Gaál József
 

A Valaki az már olyan Másik, aki már nem lehet Akárki. Festészetemben mindez lassú átmenet. Hogyan lesz az Akárkiből Valaki? – ez a kérdés a figuráim évtizedekig tartó lassú metamorfózisára utal. A látszólagos egyhangúságban, ismétlődésben a feltűnő hasonlóságok dacára kell a pazar változatosságot észrevenni. Fiatalon mintha az összefoglaló és betetőző végnapok figuráit akartam megjeleníteni elvont, szimbolikus formában, egy idő után az elvont maszkoknak nevezett arcok már inkább beszéltek. Az önvaló nem perszonális személyiség, a szerepmaszkot nem lehet levenni, mert elegyedő, összeforrt egység. Mikor lélekábrázolásnak gondolják az eltúlzott leképzést, akkor a rejtett belső ember, az elemi önvaló helyett egy típusmaszkot látnak, a változó helyett egy kimerevített perszóna álarcot, egy kategorizált szerepvariánst, amely a társadalmi hierarchia rendszere által kanonizálódott. Az örök arcban a halál pillanatának is fel kell villannia, nem a rémület és torzító félelem, hanem a megkönnyebbülés pillanatában, az utolsó lehelet általi tiszta arcban. Nem a halotti maszk élettelen húsállapotában, hanem mikor a perszonális tudatosság helyett a kiszolgáltatott ember kiszakad a szerepéből. Az önmagában levőség külső és belső béklyóktól való megszabadulás lehetséges. Az önmagában lévő elemi énnek nincs arca, mintha a tudatlanság közömbössége lenne csak a különbség, mert ki lettek iktatva a külső ingerek. Nem az élvezetek szenvedélye irányítja a mimikát, megszűnnek a változékony reakciók, grimaszok és fintorok. A megtévesztő, valótlan szerepek, a kényszerítő perszónák általi társadalmi maszkok. Amelyek által fölöslegesen változik, látszólag fejlődik, de önmagától távolodik. Az önvalót a sok maszk felszámolta, de ez csak hiedelem, az önvalónak nincs eredete, de van valami statikus állandó, amiből felébreszthető, kifejleszthető, de nem felfedezhető. A társadalmi szerepek elhatalmasodása valójában mindent elnyelő kényszer, valódi cél nélkül. A lecsupaszított arc nem lehet szép vagy csúnya, nem igaz vagy hamis, nem lehet harmonikus vagy különös. A másik igazi valóját hiába ismernénk meg, ha önmagunkban nem fejlődött ki az önálló valóságlátás, ha nem fejlesztettük azt, ami bennünk elkülöníthető, és képes létezni önmagában. Ha a megismerőben sem fejlődött ki, miért akarná megtalálni a másikban? Aki előbbre akar jutni, az sokszori ismétlések árán monomániásnak tűnik. Aki a legfontosabbnak tart valamit, és újra meg újra körüljárja, tapogatja, módosítja, mindez a külső szemlélő számára megrögzött monotónia. A tragikus groteszk kifejezéssel jellemzem már régóta kreált figuráimat.

