Akár tudatában vagyunk, akár nem, a művészet születéstől halálig kíséri és szövi át az emberi életet. Ezt a tényt az emberiség megjelenésének legelső tárgyi emlékei már igazolják, mert az ősi kő- vagy csonteszközök mellett már ott találjuk az anyagba rögzített kultikus üzeneteket, a hitvilág korai, ám kortalan jeleit.
Ha a művészet eredetét és jelalapú struktúráit vizsgáljuk, kikerülhetetlen a növény- és az állatvilág jelkommunikációjáig visszatekinteni, s belemélyedni. A növények, jelenlegi ismereteink szerint, egymás közt kémiai jelekkel váltanak üzenetet. Viszont a térben mozgó bogár-, madár-, állat- és embervilág elérésére kibővítik azt vizuális (művészeti?) igényű szín- és formabeszéddel. A növényi üzenet voltaképp egy „gesztus” kihirdetése: gyere, barátom, készítettem számodra finom ebédet, viszonzásul pedig vidd el a testvéreim asztalára a kis pollencsomagot. Vagy épp felkínálja az édes, tápláló gyümölcsöt az emészthetetlen ép mag távolabbi elejtése érdekében.
Az állatvilág – beleértve az embert is – ábécéje és szótára már öt szinten működik: íz-, illat-, szín-, mozgás- és hangalapú. A jelek, jelzések végtelen sora mind-mind megszólítások, a közösségépítés kötőanyagai. A földi élet a rendszerbe foglalt, folyamatos mozgás pulzálása. A változás ütemekbe foglalt állandósága. Talán a melegvérűek szíve lehet a legtöményebb szimbóluma a kozmikus egyensúly földi tükröződésének: vonzás és taszítás, szívás és tolás. Ismétlődő ritmus, amelynek kezdete és vége is van, de a végességében is végtelen. Ez az ellentmondás a teremtett világ dinamikájának kulcsa. A dualitásból eredő feszültség, az ellentétes pólusok együttműködése tartja mozgásban a világot, a mikrorendszerektől a csillagrendszerekig és tovább az emberi észlelésen jóval túl… A végesség végtelensége egyszerűen ábrázolható, ha az élőlényt egy láncszemnek tekintjük, amelynek meghatározott szakaszából új láncszemek képződnek, és majd hasonló irányban folytatják, végtelenítik a mozgást.
Tudatalatti ösztöneink, a növényekkel együtt élve begyűjthették az ellesett értéktárat: az alkalmazkodás időrendjét, a türelmet, az együttműködés magasiskoláját, az adakozás folytonosságát, hiszen a saját erőből létrehozott javakat: a humuszt, a termőföldet, az oxigént, az élelmet, a lakhatást, a megkötött és felemelt vizet, a hűsítő árnyékot, a gyógyító anyagokat mind-mind megosztják.
Tíz- vagy százezred év alatt mértéket kaphattunk a fák kozmikus és földi kapcsolódásából, a virágok és gyümölcsök geometrikus rendjéből, formai, szín- és ízbeli tökéletességéből. Az állatvilágból kifejlődve vagy együtt teremtődve megélhettük, elleshettük az utódok létrehozásának kötelezettsége okán a fajok szimbolikus és katartikus ünnepi jelenségeit, ugyanúgy a pár- vagy apaállat-választás színes-szagos, szigorú koreográfiába zárt előadásait, kiválósági vetélkedéseit, a hang-, a tánc- és viseletversenyek intenzív illusztrációit: amelyek a kiválasztódás, a tökéletesedés, a mértékadás kódolt törvényeiből erednek.
Az élővilág közös energiája a napfény. A fajok és az egyedek fennmaradásának motorja az alkalmazkodás. Az ön- és közösségi azonosság csak a környezet változásával együtt mozogva tartható fenn. Megélhettük, hogy a mi naprendszerünk teremtett világa mozgó, ám kiegyensúlyozott teljesség. A változás természetes mértékegységei a napok és az évszakok, amik fenntartják a rövidtávú alkalmazkodóképességünket. A lokális katasztrófák begyógyuló sebeket okoznak az ökoszisztémának, a klímaváltozásból eredő radikális, tartós lehűlés vagy felmelegedés erőltetett helyváltozásra, sőt kihalásra ítélhet egyedeket, fajokat. Az esetleges katasztrófák és az ember egyre erősödő élettérfoglalása ellenére az ökoszisztéma hihetetlenül finom egyensúlya töretlen.
