A tárlat kurátorával, Sárvári Zitával beszélgettünk a hetvenes években működő budapesti neoavantgárd alkotóközösség jelentőségéről, a szitanyomatok helyéről a képzőművészetben, és arról, mit jelenthet ez a bemutatkozás Kínában.
Milyen szempontok alapján állt össze a kurátori koncepció?
Több mint két éve szerveződik ez a projekt, amelyet a rendkívül szigorú kínai lezárások lelassítottak, hiszen csak a megszűnésük után nyílt szabad út a megfelelő intézményekkel való kapcsolatfelvételre, és kezdhettük el a konkrét szervezést. A koncepció viszonylag korán megszületett. Az MNB Arts and Culture és a Fajó Alapítvány között egyetértés volt abban, hogy a Pesti Műhely alapító tagjait állítjuk a középpontba. Az 1971-től az új geometrikus és konstruktivista művészet generációjaként ideális alkotóközösségbe tömörülő társaság tevékenységével régóta foglalkozom, akárcsak a magyarországi szitanyomás történetének feldolgozásával. Saját kutatómunkám és az alapító tag Fajó János mellett és később a hagyatékával végzett mélyreható munkám alapján egyértelmű volt számomra, hogy a közös kiállítás kurátoraként ezt a koncepciót dolgozom ki.
Vajon mi hozta össze ebbe a művészcsoportba a neoavantgárd jelentős művészeit?
Közös szemlélet- és gondolkodásmód hívta életre a műhelyt, amely biztosította mind a hat alkotó számára a szabad művészeti kibontakozást. Fajó Jánosról, Bak Imréről, Nádler Istvánról, Mengyán Andrásról, Hencze Tamásról és Keserü Ilonáról beszélünk, ők hatan voltak a Pesti Műhely alapítói. 1971-ben egy Benczúr utcai szenespincéből indult el közös tevékenységük. Mengyán mérnökként tervezte meg és rakta össze, építette fel a szitanyomógépet. Persze meglehetősen kezdetleges volt a technikájuk, például nagynyomású porszívóval szívták oda a papírt az asztalhoz, ez tartotta stabilan, míg lehúzták a szitát. Vásározó asszonyoktól szerezték be a kelméket, kendőket, selymeket, ezeket használták szitavászonként. A technikával szín- és formakísérleteket folytattak.
Sokszor a szitanyomatokon próbálták ki azt a szín- és formakompozíciót, amelyet utána festményként is megalkottak. Emellett a Pesti Műhely edukatív, a kortárs művészet területén ismeretterjesztő funkciót is betöltött. A Népművelési Intézetben dolgozó Bak Imre Jerger Krisztina segítségével kis galériahálózatot hozott létre. Főként vidéki művelődési házakban kialakított galériákban születtek meg az első kvázi white cube-terek, amolyan tiszta fehér kiállítóterek világítással, kifejezetten képzőművészeti munkák bemutatására. Saját anyagaikon kívül az Európai Iskola nagy mestereinek és az orosz avantgárd művészeinek munkáiból készített szitanyomat-reprodukciókat tervezték itt kiállítani.
Fő tevékenységük természetesen az volt, hogy a saját munkáikat ültették át grafikába és papírra. Ez a technika nagyon alkalmas volt arra, hogy innen, a vasfüggönyön túlról, egy kelet-közép-európai országból hírt adhassanak magukról. Nagy nemzetközi grafikai biennálékra tudták benyújtani ezeket a pályaműveket. Valamennyi alkotó korai időszakát fémjelzi a Pesti Műhely, a legerőteljesebb, geometrikus és konkrét alkotásaik ebben az időszakban születtek, ahogy az esszenciális és emblematikus papírmunkáik is. A szitázás univerzális művészeti nyelv, látványos és közérthető, és a világon mindenütt van relevanciája.
Honnan érkeznek be a munkák a kiállításra?
A Magyar Nemzeti Bank gyűjteményében a Pesti Műhelyt fémjelző minden alkotótól megtalálhatók emblematikus alkotások. Ezért a festmények nagy része innen került beválogatásra a kiállításra, amelyeket még Fajó János-festményekkel és Fajó legfontosabb szitanyomataival egészítettem ki a Fajó Alapítvány anyagából. A további szitanyomatokat a Fajó Alapítványon kívül az adott művészt képviselő galériáktól (Bak Imre szitanyomatait az acb Galéria, Nádler István szitanyomatait a Kisterem bocsátotta rendelkezésünkre), vagy adott művésztől (Mengyán András művek magától Mengyán Andrástól, Keserü Ilona szitanyomatai Keserü Ilonától érkeztek) válogattam össze. Igyekeztem megtalálni a piacon fellelhető alkotások közül azokat, amelyek a Pesti Műhely időszakát és a művészeknek ott végzett tevékenységét a leginkább reprezentálják. A tárlaton szerepel majd az 1976-os Műhely – Budapest ‘76 mappa is, amely az alapító tagok egyetlen közös mappája, és a Neon Galériában sikerült ráakadnunk egy ép példányra.
Feldolgozták-e már a Pesti Műhely tevékenységét a művészettörténészek, vagy ez még kutatásra váró terület?
