védjegy falember öltözik be a halál rekvizitumaiba és egy magányos, szélfútta fa előtt jelenik meg rettentő vigyorával. Az Új hősök két öltönyös, bikafejű hőse, a háttérben vöröslő-pusztuló tájjal, e haláltánc mai szereplőiként tekintenek ránk.
Szurcsik József életműve a „képes beszéd”, az allegóriák és jelképek világa. Olyan, egyre változatosabb eszköz- és gondolatrendszert épített és épít tovább, mely a magyar festészet – a magyar képzőművészet – nagy látomásos, váteszes alkotói sorába emelik. Ugyanakkor huszadik–huszonegyedik századi művészként e drámák fonákját, ironikus voltát is megmutatja grafikáin, képein, tárgyain. Ezzel a teljesség, a világlátás sokszínűsége felé indítja el nézőit. Így nem csupán a virtuózt, a kiváló alkotót, de a fontos gondolatok derűs, ám nem kevésbé komoly megfogalmazóját is tisztelhetjük benne.
