A Valaki az már olyan Másik, aki már nem lehet Akárki. Festészetemben mindez lassú átmenet. Hogyan lesz az Akárkiből Valaki? – ez a kérdés a figuráim évtizedekig tartó lassú metamorfózisára utal. A látszólagos egyhangúságban, ismétlődésben a feltűnő hasonlóságok dacára kell a pazar változatosságot észrevenni. Fiatalon mintha az összefoglaló és betetőző végnapok figuráit akartam megjeleníteni elvont, szimbolikus formában, egy idő után az elvont maszkoknak nevezett arcok már inkább beszéltek. Az önvaló nem perszonális személyiség, a szerepmaszkot nem lehet levenni, mert elegyedő, összeforrt egység. Mikor lélekábrázolásnak gondolják az eltúlzott leképzést, akkor a rejtett belső ember, az elemi önvaló helyett egy típusmaszkot látnak, a változó helyett egy kimerevített perszóna álarcot, egy kategorizált szerepvariánst, amely a társadalmi hierarchia rendszere által kanonizálódott. Az örök arcban a halál pillanatának is fel kell villannia, nem a rémület és torzító félelem, hanem a megkönnyebbülés pillanatában, az utolsó lehelet általi tiszta arcban. Nem a halotti maszk élettelen húsállapotában, hanem mikor a perszonális tudatosság helyett a kiszolgáltatott ember kiszakad a szerepéből. Az önmagában levőség külső és belső béklyóktól való megszabadulás lehetséges. Az önmagában lévő elemi énnek nincs arca, mintha a tudatlanság közömbössége lenne csak a különbség, mert ki lettek iktatva a külső ingerek. Nem az élvezetek szenvedélye irányítja a mimikát, megszűnnek a változékony reakciók, grimaszok és fintorok. A megtévesztő, valótlan szerepek, a kényszerítő perszónák általi társadalmi maszkok. Amelyek által fölöslegesen változik, látszólag fejlődik, de önmagától távolodik. Az önvalót a sok maszk felszámolta, de ez csak hiedelem, az önvalónak nincs eredete, de van valami statikus állandó, amiből felébreszthető, kifejleszthető, de nem felfedezhető. A társadalmi szerepek elhatalmasodása valójában mindent elnyelő kényszer, valódi cél nélkül. A lecsupaszított arc nem lehet szép vagy csúnya, nem igaz vagy hamis, nem lehet harmonikus vagy különös. A másik igazi valóját hiába ismernénk meg, ha önmagunkban nem fejlődött ki az önálló valóságlátás, ha nem fejlesztettük azt, ami bennünk elkülöníthető, és képes létezni önmagában. Ha a megismerőben sem fejlődött ki, miért akarná megtalálni a másikban? Aki előbbre akar jutni, az sokszori ismétlések árán monomániásnak tűnik. Aki a legfontosabbnak tart valamit, és újra meg újra körüljárja, tapogatja, módosítja, mindez a külső szemlélő számára megrögzött monotónia. A tragikus groteszk kifejezéssel jellemzem már régóta kreált figuráimat.
Supka Manna művészettörténész az általa drámai groteszknek nevezett hangzás egy elágazásaként beszélt munkáimról, hozzátette, hogy a groteszkségem más. Az a rejtett fenségesség, amit a drámai groteszkbe beleérzett, munkáimban nincs jelen. Valami nyersebb és ősibb dolgot érzett, olyan primitív őszinteséget, amiben nincs feloldozó emelkedettség. Olyan regionális lelkületet, amely nem stíluskarám, hanem a kesergő, önfelszámoló felfogást kicselező stílus. A tragikus groteszkben nem lehet pátosz. Megállapodtunk, hogy a közép-kelet-európai lelkületben a groteszk különböző árnyalatainak változatos típusai jelennek meg. A katasztrófizmus önelveszejtő borongósságának sokféleségétől az öngúnyoló, burleszkszerű abszurdig. Lélektani szempontból magyarázva még odáig jutottunk, hogy ennek a lelkületnek a szülője a Monarchia nemzeti egyvelege, de más keleti régióban is a fojtott légkör kipárolgása a fecsegő lírai groteszk, de annak drámai változata sokszor a túldimenzionált apokalipszis látomásaiba torkollt. A hrabali pábitel fecsegős modorában közelítenék az elérhetetlen lényeghez, mert aki sommás egyszerűséggel képes