3+1 kiállításajánló – Kezdem a plusz eggyel, akkor is, ha ez már csak egy szubjektív beszámoló lesz egy fontos kiállításról, mert január végével bezár a „kitartó antagonista”, a XX. század egyik legnagyobb hatású művészének, a 2010-ben elhunyt Louise Bourgeois életmű-kiállítása. Az Alsó-Belvedere kastély barokk tereiben Európában először mutatták be a kilencvennyolc évet élt, nagy formátumú, érzékeny és szorongó női művész 1940-es években készült festményeit. A Belvedere háromszázéves jubileumát ünnepelte 2023-ban, és az ősszel megnyílt kiállítás ennek az ünnepléssorozatnak volt a betetőzése.
A kiállítás utolsó napjaira értem ki Bécsbe, mert mindenképpen látni akartam. Érdekelt, hat-e élőben, és mi lehet a varázsa, mi az, amivel mindenkit meggyőzött, hiszen szerepelt a képzőművészet legfontosabb színterein, köztük a Documentán is, 1999-ben életmű Arany Oroszlánt kapott a Velencei Biennálén, és nem találkoztam még művésszel, aki ne elismerően nyilatkozott volna róla. Tulajdonképpen nincs is mit magyarázni arról, miért akartam annyira látni, vagy hogy mit láttam, legyen elég annyi, hogy engem is meggyőzőtt. Inkább idehozok két idézetet a művésztől, mert azt hiszem, az a titok, hogy mindannyiunkat érintő két fontos dologról beszél egész végig: a szexről és a halálról. S nem rejti véka alá szorongásait, félelmeit sem, miközben az élet nagyszerűsége átlengte most is a kiállítás tereit.
Minden esetben megbízható választás, egyszerűen nem szoktak hibázni, ezért a Belvedere után átsétáltam az Albertinába. Általában három tárlat látható itt egy időben, egy blockbuster, egy nagy osztrák művész és egy fotográfiai kiállítás.
A nagy dobás most Gottfried Helnwein bécsi születésű, Írországban és Amerikában élő művész festményei. A múzeum a vagabund művész hetvenötödik születésnapját ünnepli a tárlattal, amely még február 11-ig látható. Helnwein az osztrákok fontos művésze, Falcónak is tervezett lemezborítót, s dolgozott együtt a Rolling Stonesszal, a Rammsteinnel és Marilyn Mansonnal is. Maga is úgy néz ki, mint egy rocksztár, fekete dzsekiben, kendőkkel a fején, ezüst gyűrűkkel az ujjain, pedig rendes bécsi ’petite bourgeois’ családból származik. Életműve a tabukkal akar szembesíteni ’Hitlertől Mickey egérig’, mert szerinte a művész dolga a szembesítés és a provokáció. A nyolcvanas években lett híres, mikor a nácik által a gyermekek ellen elkövetett bűnökre hívta fel a figyelmet, provokatív módon.
Az ötvenes években volt gyerek, többször nyilatkozta, milyen sötét, szellemekkel és titkokkal terhelt volt az őt nevelő felnőttek világa, s eltökélte, hogy ezt valahogyan szétzúzza. Szépen tette is ezt három-négy évtizeden keresztül, s el tudom képzelni, hogy most, a hetvenes éveiben járva meg lehet lepődve, hányféle új arca van az erőszaknak, milyen brutális, és mintha az emberiség semmiből sem tanulna. Példaképe Francisco Goya, mert ő mutatta meg először a háború igazi arcát, testvérének érzi abban, hogy mindkettőjük célja felhívni a figyelmet a borzalmakra, hogy a történelem ne ismételje önmagát.
Nagyon erős a háborús rész, pedig 2007-es a képek többsége. Megmutatja, hogy annyit tudunk a háborúról és a terrorról, amennyit a médiában látunk, ami mégiscsak manipulál, és lehet, hogy egy joysticken keresztül hajtják végre a támadást, de talán mégsem csak selfie a háttér, ha lebombázzák a várost, ahol élsz (éltél), mert te sem egy rajzfilmkarakter vagy. És nem egy számítógépes játékban élünk. Bár ki tudja, én is itt okoskodom a FB-on, ami Meta, szóval már semmi sem az, ami volt, és észrevétlenek a változások. És ezzel még véletlenül sem mondom azt, hogy „régen minden jobb volt”.
Helnwein a kiállítást kísérő interjúban viszont azt mondja, hogy számára a vászon színpad, ahová mindenféle szereplőt összehoz, nincsenek térbeli és időbeli határok, az alkotó isten a maga univerzumában, és azt tesz egymás mellé, amit csak akar.
Katharina Grosse német festőművészé, korunk egyik legmeghatározóbb női művészéé a másik tárlat, a Why Three Tones Do Not Form a Triangle című, mely április 1-jéig látható.
Festékszóró pisztollyal készített műveiben nincs keret, nincsenek határok, minden mozog, feszít és szétfeszít, művészetének lényege épp ez a határtalanság és szabadság. Az Albertinában az oszlopcsarnokot kapta meg, ahol festékszórójával helyspecifikus, csak itt és most látható műveket hozott létre. Belépve a terébe energiát, feszültsége, lendületet, sőt robbanékonyságot lehetett érezni.
Az Albertina fotókiállítása most Joel Sternfeld (született: 1944/New York) képeit mutatja be, aki a New Color Photography képviselője. Ők a színes film színeit stilisztikai eszközként használják, a fekete-fehér felvételek után másfajta esztétikát dolgoztak ki a színes filmre. A narratív képeken színpadszerű tájban elvarázsolt figurák – American Prospects a címe –, aki megnézi, érti majd, hogy miért. Megyünk vele ezen a végtelen, lenyűgöző úton, s minden megállónál valami érthetetlen és abszurd jelenetbe csöppenünk.
Az egészet melankóliával vegyülő humor hatja át, az emberi természet bölcs ismerete és a natura, az igazi természet tisztelete. Nekem nagyon bejött, csak egy példa a finom humorra, míg a háttérben a kollégái oltják a tüzet a lángoló házban, addig egy tűzoltó a kép előterében sütőtököt vásárol a farmertől.
Sternfeld posztmodern fotósok olyan fiatalabb generációját inspirálta, mint Gregory Crewdson és olyan filmeseket, mint Sofia Coppola vagy David Lynch. Akkor jártam gimnáziumba, mikor ezeket fényképezte. A világ másik pontján, mégis nagyon ismerős képek, biztos a filmekből, amelyeket akkoriban a Puskin, a Bányász és a Művész moziban láttam, mert mi biztosan nem ezen, hanem egy másik proszpekten jártunk ekkoriban. A Lenin körúton. Most viszont menjünk az Albertinába, április 28-ig ott lesznek ezek a képek.