Visszatérve a kiinduló ponthoz: az ember a korai és hosszan tartó természeti léte alatt, ugyanúgy, mint a többi élőlény, azonosulni tudott a teljességgel. Talán ez a ciklus lehetett az aranykor, amit jóval később a Szentírás Paradicsomkertnek ír le. És innen kitiltatva kezdődött el a történelem.
A saját útra lépett, az eszközkészítő, gondolkodó, számító ember elkezdte kutatni saját eredetét, az elmúlás érthetetlenségét, a kiszámíthatatlan veszélyeket, és rájött, hogy az elérhető valóságok mögött, fölött hatalmas erők vannak. Örökölt ösztöne megsúgta: kapcsolatba kell lépni a Láthatatlan Létezővel. Meg kell nyernie a jóindulatát. Megnevezni, láthatóvá tenni, megtisztelni tánccal, énekkel, áldozati falatokkal. És ez a kezdetleges misztérium, kultusz, hitélet működni kezdett, mert áthatotta a természeti élővilág „paradicsomi” tökéletességének rejtett emléke, és szellemi tetőt adott az ember naturális élete fölé. Ez a fejlődési folyamat lejátszódott mindenütt a földön, ahol letelepült és közösséggé szerveződött.
Hasonlóan az egyedek és közösségek fejlődési folyamatához a lokális kultuszok elsorvadása, illetve kultúrává érése a teremtésbe kódolt természetes jelenség lehet. Vajon vélhetjük-e ugyanilyen természetesnek a lokalitást áttörő világkultúrákat, geológiai, nyelvi, életmódbeli különbözőségre épített birodalmakat?
Térjünk inkább vissza az eredeti témánkra. A fent vázolt gondolattöredékek talán segítik megérteni, vagy inkább megérezni a „művészet”-fogalom irányultságát, megfoghatatlan tartalmát. A Föld élhetővé formálása a Teremtő által kódolt növényi „adakozás”. A fák hármas osztatú struktúrája: gyökér–törzs–korona leképezi a Föld–Élővilág–Kozmosz-kapcsolatot. A virág- és termésalakzatok tükrözik a kozmosz és a mikrokozmosz geometrikus mozgását. A növényvilág élő szemaforként hirdeti az aktuális évszakot. Az állatvilág formai gazdagsága és mozgási repertoárja óriási kincsestára a tökéletes forma–tartalom egységnek. Az élet láncszerkezetű metaforájának elfogadása oldja az egyéni elmúlás traumáját.
Bizonyos állatfajok termékenységhez és párválasztáshoz kötött rítusai visszaköszönnek különböző kultúrák tánc- és énekművészetéből. Az első kultikus tárgyemlékek, barlangrajzok döntő többségükben állatokat ábrázolnak, mert a számukra fontos állatot rokonnak gondolva közös őst képzeltek el felső hatalomnak, amit a maguk módján megfaragtak totemoszlopon vagy kézbe fogható fétisként.
Ezek a felsorolt és még hosszan bővíthető fonalak kötéllé fonódó áthatások, amelyek érthetőbb szimbólumrendszerben jelen vannak a Bibliában, a keresztény vallásban (nem kizárható, hogy más világvallásokban is), mert valójában a teremtésből eredő kötések, amelyek a művészet tartalmát képezik.
Könyvtárakat megtöltő írások születtek a művészetről – különösen mióta látszólag letért a kultikus útról –, de tudományosan alátámasztott definíció nincs, és talán nem is lehet. Nincs, mert szavakkal nem magyarázható. Nincs, mert nem gondolatokra épül, csupán megidéz egy más dimenzióban létező esszenciát. Szimbólumokból építkező varázslat, ami emberi gesztusokból érkező, személyre szóló, felemelő üzenet. Valójában csak a MŰ hordozza az üzenetet, és csak személyes kontaktussal közelíthető meg: a befogadás gesztusával. Az elfogadás csírája örökségként azonban ott lapul mindnyájunkban. Olyan, mint a hit vagy a szerelem – csak megélni lehet, megérteni nem. Viszont erőt ad, lelkierőt, ami minden személyes erő eredője.
A saját útra lépett, az eszközkészítő, gondolkodó, számító ember elkezdte kutatni saját eredetét, az elmúlás érthetetlenségét, a kiszámíthatatlan veszélyeket, és rájött, hogy az elérhető valóságok mögött, fölött hatalmas erők vannak. Örökölt ösztöne megsúgta: kapcsolatba kell lépni a Láthatatlan Létezővel.
Nyitókép: MTI/Cseke Csilla
A Nemzet Művésze címmel idén kitüntetett Farkas Ádám Kossuth- és Munkácsy Mihály-díjas szobrászművész szentendrei otthonában
