A többek között Finta-, Ezüstgerely- és Prima Junior-díjas Majoros Áron negyvenéves: kiforrott, önálló stílusú, a saját, alaposan végiggondolt alkotói útját járó művész. Szobrai egyik igen fontos tulajdonságát rögtön a legelején érdemesnek tartom kiemelni.
A majd említendő további kettősségeken vagy együttállásokon kívül, és azokat megelőzően azt a − napjainkban, az igencsak elvont kiállítótéri és szájbarágós köztéri zsánerszobrok idején különösen aktuális − jellegüket, hogy a bennük rejlő gondolati, sőt spirituális mélység és árnyaltság mellett, vagy annak ellenére is, könnyen befogadhatók. Úgy hiszem, lévén úgy magam, mint embertársaim túlnyomó többsége is a befogadók, vagyis az „egyszerű nézők” táborába tartozunk, és viszonylag kevesebb köztünk a művészettörténész vagy szobrász, ez a tulajdonság nem elhanyagolható.
Mondom ezt in medias res, vagyis a közepébe vágva, vállalván, hogy elsőre hallásra kissé rébusznak tűnik. Ám elég, ha rápillantunk a műalkotásokra, hogy feltűnjön a legszembeötlőbb ellentétpár: a van és a nincs együttléte. Anyag és űr. A súlyos és légies fogalmai csapnak vagy ölelkeznek össze – hogy kinek és éppen mi, az felfogás kérdése. A szobrok ráadásul elegánsak, esztétikusak – anélkül, hogy a sekélyes esztétizálásnak akár az árnyéka is vetülne rájuk. Bár ez utóbbi az eddig elmondottakból is világosan kiderül. Az a belülről és a szakma, a szakmatörténet mindinkább mélyülő ismeretéből fakadó alkotói fejlődési folyamat hívta életre őket, amelyet Majoros végigjárt művészi pályájának kezdete óta, egészen a mai napig.
Az emberi agy egyik sajátossága, hogy kiegészít. Ezeknek az alkotásoknak az esetében ez elsődleges és szükségszerű. Az álló, elölről lelapított nőalak láttán az ember érzékelni véli az üveglapot, amely hozzápréselődik, ám különös módon csak fokozatosan jön rá, hogy az alak eredetileg feküdhetett. Így, függőlegesen inkább az emelkedés képzetét kelti, a hátrahúzott fej pedig a megfeszült izmokat sejteti, egyfajta készenlétet, különös dinamikát sugározva. Az egész együtt rokon a repüléssel. A lapra préselődés pedig épp ellenkezőleg, a statikus állapot érzetét közvetíti. Ennek a kettősségnek a feszültsége teszi többek között izgalmassá a szobrot.
Pedig látszatra ezek az alkotások nem bonyolultak, mégis, művészi ontológiájukban, tartalmukban és hatásmechanizmusukban rendkívül összetettek, sokrétűek. Fogalmazásmódjuk révén mindazonáltal az általános érvényűség igényével lépnek fel, így az azonosulás során szabad utat engednek a gondolatainknak.
