Chile után a következő állomás két hónapos New York-i tartózkodás lesz, a Visegrad Fund ösztöndíjával. A nagy út előtt, még Budapesten beszélgettünk.
Kívülről nézve úgy tűnik, nagy lendületet vett a pályád. Belülről hogyan éled ezt meg?
Tapasztalom a nemzetközi érdeklődést, a chilei felkérés, a Visegrad Fund ösztöndíja, a Strabag-díj short listje – valamennyi nemzetközi zsűrinek köszönhető. Itthon jellemzően évekig csak figyelik a fiatal művészeket, a galériák, a gyűjtők, a magyar művészeti világ sokáig kivár, biztosra megy, nem akar kockáztatni. Főleg, ha valaki más, mint a többiek, vagy elsőre nem tudják hová tenni, amit csinál. Szerintem én ez a kategória vagyok. Megértettem, hogy a kortárs műkereskedelem nehezen fogadja el a kísérletezést, ezért elkezdtem külföldre pályázni. A munkám ugyanolyan kötelező részének fogom fel a pályázati anyag összeállítását, mint a műteremben végzett alkotótevékenységet.
Az egyetemen egyáltalán nem volt tudatos karrierépítés, de az én generációm hamar rájött, ha a művészpályán szeretne maradni, kezébe kell vennie a sorsát, és pályáznia kell mindenre. Részt vettem a Budapest Art mentorképzésén is, ami még jobban megerősített abban, hogy „nyomni kell” és minden csatornát meg kell ragadni, amit csak lehet.
A chilei biennáléra szóló meghívás minek köszönhető?
Beválogattak Leopold Bloom döntősei közé, ahol az egyik zsűritag a chilei biennálé szervezője, ő hívott meg. Június elsején indulok, egy teljes hónapig leszek kint, ez idő alatt kell elkészítenem ott, nulláról indulva a kiállítási anyagomat.
Mi lesz az installációd?
A kurátori koncepció a hatalommal kapcsolatos, az elnyomáshoz fűződő viszonyulásokat járja körül, de nem kell direkt politikai jellegű munkát létrehozni. Ami jó, mert szeretem, ha sokolvasatúak a munkáim, és most, a chilei installációnál is erre összpontosítok majd.
Készülök a szobrászati installációra: textilekből, különböző vegyes anyagokból fogok testszerű, mégis nonfiguratív alakokat megformálni, felakasztom őket, ahogy a húsokat vagy a fél disznókat szokták, majd folyamatosan vágok le belőlük darabokat, amelyeket új helyre teszek át, újjáépítem őket, végül az eredeti test csupán egy csonk lesz. Szóval formai dolgokat állítok párhuzamba aktuális politikai történésekkel.
Nagyon foglalkoztat engem, vajon meddig lehet egy adott politikai hatalom, rezsim alatt élni egy országban, és mikor jön el az a pont, amikor onnan menni kell. Egy ideig lehet alternatívát találni, „buborékokat” létrehozni, de mikor érkezik el az a pillanat, amikor azt mondom, hogy tovább nem tudom úgy alakítani az életemet, hogy az jó legyen nekem. Erről szól ez az installáció. Szeretem, ha mindenki a saját értelmezése szerint gondolkodik a munkám mondanivalójáról, nagyon élvezem, ha megosztják velem ezeket az egyéni megítéléseket.
Mi lesz a Chilében létrehozott installációd sorsa?
Ott marad, egy gyűjteményé lesz. A Saco Biennálé célja, hogy beindítsa az ottani képzőművészeti életet, és gyűjteményt is építeni akarnak. Egy fesztivált kell elképzelni, bármilyen intézményt, amit csak lehet, kiállítótérré alakítanak, a sivatagtól kezdve az óceánpartig mindenhol ott van művészet.
Most, hogy elkezdtél mozogni a nagyvilágban, látsz előre valamilyen karrierlehetőséget? Vannak terveid, vagy jön, ami jön, állsz elébe?