válaszolni, az sokszor kihagyja a lényeget. Azóta eltelt harminc év, sokféle groteszk kanonizálódott bennem. Kiterjesztettem az egész régióra, s talán még igaz is lehet. Művészként nem lehet vasabroncsos elméleteket gyártani, főleg, ha a saját munkák cáfolják meg az elméletkonstrukciókat. Az olasz grotta (barlang) szóból lett a groteszk, ami annyit tesz, hogy barlangi. A rejtettségből való kikandikáló csúf szörnyeteg, torz emberi, egyszerre játékos és bizarr, de mintha a legősibb szörnyek és démonok lefokozó kicsúfolása lenne. A tökéletesség csiszoltsága és harmonikussága ellenében az esetlen és esendő kicsorbultsága számomra az a groteszk, amely már a lelkünk belső barlangjában van. Önmagunk kísértetiessége, idegensége, a belső odúk sötétségében lakozó öntudatlan énünkkel való találkozás, mindenféle idealizáltság, stilizáltság nélkül. Legtöbbször a félig öntudatlan festés közben, mikor a racionális, tudatosan alakító akarat alábbhagy, betévedek a barlangi öntudatlanságba. Bepillantunk a tükör mögé, a mélységből visszaverődő fények mindig torzítanak, de ezek a megfejtendő hieroglifák. Ezek nem a gondtalan kényelem pillanatai, inkább zavarodott állapotok, amikor a kavargó rejtjelekből a másik arcot kell kihámozni. A tragikus groteszk a mindent áthágó szélsőséges tapasztalat utáni ülepedés, a túlélés utáni fintor, ami ráfagyhat a megszületett ábrázatra. Jobb esetben a megnyugvás, a bölcs realitása, aki már nem akar rombolni a forradalmi megújítás ürügyén.
hatás. Az összeadás egyben kivonás, az élővé tétel valójában holt jelek kombinációja. Az energiával telített ecsetvonások együtthatásáról kiderül, hogy elvont logikai képlet rendszere. Hogy az arc mögött fedezzük fel az állandó maszkot, vagy maszk mögött láttatjuk az élő arcot, idea mögött van hús, vagy a stilizált elvontságon áttűnik az egyedi élő. Maszkírozott élő már sematizált társas automata, a társadalmi változáshoz igazodó séma, a maszkból kibomló személyesen túli fenomén viszont a rejtett lényegiség, a látszaton áttörő rejtett valóság? A fej nem megidéző emlékezés, és a mű célja nem megőrző és inkarnációs kvázi-mágia. Emberen túli akar lenni, de csak túlzásokba esik, a tragikus groteszk rokonságban lehet a karikírozással, túlhajszoltsága mégsem a típusmaszkká stilizált karikatúra. Talán ez a küzdelem elsősorban a tárgyiasító kívül-
állás ellen cselekszik, mert a létidentitás keresése nem külszíni önreprezentáció. Persze csak a festészeten belül történhet, hogy az én egyediségén túl kell lépni, hogy nem a személy individualitása a cél. A nyugati modernizmus zsákutcája, hogy az igazi arc is tárgyiasító dekonstrukció áldozata lett, már nincs közösség, aki a fejben – arcban, maszkban, portréban – önmaga szimbolikus létét, szenvedését és boldogságát, felemelkedését és bukását szemlélné. A gépies ismétlés és a variánsok gyártása, ami rejtett és öntudatlan karikatúrája az identitásillúzióknak, a spektákulum-személyiség felszínes önimádatának. A sémákká vált biológiai-pszichológiai minták már irányított kifejezések, érzelmek sablonjai. A külszíni szép variánskínálata mögött egyoldalúság rejlik, az élvezetek változatossága tartja életben a fogyasztói társadalmat, ami valójában már karámban tartott élvezettársadalom. Jelenleg „a személyiség megragadása” konkrét arcmással mindig egyfajta klónozási folyamattá válik, a szakralitás kánonmintáit felváltotta a prototípusok efemer montí-
rozásai. Erre ráébredve a sémáktól elrugaszkodni még van némi lehetőség. Az archetipikus kellemetlen és faragatlan, nincs köze a felszíni, fogyasztói vágyak típusvariánsaihoz. A formaalakítás otromba rusztikussága lehet az ars poeticám összefoglalása, mert a tragikus groteszk inkább megkísértettség és megigézettség hamisságának leleplezése.
