Átjárja a minket körülvevő világot a mesterségesség. Gyakran esünk abba a hibába, hogy a mesterségességet a technikai racionalitással és mechanisztikussággal a kultúra emberi érzékenységével szembehelyezzük. Ezzel valójában a modernitás nagy binaritásának és nagy választóvonalának posztmodern technicizált megismétlését hajtjuk végre. Az emberi érzékenység és reflexió által hajtott művészet és kulturális szféra az egyik oldal, míg a másikon a racionalitás, a haszonelvűség és a funkcionalitás által meghatározott technológia. Azonban nagy hibát követünk el, ha megfeledkezünk a minket körülvevő mesterséges ökológiák esztétikai horizontjáról. Olyan ökoesztétikai stratégiára van szükség, amely megbontja a természetesség és a mesterségesség binaritását, miközben felmutatja a techno- vagy mechanoszféra komplexitását.
Martinkó Márk fotósorozataiban erőteljesen megjelenik az épített környezet és a természet viszonya, valamint, hogy ez a különös mesterséges ökológia milyen sajátos viszonyt hoz létre az emberrel. Az esztétika, a dizájnolás és az érzékeny kulturális processzusok művészetében nem állnak szembe a technológiával. Az esztétikai forma krízisére építkező megtört antropocén művészet egyik kiindulópontja éppen az ember centrális és stabil helyzetére építkező esztétikai előfeltevések lebontása. Martinkó már alkotási folyamatában is izgalmasan játszik a kortárs technológia, a természetesség és a digitális eljárásmódok ötvözésével. Alkotásai olyan mesterséges ökológiák, amelyen keresztül a megváltozott technológiai állapotra és a környezet átformálódott státuszára tudunk reflektálni. Azonban ez a reflexió gyakran poszthumán, sőt bizonyos alkotásain nonhumán perspektívából zajlik.
Techno-szférikus esztétikája dúsítja és gazdagítja a létezést. Minél több szférára van szükség, hogy megtörjük a modernitás lineáris sematikusságát. A különböző szférák burjánzása az antropocén korban elkerülhetetlenné teszi a szférikus ökológiai elmélet megalkotását, amely felválthatja a modernista, linearitást. Martinkó szférikus esztétikája tovább bővíti a kortárs szferológia izgalmas terjedését. A Mesterséges zöld olyan techno-esztétika, amely egyben koncepció- és esztétikai fogalomgenerálásra is vállalkozik, miközben szembenéz a kiterjedt, komplex globális technológiai struktúra nem-helyeivel.
A kortárs technológiai ökológiák egyik legfontosabb művészeti feltűnéseként értelmezhetjük a jelenleg tizenkét képből álló Mesterséges zöld című sorozatot. Az alkotást két irányból közelítjük meg, egyfelől, mint a techno- vagy mechanoszféra esztétikai víziójaként, másfelől viszont a természetesség és a mesterségesség, az organikusság és az inorganikusság közötti határt elmosó hibrid feltűnésként, olyan experimentális esztétikaként, amelynek kiindulópontja az ember pozíciójának megkérdőjelezése vagy eltüntetése. A fotóst régóta foglalkoztatta az épített, urbánus környezet és a természet különös viszonya, ennek a binaritásnak az átformálódása, alakulása, harmóniája és disszonanciája.
Éppen a kiemelt emberi centralitás kisatírozásán keresztül mutatja fel a XXI. századi antropogenikus hatás egyik legfontosabb aspektusát Martinkó, mégpedig a technológia minket körülölelő átható jellegét. Nem valamilyen mizantrópia hajtja ezt a művészetet. A technofília, a technológiára való radikális nyitottság nem jár együtt mizantrópiával, vagy egyértelmű antihumanizmussal. Azzal, hogy a digitalitást integrálja művészetébe Martinkó arra utal, hogy a digitalitás a természetes környezet világszerte történő technológiai átformálódásaként értelmezhető. A digitalitás megkerülhetetlenül és elválaszthatatlanul hatja át a minket körülvevő világot.
Városi környezetben feltűnő, furcsának és kísértetiesnek ható fotógráfiáin a növény új technológiai ökoszisztémán belül tűnik fel, amelyet felerősít a mesterséges fények és különös, felfokozott megvilágítás, valamint a digitalitás bevonása a fényképkészítés folyamatába. Azonban a növény nem csak idegenként hat a maga természetességével, hanem a mesterségesség fényében úszva sajátos kapcsolatra hívja fel a figyelmet a növényi hálózatos létezés, valamint a digitális technológiák és az internet között. A képeiben a növények olykor díszletként, maradékként, vagy akár totálisan mesterséges szimulákrumként tűnnek fel. Néha melankolikusan hatnak egy üres betonfolyosón, máskor egy új zöld rezilencia előhírnökeiként funkcionálnak az inorganikusság tengerében.
A különböző növények a Mesterséges Zöld esetében enigmatikusak, de mementóként is értelmezhetők. Enigmatikusságuk éppen ambivalens jellegükből táplálkozik. Mintha a növények globális eltűnésének és a hatodik tömeges fajkihalásnak állítanának emléket, de mindeközben új, mesterséges benövés vagy természetkulturális zöldítés előfutárának is tekinthetők. Az antropocén esztétikának fel kell mutatnia az ember által átalakított bolygót, úgy, hogy egymást kiegészítve tűnjön fel az ökoszféra átformálódása techno- vagy mechanoszférává, valamint a biodiverzitás elszegényedése.
