Az élő anyagok konzerválása bizonyos tekintetben az idő múlásától való félelem legyőzése vagy tiszta esztétika?
Számomra az élő anyagok konzerválása inkább a mulandóság és az idő természetének megértésére tett kísérlet, semmint a félelem legyőzése. Az idő és az élet körforgása folyamatos változásban van, s minden egyes pillanat magában rejti a lehetőséget a véges természet megélésére. A konzerválás nem annyira arról szól, hogy megpróbáljuk legyőzni az elmúlást, hanem inkább egyik módja annak, hogy méltón rögzítsük, megőrizzük és tiszteljük azt, amit az idő kínál – még ha csak egy rövid pillanatra is.
Bizonyos értelemben csendéletnek is tekinthetők ezek a művek?
Igen, azt gondolom, hogy ezek a munkák csendéletek. Egyféle kortárs szobrászati megközelítése ez ennek a klasszikus témának, amelyben a csendélet hagyományos elemeit modern szobrászati kontextusban újraértelmezem. A csendélet műfaja különösen fontos számomra, mivel lehetőséget ad arra, hogy az élet apró pillanatait kiemeljem és megőrizzem.
A „bedobozolás” aktusa nem csupán fizikai cselekvés, hanem egyfajta érintetlenné tétel is. Azáltal, hogy a kiválasztott tárgyakat üvegdobozokba helyezem, elzárom őket a külvilágtól, konzerválva ezzel a pillanatokat és emlékeket. Ez a folyamat lehetővé teszi, hogy a nézők az általam rögzített szituációkat új perspektívából szemlélhessék. Ezek a megközelítések különösen jellemzők voltak korábbi munkáimra (például: Felborult pohár, PIknik), amelyek a befejezetlenség érzését keltik, mivel a bennük elhelyezett szerves elemek folyamatos változásban vannak, megromlanak, penészedni kezdenek.
Sokszor jut eszembe ezekről az alkotásokról a fotográfia, csak mintha Önnek az nem lenne elég – a lenyomat.
Sok esetben inspirált a fotográfia, különösen a csendélet műfajának klasszikus példái. Egész sorozatot szenteltem Robert Mapplethorpe virágcsendélet-fotói parafrázisainak elkészítésére, ami szintén a csendélet műfajának újraértelmezését célozta meg. Azonban azáltal, hogy bizonyos alkotásaim folyamatosan átalakulnak, mivel a romlás és az idő hatása állandóan befolyásolja őket, a művek sosem lesznek állandók, ellentétben a fotográfiai lenyomatokkal, amelyek örökítik a pillanatot. Az én műveim változók, dinamikusak, és az idő hatása folyamatosan formálja őket – olyan élményt kínálva, amely túlmutat a statikus képen.
Voltak kollaborációim más területekről érkező alkotókkal, amelyek lehetőséget adtak arra, hogy a szobrászati gondolkodásomat kiterjesszem, és más művészeti formákra is reflektáljak. Ilyen közös projektünk során, Karcis Gábor médiaművésszel tér- és fényinstallációt hoztunk létre. A környező térben különböző fényvisszaverő és áttetsző felületekkel kísérleteztünk, amelyek lehetővé tették, hogy a nap folyamán a napfény átsüssön a szobron, és fény-árnyék játékokat hozzon létre. A naplemente után az installáció új formát öltött, amikor Karcis vetítései a fényeket és árnyékokat kiterjesztették a szobron, így azok mozgó, dinamikus képekké váltak. A szobor és a fényvetítés egyesülésével élő, folyamatosan változó műalkotás született. Ez a fajta kísérletezés arra ösztönöz, hogy új módokon közelítsek a térhez, az anyaghoz és az időhöz.
Önnek mi a fontosabb: a mulandóság érzékeltetése, vagy a pillanat megragadása és kimerevítése? Nem mintha a kettő nem függhetne össze, vagyis nem kell éles határt húzni?
Valóban, nem szükséges éles határt húzni a mulandóság érzékeltetése és a pillanat megragadása között – szerintem a kettő inkább erősíti egymást. Mikor a pillanatot kimerevítem, egyúttal rávilágítok annak törékeny, múló természetére is. A kimerevített pillanat, bár állandóvá válik, mégis a mulandóságra emlékeztet. Műveimben az a célom, hogy a nézők ne csupán a rögzített pillanaton keresztül tekintsenek a művekre, hanem az azokban rejlő időt és folyamatot is érzékeljék. Ezáltal a mulandóság és az öröklét egyszerre van jelen.