Gaál József: Testvér II. 2021
 

Supka Manna művészettörténész az általa drámai groteszknek nevezett hangzás egy elágazásaként beszélt munkáimról, hozzátette, hogy a groteszkségem más. Az a rejtett fenségesség, amit a drámai groteszkbe beleérzett, munkáimban nincs jelen. Valami nyersebb és ősibb dolgot érzett, olyan primitív őszinteséget, amiben nincs feloldozó emelkedettség. Olyan regionális lelkületet, amely nem stíluskarám, hanem a kesergő, önfelszámoló felfogást kicselező stílus. A tragikus groteszkben nem lehet pátosz. Megállapodtunk, hogy a közép-kelet-európai lelkületben a groteszk különböző árnyalatainak változatos típusai jelennek meg. A katasztrófizmus önelveszejtő borongósságának sokféleségétől az öngúnyoló, burleszkszerű abszurdig. Lélektani szempontból magyarázva még odáig jutottunk, hogy ennek a lelkületnek a szülője a Monarchia nemzeti egyvelege, de más keleti régióban is a fojtott légkör kipárolgása a fecsegő lírai groteszk, de annak drámai változata sokszor a túldimenzionált apokalipszis látomásaiba torkollt. A hrabali pábitel fecsegős modorában közelítenék az elérhetetlen lényeghez, mert aki sommás egyszerűséggel képes válaszolni, az sokszor kihagyja a lényeget. Azóta eltelt harminc év, sokféle groteszk kanonizálódott bennem. Kiterjesztettem az egész régióra, s talán még igaz is lehet. Művészként nem lehet vasabroncsos elméleteket gyártani, főleg, ha a saját munkák cáfolják meg az elméletkonstrukciókat. Az olasz grotta (barlang) szóból lett a groteszk, ami annyit tesz, hogy barlangi. A rejtettségből való kikandikáló csúf szörnyeteg, torz emberi, egyszerre játékos és bizarr, de mintha a legősibb szörnyek és démonok lefokozó kicsúfolása lenne. A tökéletesség csiszoltsága és harmonikussága ellenében az esetlen és esendő kicsorbultsága számomra az a groteszk, amely már a lelkünk belső barlangjában van. Önmagunk kísértetiessége, idegensége, a belső odúk sötétségében lakozó öntudatlan énünkkel való találkozás, mindenféle idealizáltság, stilizáltság nélkül. Legtöbbször a félig öntudatlan festés közben, mikor a racionális, tudatosan alakító akarat alábbhagy, betévedek a barlangi öntudatlanságba. Bepillantunk a tükör mögé, a mélységből visszaverődő fények mindig torzítanak, de ezek a megfejtendő hieroglifák. Ezek nem a gondtalan kényelem pillanatai, inkább zavarodott állapotok, amikor a kavargó rejtjelekből a másik arcot kell kihámozni. A tragikus groteszk a mindent áthágó szélsőséges tapasztalat utáni ülepedés, a túlélés utáni fintor, ami ráfagyhat a megszületett ábrázatra. Jobb esetben a megnyugvás, a bölcs realitása, aki már nem akar rombolni a forradalmi megújítás ürügyén.

Gaál József: A Másik magában I. 2020
 
A történetek, az élet folyama, annak lenyomatai az arcba vannak írva. Az aszkézis nem formai redukció, az egyszerűsítés megóv a patetikusságtól, az érzelgősségtől. Végső esetben mindig jellé válik az arc, a tekintet, a lényegi összetevő keresésének folyamata csak rétegzett lehet. A változékonyság, az időbeli átalakulások rétegekként fednek és feltárnak, mert az átmenetek folyamata által az elfedettség csak részleges lehet. Az arc ezáltal az idő rétegzettsége. A jelként megjelenő arc és figura egyszerre perszonális, ami külső, formai egyediség, a személyiség egyedi látványa, de ezen túl hordozza a közösségi lét sajátos jeleit. Az élő arc mimikájából kell egy olyan pillanatot kiemelni, amely egy festő számára állapotok egymást elfedő, sejtető rétegei. Ahogyan a személyiség sem lehet statikus, sem stabil – grimaszok és fintorok, döntően befolyásolják a korábbi korokban létrejött reprezentációk rétegeit. Összetett viszonyok mögött ott a mulandóság, mert az állandóvá tett arc maszk, amely túléli az alkotót.
Gaál József: Testvér I. 2021
 
A pillanatok arcai összeolvadnak, kikerülhetetlen, hogy közös maszkban egyesülve, összeolvadva túllépjen a változékonyságon. Így nem az egyén elvesztése a fontos, mert a folyamat túllép az egyedi személyességén. Az állandósult arc nem maszk és nem portré, hanem kép és képzet egy létállapotra, amelynek sűrített, összegző formája. A kép már kezdetektől távol van a változékonyságtól, inkább fejek ábráiról van szó, távol az arctermelő médiumoktól. Mert a festett fej alakítása rétegről rétegre kiolt és éltet, bekebelez és egyben elemészt. Ezért nem lehet egyöntetű, de nem az arctól való megfosztottság, hanem az áttűnések általi össz-

