Milyen indíttatásból vált Önből műgyűjtő?
Anyai nagyapám, az elismert állatpreparátor, Till Gergely hatására természettudósnak készültem. Gyűjtőszenvedélyem is e téren kezdett bontakozni, magától értetődött, hogy a természet kínálta kincseket gyűjtöttem: volt bogár-, mag- és tojásgyűjteményem, valamint állatpreparátumaim is. Később, amikor könyvügynökként jártam az országot, régiségeket gyűjtöttem, például érmeket, plaketteket. Mivel huszonöt éves koromig vadásztam is, ezért a vadászat tárgyi emlékeit, régi puskákat, lőportartókat, a vadászat képzőművészeti ábrázolásait, szobrokat, festményeket, metszeteket gyűjtöttem, és szinte „magától” összeállt egy jelentős vadászati szakkönyvtár is. Tehát amivel éppen foglalkoztam, annak a tárgyi emlékeit is igyekeztem magam köré gyűjteni. Ezért később, amikor borászkodni kezdtem a Csobánc-hegyen, akkor a szőlészet és a borászat tárgyi emlékeit gyűjtöttem.
Könyvügynöki munkám során ismerkedtem meg az igen jelentős gyűjtői tevékenységet folytató Kolozsváry házaspárral és a gyűjteményükkel, amelynek hatására a kortárs művészet felé fordultam. Ez a találkozás fordulópontot jelentett az életemben. Nekik köszönhetően fedeztem fel a kortárs művészet nyújtotta örömöket, izgalmakat. Általuk ismertem meg a hetvenes évek elején az akkor már klasszikusnak számító idősebb mestereket, Korniss Dezsőt, Anna Margitot, Bálint Endrét és a fiatalabb Ország Lilit, aki bemutatott Román Györgynek, a süketnéma írónak és festőművésznek, akinek én voltam az első vásárlója.
Később fizikai munkásként dolgoztam a Pilisi Parkerdőnél, miközben folyamatosan jártam a műtermeket és vásároltam a saját korosztályom művészeitől is, például Szemadám Györgytől, Prutkay Pétertől vagy a SI-LA-GI-ként ismertté vált Szilágyi Szabolcstól.
Gondolom, lassan kiszorították a műtárgyak az otthonából. Ez is közrejátszott az Első Magyar Látványtár megalapításában?
Több évtized telt el a gyűjtés kezdete és a Látványtár megalakítása között, de nyilván valami törvényszerűség és spontaenitás működött ebben is, ami egyébként az egész gyűjtői tevékenységemre jellemző. Úgy vélem, gyűjtői működésem minden mozzanatára az a magyarázat, hogy nagyon fiatalon váltam gyűjtővé. Ha mondjuk egy negyvenes éveiben járó ember kezd gyűjteni, az ő döntései már nagy eséllyel inkább spekulatívak.
Amikor az 1970-es években megismerkedtem Šwierkiewicz Róbert képzőművésszel, mintha az eleven és ellenállhatatlan alkotóerővel találkoztam volna. Ráadásul közvetlenül neki köszönhetem, hogy a Balaton-felvidékre kerültem. Ugyanis 1980 őszén a Csobánc-hegyen vásárolt egy szőlőbirtokot pincével, présházzal, én pedig 1981-ben friss autótulajdonosként segítettem neki a költözésben. Annyira elvarázsolt a hely, hogy még abban az évben én is vásároltam nem messze az övétől egy szőlőbirtokot, majd megvettem a Csobánc-hegy lábánál fekvő Diszelben a húsz éve tető nélkül romosodó egykori Stankovics-malmot, amely az 1990-ben alapított Első Magyar Látványtár Kiállítóháza lett. Hét év telt el építési munkálatokkal, 1997 nyarán nyílt meg benne az első kiállítás Mindenkinek Kenyér és Rózsa címmel.
Az Első Magyar Látványtár Alapítványt nyolcan hoztuk létre, azzal a céllal, hogy kiállításokat rendezzünk a vizuális kulturáltság szintjének emelésére. Kiállításaink mindig a Látványtár saját gyűjteményére épülnek, amely gyűjtemény az alapításkor a Gyökér Kinga által kezelt Altorjai Sándor festőművész hagyatékával gazdagodott.
Az alapítvány létrehozásában persze az is közrejátszott, hogy gyűjtőszenvedélyemnek köszönhetően már alig tudtam mozogni a lakásomban. Kezdő, ifjú gyűjtőként rájöttem két fontos dologra. Egyrészt arra, hogy a magángyűjtés annak ellenére, hogy a szó mást sugall, nem magánügy. Másrészt pedig arra, hogy a kiállításrendezés önálló művészeti ág. Aki látott már néhány látványtári kiállítást, tudja, mire gondolok.
Viszont természetes, hogy adódnak veszteségek, áldozatok, mert a továbblépés érdekében bizony meg kell válni néhány darabtól. Mégis több száz olyan tárggyal, képpel élek együtt, amelyek már ötven éve vagy régebben vannak a birtokomban.
Nemrég nyílt meg az Együttállás, avagy 3 × 31 című kiállítás, az Első Magyar Látványtár, a Várfok Galéria és a MissionArt Galéria közös tárlata. Miben rejlik a kiállítás különlegessége?
A Várfok Galéria és a MissionArt Galéria műkereskedelemmel foglalkozik. A kezdetektől jó viszonyt ápolunk, összeköt minket az egymás munkáját, eredményeit övező kölcsönös figyelem és megbecsülés. Mivel mindhárom intézmény egy időben alakult, önként adódott, hogy az elmúlt harminc év gyűjtésének legkedvesebb darabjaiból nagyszabású kiállítást rendezhetnénk. Tavaly sajnos a koronavírus-járvány áthúzta a számításainkat, ezért idén nyitottuk meg a tárlatot. Kereken kilencven művész munkáit állítottuk ki. Mindhárom intézmény vezetője maga válogatta ki a kiállításra szánt anyagot, viszont a kiállításrendezést közösen végeztük. Nagyszabású és izgalmas munka volt, ugyanis úgy döntöttünk, hogy a három gyűjtemény ne elkülönülve, hanem összegyúrva, egymást kiegészítve jelenjen meg a kiállítótérben. A tárlat erős válogatás a három gyűjteményből, amelyben a sztárok mellett alig ismert nevekkel is találkozhat a látogató, ezáltal nagyon színes és különleges anyag állt össze. Az Együttállás, avagy 3 × 31 című kiállítás a magyar kortárs képzőművészet igen sajátos metszete. A kiállítás október végéig a hét minden napján, délelőtt tíz órától este hatig látogatható.
Mik a jövőbeli tervei?
Jó néhány kiállítás terve él bennem, de nem tudhatom, hogy sikerül-e mindet megcsinálni. Viszont remélem, hogy a jövő évi Magyar Tükör című kiállítás meg fog valósulni, ez a tárlat történelmi tükröt kíván mutatni a jelenkor társadalmának a magyarság múltjáról a képzőművészet, az alkalmazott művészetek, a néprajz, az iparművészet, a könyvek és a sajtótermékek által. Szintén a Látványtár Kiállítóházában tervezek Nőábrázolások és ábrázoló nők címmel fotókból, festményekből, plakátokból, szobrokból, grafikákból, egyéb tárgyakból álló kiállítást 2023-ban. Úgy vélem, mindkét kiállítás felejthetetlennek ígérkezik.
