Fotók: Ványa Zsófia
 

A viszontagságos XX. századi magyar történelem irányította és befolyásolta a művész pályáját, egy magányos és a társadalom peremére taszított, ugyanakkor regényes életrajzi fordulatokban bővelkedő alkotó sorsát, amely maga is kordokumentum. Kronológiai szempontból életműve két nagyobb időegységre bomlik: 1965-ig tartó, elsősorban szobrászi tevékenysége a Vajda Lajos-i örökséget ápoló és a művészeti nyilvánosságból kiszorult Rottenbiller utcai művészközösséghez kapcsolódott, majd 1965-től Amerikát választotta új hazájának, ahol zsidó identitásának gyökerét a zsidó misztikában és a héber nyelv betűinek erős szimbólumképző erejében találta meg. A Műcsarnokban rendezett kiállítás a New Yorkban kibontakozó festői életműből mutat be válogatást.

Mezei Ottó, aki elsőként értékelte a hazai szakirodalomban Jakovits Amerikában született festői tevékenységét, így ír a művész „kettősségéről”: „A szobrász és a festő-grafikus Jakovits nem kettő, hanem egyetlenegy; újjászületetten is, a hatvanas és a hetvenes években korábbi önmaga kiteljesedésre szomjas ösztönzésének engedelmeskedett…”
E megállapítás rámutat arra, hogy az alkotó egész művészete egyfajta állandó kutatás, amelyet részben saját identitásának megismerése, részben a mítosz iránt érzett olthatatlan nosztalgiája táplálta. Azonban míg szobrászati alkotásai stilárisan egyértelműen a törzsi, természeti népek stilizáló formavilágú plasztikájához kapcsolódnak, addig az ötvenhat éves korától kibontakozó festészetében megtalált héber nyelv és írás nem pusztán dekorációs elem vagy illusztráció, hanem olyan komplex szimbólumrendszer, amelynek fő üzenete, hogy a teremtés (így saját teremtői, azaz alkotói gesztusa) folyamatos, állandóan jelen lévő, kiapadhatatlan erő. Jakovits teremtéstudata pedig szoros kapcsolatban áll a saját maga összetett identitására irányuló önanalízisével: azzal az úttal, amelynek során a Ki vagyok? kérdésétől eljutott a Vagyok, aki vagyok! válaszáig. 
A szélesebb közönség elsősorban a háború utáni demokratikus átmenet éveiben létrejött progresszív művészeti közösség, az Európai Iskola szobrászaként őrizte meg emlékezetében. Ebben az időszakban alakította ki – autodidaktaként – választott mestere, Vajda Lajos művészetének hatására, organikus formákból épülő, absztraháló, ugyanakkor erősen jelképi plasztikai formanyelvét. Jakovits a legdogmatikusabb időkben sem mondott le szimbolikus (sokszor direkt politikai kritikával, illetve erőteljes erotikus allúziókkal jellemezhető) szobrászi stílusáról, így a politikai enyhülés éveiben is a teljes mellőzöttség jutott osztályrészéül. Mindeközben művészete 1944-től 1965-ös emigrációjáig roppant széles palettán mozgott: az expresszív-realista hagyományokhoz igazodó pályakezdéstől egészen az absztrakt, kísérleti pleximűveiig jutott el. Alkotói praxisa nem szálazható szét különböző műfajokra (szobrászat, grafika, rajz, fotómontázs, kerámia), mert ezek egymást kiegészítve, egymásra épülve és párbeszédet folytatva alkotják az életmű koherenciáját. Azonban a magyarországi légkör és saját élethelyzete, a Rottenbiller utcai lakás feszültségekkel terhes hangulata 1965-ben döntésre kényszerítette Jakovitsot, aki végül Aczél György közvetett segítségével kapott vízumot, hogy Amerikába utazzon. Érkezését jó barátja, rokona, az akkor már évtizedek óta az USA-ban élő Nádas Artúr készítette elő, akinek a New York közeli Rock Tavernben található farmjára végül 1965. június 9-én érkezett meg – nyelv- és helyismeret nélkül.
Helyzete korántsem volt könnyű, egyfelől saját megrögzött szokásaitól, az otthonos műtermi miliőtől és a barátaitól való elszakadás, valamint szobrászati életművének fájó fizikai hiánya, illetve a mindentől távol eső farmon eltervezett, magányos és elszigetelt élet valójában megijesztette a művészt. A viszonylagos függetlenség reményében átmenetileg az 1957-ben Amerikába emigrált szobrászművész, Bíró Iván New York-i műtermébe költözött, majd 1966-ban sikerült tartózkodási engedélyhez és Manhattan déli részén szociális lakáshoz jutnia. Az egzisztenciális bizonytalanság dacára Jakovits hamar kialakította New Yorkban a maga autonóm életét, bár az is nyilvánvaló lett számára, hogy költséges és helyigényes szobrászati tevékenységét egy időre fel kell függesztenie. Megérkezése után színes magazinokból készített kollázsokat, majd a reveláció erejével hatott rá, amikor 1965 második felében egyik ismerőse megmutatott neki egy héber tankönyvet: „Ezt az ősi kincset kerestem egész életemben: a nyelvet, amely megőrizte az isteni kinyilatkoztatást, s amelyben mágikus kapcsolat van a betűk és a betűk által jelzett dolgok között. A Tóra a kinyilatkoztatást a szó világgá válásaként írja le. Ezt a csodát úgy próbálom megérteni, hogy megfestem a szavakat. Azt hiszem, azért jöttem Amerikába, hogy erre rátaláljak.”
Bár Jakovits Amerikában fedezte fel a héber írásban rejlő művészi és önkifejező lehetőséget, korántsem ott találkozott először a jelenséggel: Vajda Lajos, Bálint Endre, Ország Lili művészetében már korábban is enigmatikus jelként, egyfajta identitásemblémaként jelentek meg a zsidó írás fragmentumai. Azonban míg ezekben a példákban a héber nyelv a lokális történelmi meghatározottság kontextusában bukkant fel, addig Jakovitsot a nyelv sajátos vizualitásának és transzcendens jelentésének komplex szintézise nyűgözte le. Saját hovatartozásának megértése nyilvánvalóan foglalkoztatta, talán ezért is vitte magával Amerikába jó barátja és beszélgetőpartnere, Tábor Béla 1939-ben megjelent A zsidóság két útja című könyvét, amelyben a héber nyelvvel kapcsolatban a következő áll: „Ez a szó Isten: maga a Szó, az élő egyetlen igazság; maga az egyetlen élő szó, amely az egyetlen valósággal azonos.” 
 

