„A fénykép olyasmi, amit érzek, semmint az, amit látok. Valami a mögött” – mondja Sylvia Plachy képeiről. Érzékenysége és humanizmusa, mély emberközpontú szemlélete az alappillére minden tevékenységének. Magát is kiteszi a fotózott helyzeteknek, empátiával viszonyul másokhoz, nem ítélkezik. Nemcsak tudósít, annál mélyebbre lát. Nem ad végleges válaszokat, sokkal inkább gondolkodásra késztet. Érezni tanít. Tud és mer szembenézni a bűnössel, az esendővel. Látja a jót, a szépség törékenységét, és ezt fel is tudja mutatni mindannyiunk számára.
Nemcsak életművének áttekintése a tárlat, hanem fényképeinek egy részét publikált formában is bemutatja, ami az elkészült fotó történetébe kalauzolja a nézőt, megmutatja jelentésének módosulásait a különböző megjelenési helyzetekben. Sylvia Plachy fia, a most már kétszeres Oscar-díjas Adrien Brody, édesanyja állandó modellje. Róla készült fotográfiái is szerves részei az életműnek.
A fotográfusnak állandó rovata volt a New York-i The Village Voice hetilap és a Metropolis formatervezési és építészeti magazinban, ahol az oldalpárra szerkesztett fotóanyagok hosszabb időszakokon keresztül megjelentek. A Capa Központ kiállítására Sylvia Plachy és a kurátor Csizek Gabriella ezekből és az életmű egészéből válogatott.
Sylvia Plachy 1943-ban született, amikor Európa lángokban állt és sokak számára a remény is csak vágy volt csupán. Gyermekkora első éveit ebben a világégésben töltötte, majd az azt követő békés mindennapokat alig tizenhárom évesen egyik pillanatról a másikra megszakította a menekülés az ismeretlenbe. „Sötét volt mögöttünk, és sötétség előttünk" – írta erről az élményéről később az Önarckép hazatérő tehenekkel (Self Portrait with Cows Going Home, 2004) című albumban, amelyért megjelenése évében Golden Light-díjat kapott.
1956 decemberében lovas kocsin, szalma alatt rejtőzve, kis bőrönddel és játékmackójával menekülve a zöld határon át érkezett meg Ausztriába. Az akkor és ott átéltek egész életét alapvetően meghatározó élménnyé lettek, amelyek gyermekkorának is véget vetettek. Megtapasztalta a veszteséget és a „mindent újra kell kezdeni” érzését, azt, amikor a szülői szereteten kívül csak a magában hordozott belső képek és az emlékek jelentik a biztonságot. Két átmeneti évet töltöttek ott, első felvételeit is ekkor, tizenöt évesen készítette egy iskolai kirándulás alkalmával az osztrák Alpokban. Agfa Boksz kameráját édesapjától kapta, ezzel fényképezett le egy fekete kecskét a hófödte, fehér tájban. 1958-ban családjával először New Jersey-be mentek, majd végül New York Queens negyedében telepedtek le.
A középiskolát követően 1961-ben beiratkozott a Pratt Institute művészeti képzésére. Arthur Freed fotográfiai kurzusára járva döntötte el, hogy ezt a szakmát választja, és az ő javaslatára keresi fel a szintén magyar származású André Kertészt. A hatvanas évek közepétől gyakran meglátogatta André Kertészt, sokat beszélgettek életről, fotográfiáról: mintha nagyapjához járt volna az unokája. Mély barátság alakul ki kettejük között, ami egészen Kertész haláláig tartott. „Sosem láttam a pillanatot nagyobb intimitással és emberiességgel megtapasztalni és filmen rögzíteni” – mondta tanítványáról és annak képeiről André Kertész.
Sylvia Plachy 1974-től mintegy harminc éven keresztül a The Village Voice, a New York-i kulturális hetilap meghatározó fotográfus munkatársa volt. Az olvasóknak nyolc éven keresztül hetente egyetlen képben mesélt el egy New York-i történetet, szavak nélkül, a város különös krónikásaként az Unguided Tour (Városnézés szabadon) című rovatában.
1973-ban született fia, a most már kétszeres Oscar-díjas Adrien Brody, állandó modellje is lett. „Szinte nem tudtam levenni a szemem róla. Ott volt ez a kis vibráló lény és minden érzelem ott tükröződött az arcán” – mondta Sylvia Plachy egy későbbi interjúban. Fiáról készült képei szerves részei életművének és mind a mai napig minden esztendőben egy róla készített képpel kíván minden jót barátainak, ismerőseinek az év végi ünnepekre.
Életében és képeiben őrzi Sylvia Plachy mindazt, amit a közép-európai gyökerek jelentenek számára. Magyarországon töltött első tizenhárom évére meghatározó időszakként tekint vissza, gyermekkori barátságait a mai napig ápolja, szülei értékrendje pedig belső iránytűként igazítja el még most is – mindig vele vannak. 1965-től rendszeresen, szinte zarándokként, időről időre visszatért Magyarországra. Meglátogatta nagymamáját, felkereste barátait, végigjárta, számontartotta gyerekkorának múltjának helyszíneit. Hivatása, a fotográfia, pedig hídként kötötte össze múltját és jelenét.
Fényképei rendkívüli módon képesek megérinteni és a lélek mélységébe is utat nyitni. Emlékeink, álmaink, képzeletünk kísértetiesen gyönyörű díszletei közé visznek. Ösztönösen készíti képeit, csak saját képalkotási szabályait tartja be, vagy azt sem. Átlépi, ha kell. Bármerre is jár a világban, megérzi hol van számára A KÉP. És megtalálja. Kitágítja – jelenvalóvá teszi – a pillanatot, nemcsak megörökíti azt az egyet, beenged a történetekbe, a sorsot mutatja, a lelket láttatja, bár a perc töredéke áll rendelkezésére.
További információ:
https://capacenter.hu/kiallitasok/sylvia-plachy-ajandekok-a-xx-szazadbol-es-azon-tul/
Nyitókép: Sylvia Plachy Fotó: Capa Központ
Az Ajándékok a XX. századból és azon túl című tárlat augusztus 31-ig látogatható a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban (1065 Budapest, Nagymező utca 8.).