Nekem nem volt karriertervem, és újra meg újra meglepődöm ezeken a lehetőségeken. Komolyan fel kellett dolgoznom, hogy egy zsűri azt gondolja a munkáimról, hogy egy nemzetközi biennáléra valók, és rólam is feltételezik, hogy helyt tudok állni, meg tudok felelni egy ilyen felkérésnek, képes vagyok képviselni egy országot, a mi művészeti közegünket.
Emlékszem, amikor beválogattak a Leopold Bloom döntősei közé, száznyolcvan fokos fordulatot kellett tennem belül, a lelkemben, hogy elhiggyem, ez valóban megtörténik velem, hogy kiválasztottak. Mindig törekvő és ambiciózus voltam, szeretek dolgozni is, de meg kellett tanulnom feldolgozni a sikert is. A kilencvenes években született gyerekek a születésük óta azt hallják, hogy ők lesznek a sikeres generáció. Sokszor túl erős nyomást, elvárást jelentett számunkra, hogy sikeresnek kell lennünk.
Folyamatosan dolgozom az énképem átalakításán. Szerény, vidéki környezetben szocializálódtam, küzdeni, a munkát elvégezni megtanultam, de azt nem, hogy ha eljutok valahová, azt miként kell belsővé tenni. Félelmetes is lehet, ha elkap a gépezet és túl gyorsan elindul az ember felfelé. Most úgy érzem, jó helyen vagyok, már figyelnek rám, értékelnek, de még nagy szabadságom van az alkotásban, nem szól bele senki, mit, mikor, mennyit csinálok. De már azt is tudom, nem lehet megállni ezen a kellemes szinten, a kereskedelmi ügyekkel biztos, hogy szembe fogok találkozni és akkor nyilván döntéseket kell hoznom. És én nem az a művész vagyok, aki sorozatban állítja elő a munkákat. Ragaszkodom a víziómhoz, a tempómhoz.
Festőnek indultál, ehhez képest textilekből készítesz szoborszerű installációt. Ez hogyan alakult így?
Idegesített az a fázis, hogy mindenki az osztályban vásznat feszített, egyhetes procedúra volt, mire előkészítettük a vásznat, majd, mint egy gyárban, mindenki festeni kezdett. Nem akartam ugyanazt csinálni, mint amit a többiek. Érdekelt maga a vászon, az anyaga, a tárgyiassága, és elkezdtem játszani az anyaggal.
Chile után New Yorkba mész, ott mi a célod?
Nagyon vágyom nagy léptékű új munkákra, és már a legutóbbi kiállításomon az Artkartellben azt éreztem, hogy egyre nagyobb munkákat szeretnék csinálni. Bátrabb akarok lenni. Erre Chile is jó lehetőség, hiszen egy nyolcvan négyzetméteres termet kaptam, hogy töltsem ki. New York meg végképp ezt jelenti. Ott teljesen más a lépték, és várom, hogy sok ilyen installációt, műtárgyat lássak, New Yorktól leginkább az inspirációt várom, és hogy magabiztosabbá tegyen.
A Visegrad Fund Residency program keretében négyen megyünk a V4-ek országaiból, Magyarországról csak én. Kapunk műtermet, előadásra, műterem-látogatásokra megyünk, intenzív programot állítottak össze nekünk és persze én is tervezgetem, miket fogok megnézni. Még nem voltam New Yorkban, úgyhogy írom a listámat a látnivalókról.
Többen mesélték, hogy más az időfelfogás, sokkal jobban pörögnek a dolgok, mint itthon, minden nagyon gyors.
Te gyorsan alkotsz?
Nem. Sokat agyalok, sok időt szánok rá. Ezért is egyszerre több munkán dolgozom, hogy amíg az egyiken gondolkozom, addig tudjak valamit csinálni, haladjak a másikkal. Sokféle anyagot használok, némelyiknek hosszú a száradási ideje. Sokat átalakítom a munkámat, nem is csinálok vázlatot előtte.
Szeretem hinni, hogy bátrak a munkáim, az viszont biztos, hogy nem egyszerű őket behatárolni, bármilyen skatulyába besorolni. Ebben sok lehetőség van, de némi hátrány is, főleg kereskedelmi szempontból. Eddig kapkodtam, nagyon vártam, hogy bekerüljek egy galériába, most nyugodtabb vagyok, elindult valami, azután majd meglátjuk, hova fut ki.