A héber ábécé első betűje, az alef pedig nem más, mint az isteni név első betűje, amely alapeleme lett Jakovits festészetének. Első alefes képét még Rock Tavernben készítette, majd a betű tükrözésével hamarosan megalkotta a stilizált bikafejmotívumot, amely korábbi szobrászatának is visszatérő eleme volt. Rendületlenül tanult; tanulmányozta a Tórát, a kabbalát, azon belül is a Teremtés könyvét kiegészítő, arra válaszoló (Meg)Alkotás Könyvét, a Széfer Jecirát.  Jakovits, akinek már első amerikai éveiben is hiányzott a szellemi közeg, a „valahova tartozás” igénye, megkísérelte felvenni a kapcsolatot a környék zsidó közösségeivel – ami a tudás átadása mellett akár szakmai-anyagi boldogulását is elősegíthette volna –, azonban festészeti világának vizualitása távol állt a mélyen vallásos és szabálykövető haszid gondolatiságtól. „Zavartak a zsidó vallás ellentmondásai, a rítusok, törvények túlzott fontossága. Pedig még arra is gondoltam, hogy mi lenne, ha megpróbálkoznék a rabbiképzővel? Hamarosan kiderült persze, hogy itt inkább imádkozni kellett volna a rajzolás helyett, s így – utólagos szerencsémre – csakhamar abbamaradt ez a kísérlet” – jegyezte fel 1972-ben.

1965 és 1988 közötti festészeti tevékenysége meglehetősen koherens: viszonylag nagyméretű, sokszor diptichonná vagy triptichonná összeálló művei heraldikus tömörségű és stilizáló megfogalmazásban emelik szinte kizárólagos főszereplővé a héber ábécé betűit. Vásznait a homogén színmezők dekorativitása, a kompozíció precíz szimmetriája, a formák síkszerűsége jellemzi, amely a kortárs hard edge és pop art formai megoldásaiból éppúgy merített, mint a plakátok figyelemfelhívó képi látásmódjából. Motívumai között rendre felbukkantak azok az elemek, amelyek munkássága kezdete óta foglalkoztatták: a kapu, az egymásban feloldódó, androgünitást reprezentáló, összefonódó emberpár, a templom vagy az áldó kéz, és mindezek szintéziseként, a betűk tükrözésével kialakított maszk, arc motívuma.
Jakovits öntörvényű szemléletét mi sem jellemzi jobban, mint Charles Fenyvesi 1972-ben publikált cikkének egy mondata: „Személyisége egy hippi művész és egy kabbalista szent valószínűtlen keresztezése. Művészetét leginkább a héber kalligráfia és a kortárs amerikai pop art keverékeként lehet összefoglalni.” Valóban, valószínűtlen és egymásnak ellentmondó fogalmak ezek, élesen elkülönülő világok, amelyeket Jakovits egészen egyéni módon kapcsolt össze művészetében. Azonban Amerika nem fedezte fel őt és festészetét. Magyarországra küldött, kiterjedt levelezéséből tudható, hogy az évek során egyre magányosabb lett, elsősorban könyvei, növényeinek gondozása jelentett számára megnyugvást. A teljes elszigetelődés és a New Yorkig őt kísér(t)ő családi gondok miatt végül 1988-ban, hetvenkilenc éves korában visszaköltözött Magyarországra, ahol ekkor már a szakmai közegben is megkezdődött, főleg 1965 előtti művészetének revideálása és „újrafelfedezése”.

Festészeti anyagából száztíz darab Nádas Artúr jóvoltából 2002-ben került vissza Magyarországra, számos további alkotását (rajzokat, szobrokat, szitanyomatokat) pedig ma is amerikai magán- és alapítványi gyűjtemények őrzik.    

 

A Teremtés / Válogatás Jakovits József New Yorkban készült festményeiből című kiállítás a Műcsarnokban (1146 Budapest, Dózsa György út 37.) 2023. október 6-tól november 12-ig látható. A kiállítás kurátora: Rockenbauer Zoltán