Sokan foglalkoztak már vele, de van még bőven feladat. Talán ez a kiállítás is segít új adalékokkal szolgálni, bár azért is nehéz a teljes képet összerakni, mert hiányos a dokumentáció. A mappák esetében pontosan jelezték, ha azok a Pesti Műhelyben készültek, de nagyon sok nyomatnál ezt nem lehet tudni. Így tehát inkább csak azt az egyszerű történetet tudjuk elmesélni, megjeleníteni, hogy kik és miért alapították, hogyan és meddig dolgoztak ott, mely alkotások készülhettek ott, mit jelent a Pesti Műhely korszaka az egyes életművekben, a magyar művészettörténetben, illetve az akkori művészeti politikában és rendszerben.
A szitanyomatoknak most megint reneszánsza van nyugaton is, de eredetileg Kínából származik ez az ősi technika.
Valóban ősi kínai eljárásról van szó, amelyet napjainkban egyre többen használnak a kortárs magyar képzőművészek közül is. Magam 2016 óta foglalkozom Fajó János munkásságával, 2018 óta vagyok a Fajó Alapítvány művészeti tanácsadója, és már kezdetektől kiemelt figyelmet szenteltem az ő szitanyomó tevékenységének. Nagyon szeretem, az intimitása miatt is, ezt az érzékeny műfajt. Az egésznek valamiképp lelke van, igen közeli kapcsolatot tud teremteni a mű és a befogadó között. Ezek a sokszorosított grafikák éppúgy őrzik a művész keze nyomát, mint az egyedi olaj-vászon munkák, de a sokszorosított grafikák egészen másféle képességeket igényelnek az alkotótól, másféle gondolkodást is várnak el tőle. Fajó így fogalmaz a szitanyomás technikájáról: „Kevesen vannak tudatában annak, hogy egy művész számára mit is jelent a színes sokszorosítás, hogy milyen felmérhetetlen jelentősége van az életmű kiérlelésében és a művész személyiségének tudatosításában. Jelentősége abban rejlik, hogy a művészt művének nagyobb átgondolására készteti, ami személyiségjegyeinek – saját identitásának – tudatosodását is jelenti. Tudniillik a sokszorosításra való rákészülés a mű alkotóelemeire való szétszedésével és újbóli összerakásával megy végbe. Ezért nagyobb átgondoltságot és önanalízist eredményez. A művek ilyetén való érlelése kihozza a forma és színbeli bizonytalanságokat és lehetőséget teremt a döntésre, a teljes bizonyosság kimondására. Ezzel utat nyit a mű végleges megformáláshoz, a festményhez.” (Fajó A/E ARTIST EXEMPLARE 1975–2000 I., II., III., Pesti Műhely, Budapest, 2008)
Honnan indult az érdeklődése Fajó János életműve iránt?
A Virág Judit Galériában kezdtem dolgozni, melynek tulajdonosa az akkori külügyminisztériumi kortárs képzőművészeti gyűjteménynek kuratóriumi tagja volt, és a feladataim közé tartozott a művészektől összegyűjteni azokat az alkotásokat, amelyek a kuratóriumi döntések után bekerülhettek a gyűjteménybe. Fajó Jánoshoz is el kellett mennem kiválogatni néhány munkát, és amikor megérkeztem a Kövér Lajos utcai műteremházba, azonnal elvarázsolódtam. Úgy éreztem, ezt az embert, ezt az életművet jobban meg akarom ismerni, dolgozni szeretnék vele. A Kállay Ernő kutatói ösztöndíjra 2016-ban kutatási témául a Pesti Műhely témát nyújtottam be. Az intenzív kutatómunka mellett Fajó Jánossal barátsággá szövődött a kapcsolatunk. Nagy megtiszteltetés, hogy élete utolsó, Fekete-Fehér című kiállítását is én rendezhettem a Deák Erika Galériában. És azóta is kissebb kamarakiállításokkal próbálom az életművét kontextualizálni, népszerűsíten. Mióta megszületett a Fajó Alapítvány, Váradi Mátyással, az Alapítvány elnökével közösen dolgozunk – kiállításokkal, Fajó-ösztöndíjprogrammal, más művészettörténészekkel, kutatókkal együttműködve – az életmű mind szélesebb körű megismertetéséért.
Miért lett Az út a kiállítás címe?
Ahogy raktuk össze az anyagot és haladtunk előre, úgy álltak össze a szimbólumok egységes mondanivalóvá. Az út az, amelyet a Pesti Műhely tagjai bejártak együtt és külön-külön is pályájuk során. Hosszú út vezetett idáig, hogy ez a kiállítás megszülethessen, és hosszú az az út is, amelyet most a műalkotások megtesznek, hogy hírt adjanak egy jelentős művészeti csoportról és azon keresztül erről az hat kanonizált alkotóról, akik Európa jelentős múzeumaiban képviselnek Bennünket. Az út a nagy Fajó-könyv címe. A szitanyomás technikája is a jelentős kereskedelmi úton, a Selyemúton érkezett meg Európába Kínából.
Az út az élet gyakorta használt metaforája. Arra emlékeztet bennünket, hogy nem a cél a legfontosabb. Az út fejlődés, mindig van valami mögöttünk, de előre nézünk. Szeretek szép, láttató filozófiai fogalmakat választani a kiállításaimnak, itt nem is találhattam volna találóbbat.
Képek az MNB Arts and Culture jóvoltából.
A kiállítás helyszíne: Liu Haisu Művészeti Múzeum, Sanghaj
