A 3685 négyszögöles telket Trefort Ágoston miniszter javaslatára a Főváros Törvényhatósági Bizottsága átengedte a Magyar Képzőművészeti Akadémia céljaira. Őfelsége Ferenc József 1882. szeptember 22-én hagyta jóvá a Festészeti Mesteriskola alapítását. A következő évben az építész testvér, Benczúr Béla tervei alapján el is kezdődött a Bajza és Szondi utcai sarok közelében a neoreneszánsz stílusú Benczúr Gyula-műteremház építése.
Az oktatás bérelt épületrészben, a Magyar Tudományos Akadémia Duna felőli oldalának földszinti helyiségeiben már az építés alatt elkezdődött, majd 1884-ben a hallgatók birtokba vehették új épületüket. A kissé elvadult gyümölcsös föléledése viszont már a Strobl Alajos nevéhez fűződő Szobrász Mesteriskola (építész Gerster Kálmán, 1889) létrejöttével egyidős. Strobl nemcsak a századforduló szobrászművész óriása volt, hanem időnként az extremitásig különös, romantikus személyiség is. Ő fedezte fel, hogy a selyemgubó-termelés kudarca után az elvadulás határára került eperfaliget milyen izgalmas romkertté válhat, s fantáziájától és alkotóerejétől a pénztárcájáig mindent megmozgatott, hogy ez meg is valósuljon.
A szobrásznövendékeket ráállította antik vagy reneszánsz szobormásolatok kifaragására. Bronzkópiát készíttetett a Kolozsvári testvérek Sárkányölő Szent György-szobrának eredetijéről, amely az első nagy jelentőségű, bizonyítottan magyar köztéri szobor. Ő hozatta be ökrös szekereken egy kispesti hulladéktelepről a VIII. kerületi Kálvária téren lebontott barokk kálvária kőelemeit, és építtette fel az Epreskert mértani középpontjában. Fák, bokrok ültetésével, sétányok építésével, rávezetésekkel, elbújtatásokkal szervezte kalandos, izgalmas, romantikus hellyé a parkot, és nem idegenkedett a díszletszerű, látványos, jelmezes előadásoktól sem.
Ő maga is lóháton járt be tanítani, és amikor beérkezett, a kapuőrnek kürtszóval kellett jeleznie megérkezését. Gyakran karddal korrigálta tanítványai agyagszobrát.
Ezek a kilencvenes évek a kiegyezés utáni aranykor legpezsgőbb évei – Budapest fejlődése fergeteges volt. Érthető módon az akkori sajtó is erősen vonzódott a látványos és a teátrális jelenségekhez, és hamarosan kialakult az „aranykedélyű bohémek tanyája” nimbusz, és a népszerűséget csak növelte az évente megrendezett, álarcos Művészestély.
Az 1860 és 1890 közötti évek a magyar képzőművészeti élet gyors és strukturális fejlődését teremtették meg. 1861-ben alakult meg az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat, amelynek elnöke gróf Andrássy Gyula lett. Az OMKT célja a magyarországi felsőfokú művészképzés, a művek központi kiállítási helyének megteremtése, és „nemcsak teremteni művet, de teremteni egyszersmind közönséget is, mely a művet megkedvelje, megértse s megszeresse”. Az első eredmény: 1871-ben a kormány megalapította az Országos Magyar Királyi Mintarajztanoda és Rajztanárképezde intézményét.
Az OMKT 1872-ben érte el, hogy az épülő Sugárút (ma Andrássy út) jobb oldalán a Vörösmarty és az Izabella utca közötti három telket eladják a társulat számára. Az OMKT székháza, a régi Műcsarnok építése a középső telken 1874-ben közadakozásból kezdődött el, és három év alatt készült el. Az Izabella utcai háromszintes sarokház a Mintarajztanoda számára és helyigénye szerint épült. A hallgatók már az 1875/76-os tanévet itt kezdhették. A Vörösmarty utcai sarokház alsó szintje a Zeneakadémiáé lett, a felső szinteken Lotz Károly „gyakorlati festészeti osztályának” műtermei találtak elhelyezést. Ez az Epreskerttel, a Mesteriskolával kiteljesedő, kultúrtörténeti súlyú fejlesztés százötven éve működő szellemi fészke a magyar képzőművészetnek.
A szobrászok számára a feledhetetlen fészek maga az Epreskert. Nekünk ez nem is hasonlat, hanem metafora. Mert az a sűrítmény, amelyet Strobl Alajos itt meghonosított, az a prehisztorikus közösségek kultuszaitól, barlangrajzaitól induló, az emberiség egész történetét átszövő spirituális valóságnak az öröksége. A mezopotámiai, egyiptomi, görög, római, az európai nagy stíluskorszakok, valamint a keleti, távol-keleti, afrikai és egyéb törzsi kultúrák sajátos arca mögötti közös tartalom felismerése és vállalása.
A szobrász anyagokkal és térrel dolgozik, kommunikációs eszköze a forma, dallama a fény és az árnyék. Az itt felsorolt jelenségek a teremtett világ, a természet részei. Így nyilvánvaló, hogy a szobrász modellje maga a természet, a törvényeivel együtt. Ezt a tárgyat, ezt a témát nem lehet laboratóriumban, számítógépen vagy könyvtárban kutatni, megérteni. Csak személyes jelenléttel, az élő természetben létrejövő aktivitással lehet tanulni, értelmezni. Ennek a helye fizikai és szellemi síkon is a KERT.
