A posztapokaliptikus hangulatú műveid szerinted is nyugtalanító képet festenek az emberiség jövőjéről egy lehetséges klímakatasztrófa árnyékában?
Képeim inkább tükrei, lenyomatai az aktuális kor hangulatának, melynek valóban sajátja egyfajta pesszimizmus és általános csömör. Ugyanakkor nem hiszek a biblikus értelemben vett kollektív világvége gondolatában. Úgy hiszem, a világ teljes lebomlását mindenki egyénileg megéli a saját halála által, kérdés, hogy van-e bármi is az egyén személyes tapasztalásán túl. Az én generációm, a Z generáció hangsúlyosan énközpontú szemlélettel érkezik egyébként is, mondhatni, mi lennénk Narcisszusz gyermekei.
A bolygó pusztulása elsősorban az emberiség pusztulását jelenti, ami részben bizonyos területeken már végbement, ha csak arra gondolunk, hogy Európa középkori népességének több mint fele elpusztult a pestis következtében. A klímakatasztrófa szorongása minket, embereket érint, duzzadó egónk tölt el rettegéssel.
Mit kezdesz azzal, hogy a mindennapi élet a XXI. században alapvetően kényelmes, elsősorban az euro-atlanti zónában?
A kényelemnek mindig ára van. Az olyan nyugati metropoliszokban, mint London, az emberek heti osztásokban élik az életüket financiális szempontból, ami állandó készültséget jelent. A város maga is folyamatos lüktetésben van, amiből könnyű kiesni. A hónap bizonyos napjain szűkszavú banki smsek jelzik a Spotify vagy Netflix előfizetésünk megújítását. Nincs sárga csekk és postai várakozás, de épp ez a csábító kényelem vesz rá sokunkat, hogy újabb és újabb terheket vegyünk a nyakunkba, nem teljesen tudatosan.
Nagyobb lett a kitettségünk. Egészen szorongató élményt tud nyújtani például egy lemerült elektronikus eszköz, amelynek hiányát létrejötte generálja, mint ahogy ez más digitális mankó esetében is igaz, vagyis nem fájt, amíg nem volt. Kicsit olyan ez, mint a dohányos függősége.
Milyen reflexiók működtetik a művészetedben azt, hogy vonzódsz a szürrealizmushoz?
Rendkívül vonzó lehet egy fiatal ember számára a szürrealizmus, amely egyszerre hoz közel a figuratív, érthetőnek tűnő ábrázolásmódjával, ugyanakkor messzire visz képzettársításaival.
Ha társadalmi-közéleti szempontból vizsgáljuk az alkotásaidat, alapvetően két réteg feszül egymásnak, vagy mondhatjuk úgy is, ér össze, egészíti ki egymást: a kedélyesség és egyfajta, határokat feszegető feszültség.
Kedvelem és rendkívül fontosnak is tartom a humort az élet minden területén. Ezen belül is közel áll hozzám annak sötétebb, kissé északi formája, mint mondjuk Alex van Warmerdam filmjeinek humora. Ez bújhat egyszerre a kedélyesség és feszültség mögött is.
Alkotásaid sokszor reflektálnak az érintetlen természet, az „elveszett éden” és az indusztriális környezet ellentmondásaira?
Az érintetlen természet, amelyről nemigen van fogalmunk, főleg a mai Európában, kevésbé témája munkáimnak, ezek a tájak inkább az időtlenség kulisszáiként funkcionálnak. A természeti elemeket leginkább a trecentóhoz közeli vizuális nyelvből kölcsönzöm, amikor a narráción belül csak alapfogalmakat jelenítettek meg, úgymint szikla vagy fa, minden lokális egyéni jegytől megfosztva. Az ábrázolt jelenetek viszont gyakran az adott korra voltak jellemzők, mint Giotto esetében a középkori itáliai városok, városfalak, vagy amikor később, az oszmán hódoltság idején a római katonákat turbános bégekkel helyettesítették. A természetesnek és az ember által teremtettnek a viszonya, illetve kontrasztja mindig is érdekes volt számomra.
Hiszel abban, hogy a művészetnek meg át kell lépnie a konvenciókon, annak érdekében, hogy elkerülje önmaga reprodukálását?
Abban hiszek, hogy a művészet azonos a konvenciók megszegésével. Ez olyan játék, amely folyamatosan megteremti és felülírja a maga szabályait.
Képes a képzőművészet a globális gazdasági és ezáltal a társadalmi és a kulturális rendszer kritikájaként funkcionálni?
Abszolút képes és fontos feladata is, hogy a tágabb rendszerekre reflektáljon, azok kritikáját adja. Számomra viszont máshova helyeződik a fókusz, kevésbé a kritika érdekel, mint inkább sajátos leképezése, feldolgozása a világnak. Természetes, hogy a hétköznapi, olcsó, plasztik használati tárgyak, popkulturális vizuális folyamok akkumulációi hordoznak némi kritikai élt is, bár inkább csak szemlélése a dinnyehéjnak a Dunán.
A jelen minden egyes pillanatában igyekszel minden létező technológiát múlt időben kezelni, látni, érzékelni és reflektálni rá?
Meggyőződésem, hogy a jövő olyan függöny, mint a halál, amely mögé nincs felhatalmazásunk, lehetőségünk belesni. Ezért minden jövővel kapcsolatos ismeretünk, éppúgy, mint a vallás, spekuláció. Ez nem zárja ki bizonyos igazságok vagy elkerülhetetlen tendenciák kimondását. A technológiával kapcsolatban fokozottan igaz ez a fordított időbeli perspektíva, vagyis, hogy a legtöbb esetben csupán végfelhasználók vagyunk, és a legújabb piaci megjelenések legtöbbje az elmúlt évek fejlesztésének eredménye. Hogyan válik aktuálissá egy húszéves kutatási folyamat, mint azt a messenger RNS-vakcina technológiájának kifejlesztésénél is láthattuk. Persze manapság a közelmúlt és jelen egyre közelebb kerül egymáshoz, mondhatni felgyorsultak a folyamatok.
Fotók: Biro Dávid
