Miből fakad az idegenszerűséghez való vonzalmad? Az állandóságban keresed a különbségeket, esetleg fordítva?
Abból az érdeklődésből fakad a vonzalmam, hogy az emberi viszonyokat, kapcsolatokat vizsgálva hiányérzet fogalmazódik meg bennem, furcsa űrt hagyva maga után. Ennek az űrnek vizsgálata közben születik bennem vágy, a hiány feloldására, ideiglenes megszüntetésére, feltöltésére. Ezért alakult úgy vizuális megfogalmazásom, hogy az ember fizikai jelenléte minimálisan vagy egyáltalán ne legyen jelen, így irányítva a fókuszt azokra az érzésekre, érzetekre, melyek bizonyos cselekedetekre késztetnek minket.
Másik, kézzelfoghatóbb magyarázat pedig a science-fiction szeretete. A narratíva mellett sok esetben lenyűgöz vizualitásuk is, ahogy egy-egy táj vagy tér esetében különösen szépen jelennek meg azok a torzulások, absztrakciók, amelyeket én is előszeretettel használok.
Alkotásaid terében a képzelet belső, intim terei, azok részleteinek vizuális ábrázolása, illetve a valóságos táj milyen összefüggésben állnak egymással?
A festmények főszereplői mellett környezetükre is nagy hangsúlyt fektetek. A táj képes arra, hogy egyszerre hordozza önmagában a nyugalmat és a zaklatottságot is. Ez a kettősség teremtheti meg az intimitás érzetét, amire szerintem gondolsz. Próbálom bizonyos becsempészett tárgyi elemekkel ezt az érzetet fokozni, megteremtve azt a teret és időt, melyben mind az általad említett, képzelt tér, mind pedig a valós táj jelen van, s amelyben lényeim létezni tudnak.
Az ember által érintetlen és elszigetelt természeti jelenségek, trópusi növények csírái, termései és levelei régóta központi szerepet töltenek be a munkáidban. Önmagukon túl milyen olvasatot körvonalaznak alkotásaid terében ezek a motívumok?
Fentebb már kitértem, a kérdés legfontosabb részére, azzal kapcsolatban, hogy a növényvilág hogyan képes kiegészíteni az emberi kapcsolatok hiányosságait egy általam elképzelt viszonyrendszerben. Az alakok, amiket – vagy mondhatni, akiket – ábrázolok, egy ősi növény (Welwitschia Mirabillis) és egy emberi test fúziójából születtek. Korábban csak a növény maga volt jelen a festményeimen, szimbolizálva az időtlenséget (hiszen már több tízmillió éve létezik) és azt, amit kerestem, keresek az emberi kapcsolatokban; a kitartást és a közös teremtés eszményi aktusát.
Ebben a keresési folyamatban most ott tartok, hogy nem választom szét az emberi és a flórai tulajdonságokat, hanem egyesítem őket, hagyom, hogy együtt keressenek. Egymásra vágyódó valakikké válnak, akik nagy-nagy szerelemben nőnek össze. Hiába választanám szét őket, ők újra meg újra összeforrni vágyódnának.
Az általad teremtett világok mesterséges édenkertje egyfajta disztópikus miliőt teremtve szüntetik meg az idő fogalmát?
A rövid válasz talán az lenne, hogy igen. Bár annak olvasatát, hogy ez a környezet disztópikus vagy utópisztikus, szeretném nyitva hagyni. Nem olyan régen teljesen belebonyolódtam a Dark című sorozatba, aki látta, biztos érti, hogy miről beszélek. Sokszor eljátszom a gondolattal, hogyha képes lennék az időutazásra, akkor azt hogyan is tenném, mikor és milyen céllal.
Az időutazás ugyanúgy lehet egy helyrehozhatatlan tettnek, mint az ismeretlen jövőbe való betekintésnek a korrigálási lehetősége. Kecsegtető a gondolat: jelenlegi tapasztalatainkkal visszamenni az időben, és megtenni azt, amit annak idején elmulasztottunk, esetleg újra átélni azokat a pillanatokat, amelyek egykor boldoggá tettek minket. Vagy pont egy teljesen ismeretlen időben (és térben) vélt érzelmeket felfedezni, prekoncepciók alapján vágyott tökéletességet, harmóniát megkaparintani.
Szóval maradjon az igen.
Mit jelent számodra ember és természet kapcsolata?
Furcsa viszonyom van a természettel. Egyszerre tartom éltetőnek és fojtogatónak. Emiatt nagyon különböző szerepekben jelenítettem már meg a kapcsolatomat vele, hol puha, testszerű dombokként, hol színes selymekként, hol fullasztó vízként, hol súlyos, süllyedő iszapként, de utóbbi munkáimban ezek elkezdtek nagyobb, nyugalmasabb egységet, tájképet alkotni. Mondhatni, egyféle kezdeti állapotba kerülnek, ahol a táj sértetlen, amiben azt érezhetjük, hogy itt minden lehetséges, vagy éppen semmi sem.
Milyen hatással van alkotásaidra a klímaválság, a különféle járványok jelenléte és a bizonytalanság?
Ez a bizonytalanság arra ösztönzött, hogy a munkáimban olyan témával foglalkozzam, amely kiutat keres ebből a gödörből. Ezeket a jelenségeket mi, emberek hoztuk létre, és nemcsak mi vagyunk azok, akik el is szenvedjük jelenlétüket. Ezért is vannak a festmények figurái növényi testtel fuzionálva, ezért vesz fel a növény például emberi testtartást.
Munkáid nagy része olyan konstrukció, amelyben minden elem egymástól függetlenül, ugyanakkor az egészhez viszonyítva többrétégű szimbolika hordozója?
Ismét elő kell hozakodjak a Darkkal, ugyanis épp a minap olvastam egy kritikát róla, amelynek egy részlete tökéletesen analóg az én gondolkodásommal ebben a kérdésben:
„Végeredményben emberi viszonyokról és különösen a szeretetről szól, minden tettet, még a gonoszakat is a valaki iránt érzett erős ragaszkodás motiválja (…). Kettejüknek ez a meséje nemcsak az érzés erőssége és univerzális jellege miatt fontos, hanem elsősorban a minden szerelemre olyannyira jellemző önzés felmutatása miatt. A szerelmesek minden – tér, idő és emberi sorsok – felett állónak érzik összetartozásukat, ezért különböző stratégiákat követve folyamatosan (…) hajlandók űzött vadként titkokat fejteni, manipulálni és manipuláltatni, áldozatot hozni és kérni, csak azért, hogy végre egy olyan együttállás valósuljon meg, amelyben/amikor/ahol felhőtlenül egymáséi lehetnek.” Gyenge Zsolt szavaihoz többet nem tudok hozzátenni.
Képes ma a képzőművészet a globális gazdasági, és ezáltal társadalmi és kulturális rendszer kritikájaként funkcionálni?
Ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban sokszor kerülök ellentmondásokba, de úgy gondolom, hogy képesnek kell lennie.