Ha valaki egyedül megy és egyedül éri el a sikereket, egyszer csak nagyon magányos lesz. Én nem szeretem ismételni magam, egy idő után megunom, ha minden csak rólam szól, szeretek csapatban dolgozni.
Tagja vagy egy művészeti csoportosulásnak, a Műtőnek, amelyben nem az egyéni karrieren van a hangsúly, hanem a közös tevékenységeken. Hogyan egyezteted össze az egyéni karriert a csoportmunkával?
Nekem nagyon fontos a Műtő esetében az, hogy itt nem rólam van szó, hanem úgy szerepelek, mint egy csapat része. A saját művészetemben vagy a karrieremben az a fő kérdés, hogy én hova jutok, és nekem ez olykor tud sok is lenni. Szeretem, amikor alá kell rendelnem magam a csapatmunkának. A keleti filozófiáknak arra a gondolatára figyelmeztet a Műtő-beli tagság, hogy mindannyian kicsiny porszemek vagyunk. Ezt a vélekedést sokszor igazabbnak és életszerűbbnek látom, mint az egoista művészimázst és a karrierépítést. Jelenleg mindkét utat járom, és nagy segítség, hogy ellensúlyt tartanak egymásnak, vagy kiegyenlítik egymást. Sokkal nehezebben bírnám az egyéni karrierépítést, ha nem lennék a Műtő tagja. Még akkor is, ha éppen változóban van a Műtő belső dinamikája és a céljaink, ahogyan eltér az emberek életútja.
Honnan lehet tudni, hogy mikor van kész egy munka?
Van, amikor egyértelmű számomra, hogy elértem azt az állapotát, amitől nem lesz jobb a mű, és annyira erős az atmoszférája, hogy valóban készen van. De volt olyan is, hogy egy év múlva jöttem rá, hogy tévesen hittem valamit befejezettnek, pedig nem volt az. Nagyon változó, hogy milyen gyorsan eszmélek rá, kész van-e egy munka vagy sem.
Van, amikor ordít, hogy készen van, de az is előfordul, hogy hallok valamit, aztán rájövök, hogy mégsem.
Ilyenkor kérsz valakitől segítséget vagy tanácsot? Mert az ember olyan közel tud kerülni ahhoz, amit csinál, hogy néha jó egy külső szem.
Imádok behívni embereket a műterembe és a véleményüket kérni, hogy mit gondolnak a munkáról, mert mindenkinek más az olvasata. Szeretem, amikor beszélgetünk ezekről, s enélkül nem biztos, hogy élvezném a művészetet. Ezt szeretem a legjobban az egészben, a művészetnek azt a funkcióját, hogy összehozza az embereket.
Artkartell, Budapest
Időközben Balázs Nikolett megérkezett Chilébe és az interjúhoz küldött néhány gondolat kezdeti benyomásairól.
Nagyon lehengerlő, lelkesítő, ahogyan a biennálé csapata minden módon segíti a művészeket az alkotás létrehozásában. Van asszisztenciám az anyagbeszerzésben, a műtermi munkában, egy fantasztikus épületet kaptam meg stúdiónak. A SACO témája a hatalmi elnyomás, amely jelenleg is különösen aktuális és fontos téma Chilében. S tiszteletreméltó, hogy ők ezt nem kerülik meg, hanem a legfontosabb művészeti eseményük vezérfonalává teszik. Nagyon szeretetteljes és lelkes a művészeti közeg, a professzionális alkotói réteg azonban „karcsú”, viszont sokkal természetesebben van jelen a művészet az emberek életében, mint nálunk, ami számomra lenyűgöző. A természeti adottságok minden pillanatban meghatnak, a város a legszárazabb sivatag, az Andok hegysége és az óceán között nyúlik el. A szegénység és gazdagság éles különbsége, az óriási természeti és kulturális örökség jelenléte és erőteljes kiszipolyozása egyfajta ellentétes hangulatot ad számomra. Hálás vagyok, hogy itt lehetek, életem egyik legfontosabb élménye ez.