Az üvegbe zárt organikus, szerves anyagok esetében mi dönti el, hogy azok rothadásnak, romlásnak indulhatnak-e vagy sem?
Az üvegbe zárt szerves anyagok éppúgy az élet és a halál ciklusában mozognak, mint bármi más – ez a természetes rend része. Ha egy virágot levágunk, vagy egy lehullott gyümölcsöt meghagyunk a természet útján, akkor azok az organikus anyagok elkezdenek lebomlani. Alkotásaimban az üveg értelmezhető az emberi beavatkozás eszközeként is, mint külső hatás, hogy ezt a folyamatot megállítsa vagy lelassítsa azzal, hogy új ökoszisztémát hoz létre, ahol a változó páratartalom, fény és hőmérséklet uralkodik, befolyásolva a bomlás folyamatát. Ez arra késztet minket, hogy elgondolkodjunk azon, hogyan viszonyulunk a természethez, és hogyan próbáljuk befolyásolni a minket körülvevő világot. Műveimben a száraz növények használata nemcsak a természet mulandóságát, hanem az emberi beavatkozás mértékét is tükrözi. Az alkotásaim a környezetünkre gyakorolt hatásunkat is érzékeltetik, hiszen azzal, hogy kontrollálni próbáljuk a természet rendjét, gyakran elhanyagoljuk annak természetes ciklusait.
A savmart üveg szerepe az alkotásaimban sok szempontból tudatos, mégis organikus fejlődés eredménye. Eleinte csak hagyományos átlátszó síküveget használtam, de ahogy egyre inkább elmélyedtem a növények és az üveg közötti viszonyban, rájöttem, hogy az üveg valójában nem csupán védelmi mechanizmus, hanem aktív szereplője lehet a művek tartalmának és jelentésének is. Az üveg, különösen a savmart, lehetőséget ad arra, hogy az átlátszóság és a homályos formák játéka révén másik dimenziót hozzak létre, amely egyfajta feszültséget kelt a védelmezett és az elzárt közötti kapcsolatban.
Ez a „védett” állapot inkább feszültséget kelt, mintsem megnyugtató választ adna. A növények védelme, és egyúttal annak elzártsága, kiemeli az ember és a természet közötti ellentétet, és rávilágít arra a paradox helyzetre, hogy bár igyekszünk megóvni a természetet, valójában a mi kontrollunk, a túlzott szabályozásunk is hozzájárulhat annak fenyegetettségéhez.
Tehát a savmart üveg nemcsak mint technikai eszköz, hanem mint szimbolikus kifejezésmód is kulcsfontosságú szerepet játszik.
Ezek a munkák nemcsak az idő múlását, hanem a környezet védelme érdekében hozott döntések következményeit is mérlegelik. Miközben az ember a természet részeként él, saját képére formálja azt, s bár igyekszik megóvni, szabályozni a természetet, a végső kérdés mindig az: mennyire képes az ember valóban megvédeni azt, amit nem képes teljesen uralni?
Mikor és hol találkozhatunk jelenleg és a közeljövőben Körei-alkotásokkal és -projektekkel?
Jelenleg és a közeljövőben több izgalmas kiállításon is találkozhatnak a nézők az alkotásaimmal. December 8-ig Karcis Gáborral közös projektünk, a FényDóm fényfesztivál keretében látható a Biodómban.
November 30-án csoportos kiállítás nyílik KERT – Az élet lehetősége címmel a HAB-ban, amelynek Vékony Délia a kurátora. A KERT kiállítás az emberi létezés állapotát vizsgálja a kert metaforáján keresztül, különösen az emberi test, a szellem és a természet közötti organikus, testi és spirituális kapcsolatra összpontosítva. A kiállítás nem kifejezetten a klímaváltozás vagy az ökológiai problémák hatását tárgyalja, inkább azt a jelenlegi ontológiai állapotot és viszonyt próbálja megérteni, amely az ember és a természet közötti kapcsolatot jellemzi.
December 4-én pedig a Molnár Ani Galériában lesz közös kiállításom Ernszt Andrással, Longing for Gaia címmel. A kiállítás fókuszában a természet sejtelmes, titokzatos karakterisztikája áll, amely még inkább mélyíti a megismerése és a hozzá kapcsolódás iránti vágyakozást.