Amikor 1964 júniusában először beléptem a Kmety utcai kovácsoltvas gyalogkapun, elképedtem a kert távlataitól, a bokrok és a fák méreteitől, a növényzet között előbukkanó sziklák, félig faragott tömbök és kész szobrok látványától. A kissé kopott, szürke, romantikus műteremházak kissé félelmetesek voltak. Talán azért, mert a tíznapos felvételi vizsga, ami előttem állt, ismeretlen volt számomra. Még maradt egy jó negyedórám a kezdésig, leültem a Lotz Károly-műteremház külső kőpadjára, hogy kifigyeljem, merre mennek a hozzám hasonló, tarisznyás, fűrésszel és lécekkel felszerelt szobrászjelöltek.
Könnyű volt őket megkülönböztetni, mert a festők nagy mappákat hoztak a hónuk alatt.
Közben felfigyeltem a közelben ágaskodó lovas szoborra, és elképedtem a hátsó nézet (a lándzsával ledöfött sárkány a túloldalon volt) formai gazdagsága és dinamikus lendülete láttán. Ez igen, itt van mit tanulni – gondoltam, és elsiettem a többiek után, a nagy oszlopos épület felé. Az ijedtségem ott maradt a sárkány karmai között, mert azt a célt tűztem ki magam elé, hogy most majd megtanulom, hogyan kell felvételizni, mert úgyis csak másodszorra-harmadszorra veszik fel a jelentkezőket.
Nyugodtan és bátran mintáztam a fejet, tetszett az öreg bácsi karaktere. Az aktrajzolásnál az arányokra és a mozdulatra koncentráltam, a részleteket csak jeleztem. Ceruzával két nézetet is feltettem a 70 × 50-es, lepecsételt, sorszámmal ellátott papírlapra. A többiek mind szénnel rajzoltak, és alaposan kidolgozták a részleteket. Azért volt köztük jó pár, amelyik tetszett. Legnagyobb meglepetésemre ősztől elkezdődött a négyévnyi gyümölcsöző és boldog epreskerti lét, mert elsőre fölvettek a Magyar Képzőművészeti Főiskola nappali tagozatára szobrászhallgatónak.
A hatvanas évek közepe más volt, mint a száz évvel korábbi. Nem épp a felemelkedés időszaka. Az 56-os forradalom leverése idején, az Andrássy úti főépület pincéjében agyonlőtt hallgatók emléke szinte belevésődött az öreg, kopott falakba. De az Epresben a fák nőttek rendületlenül. Mikus mester, akinek az osztályába kerültem, nem értette, miért is verte szét a nép az ő fő művét, az óriási Sztálin-szobrot, viszont képes volt elfogadni, hogy a fiatalok másként gondolkodnak. Igen, így is volt, mi a strobli világlátásban hittünk, hogy a művészet át tudja lépni az időt, s nem halhat meg.
1968-ban diplomáztam a főiskolán, és ugyan meghívást kaptam a hároméves mesterképzésre, mégis hátat fordítva az Epreskertnek, az önálló szobrászéletet választottam.
A sors, mint tudjuk, kiszámíthatatlan. A rendszerváltás után, 1990-ben, szentendrei műtermemben felkeresett a Magyar Képzőművészeti Főiskola akkori rektora, Sváby Lajos, vállalnék-e osztályvezető tanári pozíciót és feladatot a Szobrász Tanszéken. Mikor megtudtam, hogy
zendülésféle tört ki a hallgatók között, akik listát nyújtottak be azokról a művészekről, akiktől tanulni kívánnak,
sőt megújítani a tanári kart, egyéves próbaidőre elfogadtam a megtisztelő felkérést.
Az epreskerti vendéglakás szinte folyamatosan otthont nyújtott a vendégtanároknak, akik egymásnak adták a kilincset. Gyorsan kiépültek a csereprogramok, és a hallgatók előtt megnyíltak a határok. A vendégeket lenyűgözte az Epreskert varázsa, de meglepődtek azon, hogy mi úgy keressük az új utakat, hogy nem dózeroljuk el, hanem megbecsüljük a régit is.
Ez Európában szinte ismeretlen volt. A kilencvenes évek közepére már öt nagy egyéniség, kitűnő szobrász és tanár húzta a tanszéket, „az ötös bivalyfogat”, ahogy a hátunk mögött emlegettek, mert ott volt még két professzor, a saját műteremmel rendelkező Kő Pál és Bencsik István is Pécsről. Talán így teljesedett ki a magyar szobrászképzés aranykora. Ennek is köszönhető, hogy az elmúlt negyed évszázadban annyi kitűnő szobrász került a pályára, mint addig még soha.
A fák nőnek az Epreskertben, de nem az égig. Hárman az ötösfogatból már a felhőket mintázzák. Még ketten, emeritus professzorként, Gyuri a Doktoriskolába, én a tanszékre be-bejárunk, de már egykori tanítványaink, Karmó Zoltán, Sallai Géza, Gálhidy Péter, Menasági Péter, Polgár Botond húzzák az igát, és őrzik az Epreskert és Strobl Alajos szent és profán örökségét.
A szerző szobrászművész, a Nemzet Művésze