Azonban ez a képsorozat azért is enigmatikus, mert egy technológiai fokozódás, a mesterségesség árnyalatainak gazdagodását is előre jelzi, utalva arra, hogy az antropocén ökológián belül a technológiai alapú mesterségessé válás az egyik meghatározó jelenség. Nem csak a bolygót átható szintetikus kémiai molekulákra és mikroműanyagokra gondolunk, valamint a különböző mesterséges materialitások térnyerésére, hanem olyan általános, mélyebb értelmű átrendeződésre, amelyre a technoszféra kifejezést alkalmaztuk. Olyan antropogenikus és emberi rendszereket mutat fel Martinkó – parkolóházakat, irodákat, pincéket –, amelyek elsőre mindennaposnak tűnnek, és részét képezik annak az emberi rendszernek, amely meghatározza nem csak az emberi létezés alapstruktúráit, hanem a föld rendszer működésére is hatással vannak. Ha az ember az antropocénen belül geológiai erővé válik, akkor az az urbánus, szürke és mesterséges környezet is aktív erővé módosul, amely mellett annak mindennapisága miatt korábban elsiklottunk.
Éppen ezen ambivalens mementó- és enigmaszerűségénél fogva Martinkó megkapó művészete fokozza és gazdagítja a mesterségesség szintjeit, úgy, hogy az antropocén esztétikai erőnél fogva kapcsolódik be a technoszféra erői közé. Martinkót az foglalkoztatja, hogy a végtelenül technológiai, mechanikus környezetben milyen esztétikát képviselhetnek a növények, és az, hogyan változik meg ebben a neutrális, elidegenítőnek ható környezetben jelentéstartalmuk. Martinkó a mortoni sötét ökológiai eljárásmódot alkalmazza elidegenítő, szürkés és roppant mesterséges tájképein.
Nem csupán a csökkenő vagy visszahúzódó növényi jelenlétről és a mesterséges fényben fehéressé, kísértetiessé, sőt élőhalott-szerűvé váló természeti létezőkről van szó Martinkó sorozatán. Hanem a fény és a digitális technológiák által kiterjesztett, atmoszférikus szintre emelt techno- vagy mechanoszférikus esztétikáról, amely képes a technológiai eszközök, komplex adathordozók, üres parkolóházak és homogén irodaházak között megbúvó új, mesterséges zöld esztétikát is feltüntetni. A helyszínek valóban gazdagodnak a neonfényektől. Az elsőre elidegenítőnek ható fényáradat és hidegérzet igazából a technoszféra mélye és belső rétegei felé vezet. Az éjszaka, gyakran mesterséges megvilágítással készülő képek a technoszférát tárják fel ezen a mesterségesség gazdagító eljárásmódon keresztül.
A sorozaton szereplő növényeket körülölelő terek megidézik Marc Augé nem-hely fogalmát is, mintha a nem-hely zöld kiterjedésével lenne dolgunk, olyan globalizált helyszínekkel, amelyek a különös fény hatására egyszerre bárhol és sehol sem lehetnének. A lebetonozott területek között felbukkanó, neonfényben úszó növények is szimulákrumoknak és mesterségesség-csomópontoknak tűnnek, amelyek nem képesek ellensúlyozni a körülöttük szétterülő nem-helyszerű technoszférát. A helyszínek kihaltnak, barátságtalannak és elidegenítőnek tűnnek, azonban a forma krízisénél fogva zárójeleznünk kell a külső kritikai megtekintői pozíciót. Mitől idegenedjünk el, ha körülvesz bennünket a technoszféra? Azzal éri el, hogy ezek a mesterséges terek nem-helynek tűnnek, hogy a képeken szereplő különböző enteriőr-fragmentumok egyszerre lehetnek sehol sem és bárhol.
Egyszerre tűnnek letűnt és elhagyott vagy bunkerré transzformált parkolóknak e fotók, de mindeközben futurisztikus sci-fi helyszíneket is megidéznek. A hely és a nem-hely viszonyának komplexitását tovább fokozza, hogy a kompozíciókban izgalmasan keverednek a talált és megrendezett helyszínek: a mesterségesség fokozása azonban nem eltávolít, hanem valójában közelít a mechanoszféra esztétikai feltárásához.
Éppen furcsa helyzetük és ritkaságuk miatt válnak a növények központi jelenséggé. Az ágencia és a kollektivitás esztétikai újraosztása megy végbe, amely során szétszóródnak a különböző hatóerők egy tágabb technikai miliőben, amelynek már a növényi létezők is részét képezik. Az, hogy Martinkó a digitalitást is alkalmazza művészetében, a belső életünk és érzékenységünk alapvető mechanizációjának jele. A művészi reflexió az antropocénben nem külső pozícióból zajlik, hanem különböző szférákon és buborékokon belül, átitatódva a technológia által. A Mesterséges zöld így a technoszféra által meghatározott átdolgozott és átformált értelemkultúra és esztétikai mező feltűnése, amelyben a mesterségesség elválaszthatatlanul közel húzódik a természetességhez.
Fotók: Biró Dávid és Martinkó Márk engedélyével.