hatás. Az összeadás egyben kivonás, az élővé tétel valójában holt jelek kombinációja. Az energiával telített ecsetvonások együtthatásáról kiderül, hogy elvont logikai képlet rendszere. Hogy az arc mögött fedezzük fel az állandó maszkot, vagy maszk mögött láttatjuk az élő arcot, idea mögött van hús, vagy a stilizált elvontságon áttűnik az egyedi élő. Maszkírozott élő már sematizált társas automata, a társadalmi változáshoz igazodó séma, a maszkból kibomló személyesen túli fenomén viszont a rejtett lényegiség, a látszaton áttörő rejtett valóság? A fej nem megidéző emlékezés, és a mű célja nem megőrző és inkarnációs kvázi-mágia. Emberen túli akar lenni, de csak túlzásokba esik, a tragikus groteszk rokonságban lehet a karikírozással, túlhajszoltsága mégsem a típusmaszkká stilizált karikatúra. Talán ez a küzdelem elsősorban a tárgyiasító kívül-
állás ellen cselekszik, mert a létidentitás keresése nem külszíni önreprezentáció. Persze csak a festészeten belül történhet, hogy az én egyediségén túl kell lépni, hogy nem a személy individualitása a cél. A nyugati modernizmus zsákutcája, hogy az igazi arc is tárgyiasító dekonstrukció áldozata lett, már nincs közösség, aki a fejben – arcban, maszkban, portréban – önmaga szimbolikus létét, szenvedését és boldogságát, felemelkedését és bukását szemlélné. A gépies ismétlés és a variánsok gyártása, ami rejtett és öntudatlan karikatúrája az identitásillúzióknak, a spektákulum-személyiség felszínes önimádatának. A sémákká vált biológiai-pszichológiai minták már irányított kifejezések, érzelmek sablonjai. A külszíni szép variánskínálata mögött egyoldalúság rejlik, az élvezetek változatossága tartja életben a fogyasztói társadalmat, ami valójában már karámban tartott élvezettársadalom. Jelenleg „a személyiség megragadása” konkrét arcmással mindig egyfajta klónozási folyamattá válik, a szakralitás kánonmintáit felváltotta a prototípusok efemer montí-
rozásai. Erre ráébredve a sémáktól elrugaszkodni még van némi lehetőség. Az archetipikus kellemetlen és faragatlan, nincs köze a felszíni, fogyasztói vágyak típusvariánsaihoz. A formaalakítás otromba rusztikussága lehet az ars poeticám összefoglalása, mert a tragikus groteszk inkább megkísértettség és megigézettség hamisságának leleplezése.

Gaál József: A Másik magában II. 2020
 
A festett kép rétegeiben létrejött testiség és térbeliség már beleolvad a néző belső képeket generáló képzeletébe, az észlelés már szimbolizációs összekötés. Képtest és testkép összeolvadása a festészet által organikus, nem helyébe lép és nem felelevenít, hanem jelen van. Mentális belső kép és fizikai kép összeférhetetlensége és/vagy összeolvadása, már nem kell vetekednie semmivel, mert nem utánoz semmit. Nem helyettesíti az elmúltat, hanem a múlt része a műnek, sokféle összetevőből lesz önálló. Számomra már nincs maszk és arc, főleg portré, mert a fénykép és a film, majd a digitális tömegmédia viszonyaihoz igazítják az elméletrendszereket. A fej, amit ugyanúgy kell felépíteni, mintha szobrászként megmintáznám, anyagot hozzátéve, majd elvéve a rétegeket. Mintha belül lenne egy mag, egy tengely, ahogyan a szobrász is mintázás előtt egy tartótengely köré építi a vázrendszert, úgy a festett figurának is van egy láthatatlan tengelye. Ezért jó példa számomra Alberto Giacometti szobrászata és festészete alkotói módszerének azonossága. A túlzások általi passzív anyag életre keltése, az ex-presszionizmus nem stílus, hanem az anyagelvűség állandó legyőzése. A művész átalakító materializmusa anyaggal való küzdelem, éppen az ateizmus üressége elleni viaskodás. Amikor folyamatosan ugyanazt a fejet és annak arcát tekintem forrásnak, épp a közelsége miatt, bezárul és idegenné válik. A beleágyazottság is lehet csalóka. A képzelt ismertebb, mint a látható, mégis a kézzelfogható válik titokzatossá. A Másik és az Én mellett az elkészített kép is ilyen megfejthetetlen távolságba kerül.