Nagyon izgalmas, amikor egy alkotó többféle perszónát képes egymással párhuzamosan működtetni, hiszen az így létrejövő, különféle műfajú művek egymást gazdagítják, árnyalják. A Rémtörténetek nehéz, zaklatott, mélyen ködös világát a Minimo. A sötétség színein fotói vizuálisan is megjelenítik. A regény jelenetei nehezen hozzáférhetők, teli vannak misztikummal és kísértetiességgel, a fényképek pedig ugyanebbe a félelmet keltő, derengő térbe rántanak bele. Nádas idevonatkozó sorozata fenyőkkel tarkított tájainak részleteit csak a pislákoló holdfény világítja meg. Az egyik képen a fekete, kontúrtalan természeti tájban a hold fehérje lidérces atmoszférát teremt, egy másik fotón az előtérből kivillanó száraz növény szörnyszerű alakzatot vesz fel. A kanti fenséges vegytiszta módon jelenik meg ezeken a munkákon: fenyegetettséget, felindultságot, félelemmel vegyes csodálatot váltanak ki a felvételek a befogadóból. A látvány egyszerre vonzza és taszítja az elmét. Ahogy Nádas írja: „Sötétbe mindig szívesen belépnek, még akkor is, ha félnek. A félelem legyőzése borzongatóan vonzó.”
A halál közelsége érződik ezeken a tájképeken. Ahogy Szűcs Attila fogalmazott: a távozó lélek pillantását érezzük, azt a tekintetet, ami a Semmibe tart és elvész ott. Különösen érdekes, ahogyan Nádas csendéletein ez a fajta szemlélet manifesztálódik: a felülnézetből lőtt tálak és gyümölcsök az otthagyottság, a magány, az elmúlás és egyedül maradás szimbólumaiként értelmezhetők. És bár a téma magával hozná, ezeken a fotókon nincs semmi idilli meghittség, a sötét, mély és telített árnyalatok vanitas-csendéletekké teszik a felvételeket. Legintenzívebben ez talán azon a kompozíción érvényesül, amelynek közepén megpenészedett citrom áll. A gyümölcs, amely elindult a Semmivé válás útján, bennünket is saját mulandóságunkra emlékeztet.
Plasztikus formákból építkeznek a csendéletek: almákat, barackokat, szőlőszemeket látunk, a felülnézeti perspektíva és az intenzív színhasználat azonban erősen síkszerűvé teszi ezeket a kompozíciókat. A kétdimenziós érzet azonban nemcsak a komponálási módból, hanem a technikából is fakad. Bár Nádas korábban analóg képeket készített, a 2000-res évek eleje óta digitálisan, főként okostelefonnal hozza létre fotóit. Mint mondja: „Szemben az analóg fényképezéssel, a digitális nem fényre, hanem színre érzékeny, függetlenül attól, hogy mennyi a fénymennyiség. Minden színt föl akar fogni, akkor is fölfogja, ha ott nincs annyi fénymennyiség, ami által a színt felfoghatja. Ilyenkor zavarba jön, és a saját pixeleit rajzolja ki, tehát hibázik.” Így ezeknek a csendéleteknek térbeli mélysége elhalványul és csak a színeit érzékeljük.
Ez kissé össze is zavarja a nézői tekintetet, amely bár felismeri a háromdimenziós plasztikus formákat, a térérzet mégsem születik meg benne. Nádas egyébként előszeretettel játszik a befogadóval, különféle zavarokkal, képi hibákkal tartja fogva a tekintetét. A tájképeken a természetes holdfény és a mesterséges lámpafény ütközéseinél pixelzavarok teremtődnek, a pszeudo-önarcképeknél a kontúrok elmosódnak. Ezek mind olyan jelenségek, amelyeket a fotósok általában kiküszöbölni igyekeznek, ám ezek kiemelése külön érdekességet ad a képeknek, vizuálisan ingerli a szemet.
Izgalmas fejezetet nyitnak Nádas fotográfiai munkásságában a pszeudo-önarcképek. Míg a művészt korábbi, analóg önarcképein a precíz megkomponáltság, a fotózás technikai lehetőségei izgatták, addig az iPhone-nal készített, elmosódó önportrék már nem a megmutatásról, hanem épp az Én eltűnésről szólnak. Az Ego tünékennyé válik, efemer jelleget ölt, Semmivé lesz. Látomásszerű sziluettek, szellemképek jelennek meg ezeken a fotókon, amelyek a tájképek kísérteties hangulatához hasonló érzetet keltenek.
Ezzel pedig vissza is kanyarodunk az írás elejére, hiszen a sötétség és a fény kérdései mentén valami módon egymásba érnek Nádas prózája és fotói. Ahogy ő megfogalmazta: „Az írást és a fényképezést mindig elválasztottam egymástól, a kép és a szöveg között nincs direkt kapcsolat. De összekötik őket a kompozíciós elképzelések és a spiritualitás egyfajta igénye, a sötétség és a fény kontroverziája, a világ láthatóvá tétele a fény által.”
Nádas Péter Minimo. A sötétség színein kiállítása november 11-ig látogatható a Deák Erika Galériában (1066 Budapest, Mozsár utca 1.).
A kiállítás anyagát azonos címmel, 68 oldalon, különleges, magyar és angol nyelvű album formájában, limitált példányban adta közre a Deák Erika Galéria.
